A "tiszta tánc"

Néhány éve a kritikusok, szakírók óvatosan, de egyre gyakrabban kezdték el használni a "tiszta tánc" kifejezést. Olyan kategóriát hoztak létre ezzel a kortárs tánc értelmezésében, amely elhatárolja a Pina Bausch óta  táncszínházként említett erősen dramatizált kortárs irányzatot az absztrakt táncművektől. A tiszta tánc azért veszélyes műfaj, mert ha a koreográfus nem rendelkezik kiforrott, erős táncnyelvvel, nagyon határozott mozgás-koncepcióval, akkor könnyen válhat érdektenné a színpadi történés, hiszen nincs cselekmény, ami ellensúlyozhatná a hiányosságokat. A produkció minőségét nem feltétlenül a koreográfus tehettsége határozza meg, a tiszta tánchoz a legkiválóbb táncosok szükségeltetnek. Örjan Andersson öt fős csapata kiállja a próbát. Felkészült, magabiztos táncosok lépnek színre, erőteljes színpadi jelenléttel. Fekete jelmezük - a motoros dzsekihez hasonó cipzáras felsőrész és a szintén fekete alsó- uniformizálja megjelenésüket, a szubjektum számára kis mozgásteret enged. A koreográfus vállalja és érti a tiszta tánc lényegét. Biztos kézzel operál a cullbergi motívumok rengetegében. Letisztult formanyelve szépen tagolt, arányos felépítésű előadást eredményez, igaz, egy-egy jelenetnél rezeg a léc: a túlságos távolságtartás helyenként kioltja a kezdeti feszültséget, a nézőt majdnem kívülrekeszti, azonban Andersson mindig talál eszközt a figyelem újbóli felkeltésére. Táncosai egy skandináv gondolatisággal megálmodott, különös, falanszteri világ programozott katonái.



A Szaturnusz-gyűrű

A játéktér fölé lógatott nagyméretű Szaturnusz-gyűrűben a díszlettervező és a koreográfus megtalálta a tökéletes kortárs díszletet. A szcenika netovábbja monumentális, jól világítható objektum, árnyéka fenyegetően vetül a táncosokra, geometrikus (tánc)tereket szab ki a sterilen fehér balettpadlóból.  A gyűrű, a körforgás, az önmagába záródás egyezményes motívuma, az égitestre való vizuális reflektálás pedig megnyitja a transzcendens érák végtelen egét. A kör alatt mozgó emberszerű lények az anyagi világ és "felső" világ közti - örök kitörni vágyásra ítélt- nyugtalan és sötét alakok.  Alattuk/mellettük erősen stilizált Földi utalás: a sokfunkciójú, ház- vagy (sz)ékformájú térdig érő fehér díszletelem. A két világ közti kozmikus távolság nyitja meg azt a teret, ahol Örjan Andersson emberszerű lényei (androidjai) léteznek és a tánc nyelvével kommunikálnak. Mintha üvegfalon keresztül, észrevétlenül szemlélnénk sajátos életüket.

Nőuralom

A fiktív társadalom működése matriarchális. Különös darabvilágot, színpadi atmoszférát teremt a táncosok -négy férfi és egy nő- nemi megoszlása. Mindez az általam elképzelt darabvilág, a dramaturgia és a koreográfiai szituáció szempontjából is izgalmas. Angyalarcú, vakítóan fehér bőrű, ébenfekete hajú északi démonlány (Annika Hyvärinnen) magasodik az alacsony termetű mozgékony férfiak fölé. A szelíd arc ellenére elfojtott agresszivitást tükröz minden mozdulata. Akár egy anyakirálynő kegyeltjei gyűrűjében, úgy teremt kedvére való kontaktust a hímekkel. Amikor színre lép, uralja a teret, birodalmában egyetlen érzelemnek van helye: a hatalomvágynak. Minden interakció tőle függ, a hímek távolságtartóan körülveszik, közelednek; a nő dönt. Szólója sugárzik a "mindenek fölöttiség" magabiztos kényétől. Az egyébként robosztusan nőies táncosnő kidolgozott, minden mozdulata a helyén van, alkatához, darabbéli helyéhez nem illene a bizonytlanság.  

Feszültség

Az Ibsen drámákból ismert, mélyben forrongó, elfojtott tragédiák jelenre vetülő, fenyegető árnya sokszor visszaköszönő megoldás a skandináv művészetekben, legyen az film- képző vagy színházművészet. Andersson nemcsak alkalmazza a technikát, témájának is ezt választja. A Robbanásra kész cím feltételezi a folyamatosan fenntartott feszültség színpadi jelenlétét, ami azonban csak néhány jelenetben erősödik fel igazán. Ilyen kép az előadás játékidejének körülbelüli tengelyénél a Szaturnusz-gyűrű felfedése, de a kisebb díszletelemet székként használó táncos menetrendszerű elborulása, földre kerülése is. A valódi feszültséget azonban Andersson egyetlen momentumban találja meg. A lány néma - de félelmet keltő hangeffektel kísért- sikolyában. A rettenet, ebben az egy pilanatban koncentrálódik; az előadást kísérő zörejek, horrorfilm-zenék baljós zakatolását, a monotonná váló mozdulatok sorát megtöri, átértelmezi ez az ismert, nem új keletű, de jó helyen és jól beillesztett kortárs eszköz.



Mozgásnyelv

Örjan Andersson mozdulatvilága - a koreográfus által is vállaltan- magán viseli a Cullberg Balett jegyeit, de erőteljesen jelennek meg az egyedi mozdulatok kombinációi is. Andersson kreatívan nyúl az irányokhoz, síkokhoz; a tér adottságait a páratlan skandiáv arányérzék aktív felhasználásával tölti meg. Tudatos alkotó, aki láthatóan pontosan megszerkeszti jeleneteit. Visszatérések, motívum- és térformavariációk teszik letisztulttá a formanyelvet. Nincs felesleges mozdulat, nincs felesleges jelenet, nem odaillő mozdulatsor. Egységesség és kidolgozottság jellemzi a svéd alkotó munkáját.

Az időtlenség

Az előadás nem véget ér, inkább megszakad. A megoldás emlékeztet Árvai György Pre-Actio halál-triógijának utolsó darabjára, amikor hiába várunk a robbanásra, az nem következik be. A nyilvánvaló rendezői szándék a várakozás nézői megélése, ahogyan Beckett provokált a Godot-ra várva című művében. A Robbanásra kész záró férfi-szólója után azonban először hiátust érzek; kényelmetlen, befejezetlen számomra a téma, az előadás. Aztán a metrón kapaszkodva a hiátust felváltja egy furcsa lebegés, teret nyer az időtlenség különös atmoszférája. A lények, az emberfeletti falanszter katonáinak -Szaturnusz gyűrűvel határolt- elképzelt világa ott marad emlékezetenben, az előadás élménye beég tudatomba. 


Szerző: Vida Virág

Fotó: Leslie Spink