Az építőnek és rombolónak egyaránt tartott Szabó György négyévente újrakezdi szélmalomharcát a Trafó Kortárs Művészetek Háza védelmében. Maradva a Don Quijote-i képnél, az egyelőre sikeresnek bizonyuló küzdelem óriásai most abszurd támadást indítottak az intézmény ellen, amelynek vezetője erre a legkockázatosabb módon, párbeszéddel szeretne reagálni.

Van-e valamilyen fejlemény az igazgatói szerződéseddel kapcsolatban?
A jövő szezon végéig hosszabbították meg a szerződésemet, ami az én értelmezésem szerint azt jelenti, hogy a 2011-2012-es évad végéig a mostani csapatommal csinálhatjuk a programot.

Ez a Te értelmezésed, vagy hivatalosnak is tekinthető?
Szeptemberig szól az eredeti kinevezésem, de azt megelőzően hat hónappal ki kellett volna írni az új pályázatot az igazgatói pozícióra. Most gyakorlatilag ex lex állapot van, amit úgy lehetett áthidalni, hogy a Fővárosi Önkormányzat meghosszabbította a szerződésemet. Így jövő januárban lesz esedékes a vezetői pozíció meghirdetése.



Hogy áll a Fővárosi Önkormányzat és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) közötti „mérkőzés” a Trafó birtoklásáért?
A hivatalos álláspont szerint a NEFMI kötelékében még megvan az igény erre, nem hivatalosan úgy tudom, ez nem fog megvalósulni. Hamarosan valószínűleg találkozom Szőcs Gézával, legalábbis kaptam tőle egy erre utaló üzenetet, azzal is tisztában vagyok, hogy sok a pártfogóm és a drukkerem ebben az ügyben. Eddig két tárgyalásom volt a Fővárosi Önkormányzattal és a minisztériummal, utóbbinál közvetlenül Hammerstein Judit (a NEFMI helyettes államtitkára – a szerk.) hallgatta meg, amit mondtam, feljegyzést is készítettek, és ígéretük szerint ezt a döntésnél is figyelembe fogják venni. A fővárosnál pedig azt a választ kaptam, hogy a NEFMI kezében van a döntés – de ha a Trafó náluk marad, továbbra is finanszírozzák.

Mennyire sikerül a politikai terepen megértetni a Trafó jelentőségét és profiljának összetettségét? Hogyan vetődhetett fel egyáltalán a táncszínházi hellyé alakítás lehetősége?
Folyamatban van az erről való kommunikáció, de különös módon nem is én irányítom ezt a dolgot, hanem ahogy egyre terjed a hír, egészen magas helyekről hívnak fel, mondván, nem értik a kialakult helyzetet, itt valami zavarnak kell lennie. Maguk a döntéshozók is jelzik, hogy ezt át kell gondolni. Vannak alkotók, akik nagyon tartanak a kialakult helyzettől, mert a Trafó az egyetlen fórum, amely attól függően változik, hogy merrefelé talál több izgalmas produkciót és eredményt.
Kétségtelen, hogy ha az ember teremt valamit – és az tény, hogy a kortárs tánc közegét és közönségét a nyolcvanas években én teremtettem meg –, akkor az ráragad. Holott abban az időben is foglalkoztam kortárs zenével és színházzal, de a tánc olyannyira elnyomott helyzetben volt, hogy ez a tett sokkal mélyebb nyomokat hagyott, mivel a másik két ág mögött hatalmas struktúra és olyan intézmények álltak, amelyek helyet adtak nekik. A táncosok nagyon örültek is ennek a helyzetnek, szerepem volt az új generáció kibontakoztatásában. A Műhely Alapítvánnyal több száz millió forintot költöttünk el ennek a területnek a felélesztésére, és akkor úgy gondolták, Szabó György egy építő figura. De ahogy megalakult a Trafó, Szabó György sokak szemében rombolóvá vált, amit többen sérelmeztek.

Kik sérelmezték ezt?
Amikor az ember épít, kialakítja egy művészekből álló társadalom dinamikáját, akkor mindenki a vállára emeli. De amikor létrejön egy intézmény, akkor egy olyanfajta ars poeticát kell kialakítania, ami a szelekción alapul. És ahogy elkezd szelektálni, szükségszerűen fájdalmat okoz annak, aki nem kerül bele ebbe a válogatásba. Én mindig fejlesztő ember voltam, és a következő lépés számomra a minőségre való fókuszálás jegyében történik meg. Ennek a szemléletmódnak lett egyébként részbeni pozitív hozadéka, mégpedig a Nemzeti Táncszínház létrejötte, mert nagyon sokan úgy érezték, hogy érdemtelenül nem részesülnek a Trafó kínálta lehetőségekből, így szükségessé vált számukra is egy befogadóhely. Ennek következtében kialakult egy elég nagy felvevőpiac, szaporodnak a lehetőségek – de továbbra is szelektálunk, ami sok embernek változatlanul fáj. Elsősorban azokat próbáltam a munkám során segíteni, akik markánsan, dinamikusan haladnak egy új úton, szélesítik, színesítik a táncpalettát. Természetesen nem mindenki képviseli ezt, így velük nincs is értelme a közös munkának, mert egyik fél sem jár jól. A művészek pedig kiállnak a saját világuk védelme érdekében, egyébként nagyon helyesen és van bennük egyfajta egészséges önzés, így nem látják a lehetőségek valós korlátait.

A Trafó profilja mennyiben a Te szubjektív művészi értékrendednek az eredménye, és mennyiben illeszkedik a nemzetközi kortárs kánonba?
Van benne szubjektum, ahogy egy alkotásban is. Ha karaktert akarok kialakítani, akkor azt valami köré kell építenem, de ez nem annyira diktatórikus, mint azt egyesek beállítják. Igenis meghallgat az ember sokakat, a Trafóban rendszeresen alakulnak ki szakmai viták. Az itt dolgozó team árgus szemekkel figyeli, mi történik a hazai és a nemzetközi kulturális életben, milyen művek születnek, mit mondanak a kritikusok, mit mond a közönség. Persze nem kényelmes dolog a szelekciót képviselni, ritka a magyar társadalomban, de úgy látom, ha lassan is, de elindul egy kiegyenlítődési folyamat. Korábban az volt a jellemző, hogy a művészek diktálnak, és mellesleg van egy infrastruktúra, ami kiszolgálja őket. Azonban ez a háttér válságba került, az intézmények kénytelenek elgondolkodni a jövőn. Látom, hogy egyre több intézményvezető törekszik arra, hogy ezt a nagyon passzív befogadói attitűdöt aktívvá alakítsa. Ha ez most még sokaknak szemet is szúr, pár év múlva elfogadott lesz, híd épül a művészi és a menedzser szemlélet között. Az új előadóművészeti törvény is magával hozza ezt, az egyensúly irányába tereli a dolgokat, ugyanis az infrastruktúra számára fontos lett a jegybevétel, a „lesznek, amennyien lesznek” szemlélet nem tartható már tovább.


Ha errefelé halad a művészeti világ, akkor tehát hogyan fogalmazódhat meg mégis, hogy táncszínházi profilú hely nyíljon a Trafó helyén, hiszen tudható, hogy sok eszkimó vadászik arra a kevés fókára?
Hihetetlen igény van a fellépések iránt. A finanszírozásban nincs kialakult rend, én inkább ott látok elég sok szubjektív megközelítést. Egyfelől vitáznak, hogy a pénzt a komolyabb társulatok mögé koncentrálják, a másik, szerintem igen extrém oldal pedig azt mondja, kapjon mindenki támogatást, mindennek lehetnek politikai zöngéi is. Azért alakulhatnak ki ilyen furcsa és abszurd helyzetek, mert nincs szakmai koncepció, vízió, amely mögött a döntések össze tudnának rendeződni. Inkább az egyéni lobbizások a jellemzőek, például a fellépések keveslése. Egy kis nemzetközi kitekintés: áprilisban Budapesten 165 táncprodukció kerül közönség elé, én pedig most kaptam Londonból egy e-mailt, amely szerint abban a hatmilliós városban ehhez képest 120 táncelőadás van havonta. Bár a 165 nálunk is extrém eredménynek számít, a 120-130 fellépés már havi átlag. Egy olyan városban, ahol kétmillióan laknak. Salamon Eszternek mutattam nemrég ezt a kimutatást, és elhűlve látta, hogy hány színpadon lépnek fel a magyarok, míg a négy és fél milliós Berlinben ennek a töredéke a fellépőhelyek száma. Hozzátette, hogy Berlinben ő csak akkor kap támogatást, ha egy hely befogadja, miközben egy olyan rangú koreográfusról beszélünk, akit a világon mindenfelé hívnak. Nagy József és Frenák Pál mellett őt említhetjük, mint nemzetközi szinten is ismert magyar alkotót. Mivel itthon nem jellemző a nemzetközi kitekintés, nem látjuk ezeket az irányokat. 



Hány exportképes társulat van ma Magyarországon?
Ennél a kérdésnél elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a felvevőpiac szegmentált. Ezekbe a szegmensekbe kell belőni azokat a társulatokat, akik az országban léteznek és dolgoznak. Én úgy látom, hogy tudom, hol van az a szegmens, amelyben keretei között a Trafó esztétikailag értelmezni tudja magát, egyáltalán nem olyan szűken, ahogy néhányan be szeretnék állítani. A dunaPart Kortárs Előadóművészeti Platform szintén azt igazolja, hogy a Trafó jól pozícionálja magát. Fontos továbbá, hogy azokkal a szakemberekkel dolgozzunk együtt, akik az adott szegmensben dolgoznak, tehát jól látják azt.

Külföldről kértél, kaptál támogatást?
Nem szeretem a petíciókat, de adott esetben az EUNIC (European Union National Institutes for Culture) levélben fog a minisztériumhoz és a fővároshoz fordulni, a Trafó profiljának védelmében, mert úgy gondolják, itt olyan csapat, olyan jó csapat van, amely dialógust folytat a nemzetközi művészvilággal, és lépéseket tesz annak érdekében, hogy a magyarok is bekapcsolódjanak ebbe a dialógusba. 

Lehet, a dialógus sokak számára idegen kifejezés lesz.
Ez társadalmi probléma, ami a művészetben is jelentkezik. Fontos lenne, hogy ezen a területen kialakuljon, mert a művészet mindig példaadója volt a társadalomnak. Célom, hogy megteremtsük ezt. Megfogadtam - mivel a dunaPart számomra is nagy és ösztönző lépés volt - hogy májusban szervezünk egy szakmai rendezvényt, amely a dialógus kiépítését, a szakmaiság megfogalmazását fogja megcélozni.

Ahogy említetted, a jövő évad végéig szól a megbízásod. Ettől eltekintve mennyi időre terveznél?
Számomra ez egy bonyolult kérdés. Úgy érzem, már öreg vagyok – ötvenkét éves elmúltam – ahhoz, hogy ilyen intenzitással kövessem a kortárs művészeti élet alakulását, jó lenne, ha ezt már egy fiatal csinálná. Másrészt az intézményt minden kormányváltás alkalmával meg kell védeni, mindig macerálják a Trafót. A köztes időszakokban pedig a többi repertoárszínházzal folyik finom pengeváltás a függetlenek érdekében, történik ez rendszerint azért, mert másfajta esztétikát képviselünk mint a repertoárszínházak, nincs társulatunk, és ami a fő, igen könnyű érvelni a Trafó ellen, mert a politikusok nem ismerik a kortárs kultúrát. Tehát minden szempontból nagyon sérülékeny pont. Ez már kezd fárasztani, lassan fél éve alig foglalkozom a munkámmal, a Trafó védelme az elsődleges feladatom. Van egy elképzelésem, de ehhez még egy cikluson át vinnem kellene az intézményt. Meg kell gondolni, hogy innen hova lehet továbblépni: ez egy csúcsintézmény, az embernek van egy a kulturális szférához mérten magas fizetése, három gyereke. Kis ország vagyunk, egy nagyobb országban nyilván könnyebb lenne. Látok magam körül egyébként olyan embert, aki a Trafót folytatni tudná.

Különös, hogy nem először piszkálják a Trafót, az ember azt gondolná, objektív értéket képvisel.
Mindig így volt, mindegy, hogy konzervatív, baloldali vagy liberális a kormány. Bármilyen színezetű a politika, a politikusok azt szeretik, ha a döntéseiket könnyen át tudják lökni. A dialógus pedig azt jelenti, vannak kérdések és válaszok. Tudjuk, ez a kritikus álláspont nem szerencsés egy politikus esetében. A dolog másik része, hogy újdonságokat kell behozni, nekik pedig nem feltétlenül erősségük, hogy kövessék ezeket – megjegyzem, bárcsak más lenne a tapasztalat ezzel kapcsolatban. A nagy számok törvénye szerint az intézmény működésének a stabilitásról kell szólnia. Márpedig a Trafó nem a stabilitásról szól.

A tizenhárom éve folyamatosan épülő konstrukció, kapcsolatrendszer továbbvihető, ha Téged leváltanak? Mennyiben kötődik ez a személyedhez?
Ez attól függ, hogy a Trafó következő vezetőjének milyen az ízlése. Többek szerint ez az én felelősségem, tőlem várják, hogy neveljem ki az utódomat. Ez nem ilyen egyszerű, a szakmát megtaníthatod valakinek, de ide egy organikus-holisztikus látásmód szükséges. Én nem vagyok túlságosan temperamentumos, ez szerintem erényt jelent és jelentett, nálam a lobbizás nem kiabálást, anyázást jelent. A Trafóval kapcsolatban született nyilatkozatokra és cikkekre is igyekeztem visszafogottan, szakmailag reagálni. Tény, hogy nemzetközi kitekintésben erős vagyok és voltam, ezt mindig hangsúlyoztam is, a Trafó mostani működéséhez ez elengedhetetlen.

A két felmerült név, Bozsik Yvette és Markó Iván közül keresett Téged valaki?
Nem, most sem és korábban sem. Ők valamilyen értelemben a helyzet áldozatai. Van persze, aki többet tett azért, hogy ez a helyzet kialakuljon, szándékos lépéseket is. Ebben a szituációban nagyon fontosnak tartom a művész felelősségét. Érzékelnie kell, miről szól a környezet, mit és hogyan képvisel adott közegben, mert sokat ronthat a szakma egészének helyzetén. Mond valamit, és lehetséges, hogy egészen más kontextusban értelmezik majd azt. Most észre kéne venniük, hogy mi ennek az intézménynek a funkciója. A Trafó fórum: számukra és az intézmény számára is visszalépés lenne, ha ide jönnének. Az, ami számukra pályájuk során megadatott, ma nagyon sok művész számára nem adatik meg, ha a Trafó működésébe beavatkoznak. Innentől kezdve ez egy művészi felelősség a saját területük iránt, végig kéne gondolniuk, mi ebben a közösségben a szerepük.

A hazai táncélet képes közösségként működni?
Ahogy látom, ez a közösség eléggé repedezett. A tagjai meg tudnak beszélni ugyan egy csomó dolgot, de amikor súlyos kérdésekről, problémákról van szó, nem találják a közös hangot. A szakmai fenntartót, a felelős minisztériumot hibáztatom, amelynek érzékelnie kéne, át kéne látnia, hogy ha adott esetben kényszerítve is, de olyan keretek jöjjenek létre, amelyek között a szakma reálisan fel tud építeni egy jövőképet. E mentén haladva azután a felügyelet a szakmával kéz a kézben haladva megtehetné a szükséges fejlesztő lépéseket. Ezzel feloldódhatnának azok a konfliktusok, amelyeket a szakma évtizedek óta cipel a nyakán.

Korábban esett szó arról, hogy a Trafó társulaté vagy társulatoké legyen?
Azt gondolom, ez két improvizatív név volt. A színházak élén nálunk jellemzően művész igazgatók állnak, tehát evidens lenne, hogy a Trafót is művész vezesse. Persze, kérdés, hogy hogyan lenne igazgatva, rendbe rakva a költségvetése, hogyan oldanák meg a játszási lehetőségek kérdését. Valószínűleg segíteni akartak a területnek, de nem tudták, hogyan, azután hirtelen megszületett a gondolat. Azok, akik döntéshozói helyzetben vannak, nem jártak itt. Egyébként nagyon ritkán találkozunk a Trafóban politikusokkal. Ha jönnek is, semmiképpen nem táncelőadásra, inkább koncertre vagy színházi produkcióra. Ha a Trafó állami intézménnyé válna, attól tartok, nagyon hamar elveszítené a költségvetését, mert nincs olyan respektje, mint a többi intézménynek, így pedig folyamatosan hátrébb sorolódna. A fővárosnál ezzel szemben azt látom, még van súlya és tartalma a szakmaiságnak. Vannak érvrendszerek. A politikai terepen pedig csak a nemzetközi együttműködésekkel tud az ember felszínen maradást kieszközölni.

Mennyire egyedi intézmény a Trafó a régióban?
Volt két regionális találkozónk, mindenki azt mondta, a régióban kiemelkedő pont. Ez azért jó, mert olyan városokat hagyunk le, mint Ljubjana vagy Prága, amelyek financiálisan és a társadalom nyitottságát tekintve is előrébb járnak. A Trafó élen tud járni, és ez presztízst ad Budapestnek.


Amikor úgy tűnt, meginog az igazgatói széked, megkerestek ajánlatokkal?
Többen jelezték, hogy számíthatok rájuk, több helyről is ajánlottak lehetőséget.

Átmenthető mindaz, amit a Trafó képviselt, egy új intézménybe?
Ugyanolyan formában biztosan nem. Már meggondolnám ezt, mert óriási munka. Most a Trafóra koncentrálok, szeretném olyan profilúnak és abban a finanszírozási helyzetben megtartani, amiben most van.

Ha mégis megvalósítható a következő évekre vonatkozó terv, mi lenne az?
A terület szakmaiságával akarna foglalkozni. Eléggé elszomorít, hogy van egy intenzív kortárs művészeti élet, amelynek a Trafó meghatározó bástyája, mégsem foglalkozik senki a szakmai kérdésekkel. Hiányzik egy elemző, szakmai kérdéseket feldolgozó intézmény, amely azt kutatja, milyen fejlesztések lennének fontosak, és ehhez pénzt is próbál szerezni. Együtt dolgozna a művészekkel, ezzel kialakulna a sokat emlegetett párbeszéd. 



Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória