Egy bérház volt a bölcsője és két tucat növendék tanítása a kiindulópontja annak az iskolának, ahol mára közel négyszáz diákot oktatnak, óvodás kortól a pályakezdésig. Anyagi nehézségeik ellenére hátrányos helyzetű fiatalokat ingyen tanítanak. A rendkívül összetett musicaltánc így balett, sztepp vagy éppen hiphop lépésekkel végre itthon is beérheti magát a műfajt.

A Madách Musical Tánc- és Zeneművészeti Iskola megalapításakor mi volt a cél, lehetőséget biztosítani a táncot szerető, azt hobbiból űző gyerekeknek, vagy professzionális táncos képzést elindítani?
Többféle összetevője van annak, hogy az ember élete miért veszi azt az irányt, amelybe végül elindul. Fontos része volt a történetnek, hogy hosszú ideig, tíz évig tanítottam a Táncművészeti Főiskolán, majd eljöttem onnan, és hiányzott a gyerekek lelke, a tanítás, az átadás. Olyan tanítványaim voltak, mint Bajári Levente, Bongár Attila, Jurányi Patrick, Kapin Gábor, Kováts Gergely Csanád, Liebich Roland. Impozáns névsor, számos sikeres növendék bizonyítja, így ötvenegy évesen, szerénytelenül ki is mondhatom, értek az oktatáshoz. Szintén közvetlenül kapcsolódik az iskola megalapításához, hogy 1997-ben a Madách Színház bemutatta az Oliver! című musicalt, és nagyon nehéz volt olyan gyerekeket összegyűjteni, akik úgy tudnak ritmikában táncolni, ahogy a műfaj megkívánja. A koreográfus, Seregi László néptáncon nevelkedett, a musical pedig szintén arról szól, hogy a zene ritmusát a tánccal újraritmizálják, így nagy részben néptáncos gyerekeket válogatott a Bihari János Táncegyüttesből. Végül összejött ugyan a csapat, de az utánpótlás már nehézségekbe ütközött. Ekkor tudatosult bennem, hogy kell egy iskola, ahol gyerekeket tanítanak erre a speciális műfajra, de semmiképpen nem azért, hogy számukra egyenes út vezessen a Madách Színház színpadára. Az már természetes folyamat, hogy valakinél úri hobbiból hivatássá válik-e a tánc. Mindenképpen megemlíteném a Nemzeti Táncszínház volt igazgatójának, Török Jolánnak is a nevét, aki akkoriban amatőr és alapfokú művészeti iskoláknak szervezett országos versenyt, és meghívott zsűritagnak. Láttam kiváló és persze gyenge produkciókat is, és arra gondoltam, milyen remek dolog, piacképes iskola születhetne abból, ha az amatőr világba professzionális, táncosként már bizonyított tanárok is beszállnának. Korábban is sokat gondolkodtam azon a Madách Színház tánckarvezetőjeként, hogy mi lesz azokkal a táncosokkal, akik becsülettel végigcsinálták a pályát a színházban. Utcára kerülnek? Az iskola biztosítani tudja az egzisztenciális túlmentést, eljuthatnak egy másfajta megélhetéshez.
Mindez tehát nem úgy, nem olyan spontánul működik, mint ha felkelek reggel, szomjas vagyok, és iszom egy pohár vizet, sokféle pontnak kell együtt lennie, hogy létrejöjjön egy gyújtópont. Szerencsésen álltak együtt a csillagok, egyből lett megfelelő épület, Réti Piroska, az amatőrmozgalom fontos alakja befogadott egy bérházba, később átköltözünk Zuglóba, majd az önkormányzat segítségével megkaptuk a XIV. kerületi Angol utcai ingatlant. A kitartó és becsületes munka eredményes volt.

A helyek változásának megfelelően alakultak az ambíciók és a növendékek száma?
Csúnyán fogalmazva, a gyerekeket kicsit „meg kellett etetni”, a musical táncot olyan irányból közelítettük meg, amit például a filmekben, videoklipekben is láthatnak. Nem indíthattunk azzal, hogy tanuljanak klasszikus balettet, mert világgá futottak volna. Amikor már megszerették a táncot, és ők maguk is úgy érezték, jól tudnak táncolni, de a hátuk mégis olyan púpos, hogy a svájci sapkát is ki lehetne vasalni rajta, akkor már elhitték nekünk, hogy fontos a klasszikus balett. Húsz-harminc növendékkel indultunk, 2001-2002-ben hatvan hetven diákunk volt, egy évvel később Zuglóban ez a szám már háromszázra emelkedett, 2007-ben pedig hétszázötvenre. Közben döntenem kellett, beszállok-e a rendszerbe, a szervezésbe és az oktatásba, vagy abba kell hagynunk, mert kinőttünk a tervezett kereteket. És akkor beszálltam. Az iskola tandíjas, mivel a fenntartási költségek elég magasak, alapfokú művészeti képzésként pedig csupán évi harminchatezer forintot kapunk fejenként. Az állam 2008-ban csökkentette a fejkvótát, és ezen a téren azóta sem történt változás. Körülbelül kétszázhuszonöt forinttal támogatja egy diák negyvenöt perces óráját. És ekkor még csak tíz hónappal számoltam. Gyakran eszembe jut a Winston Churchillel kapcsolatos történelmi anekdota arról, hogy ha a háború kedvéért beáldozzuk a kultúrát, akkor valójában miért is háborúzunk? Mi, egyszerű emberek, a kultúrával az identitásunkat védjük, ha megfeledkezünk róla, az olyan, mintha valaki felnőve elfelejtené, hogy gyermekkorában mit is szeretett volna elérni az életben. A kultúrán keresztül tanítják a történelmet, egy kort kulturális eseményekhez, művészekhez kötünk, nem feltétlenül államfőkhöz.

Mennyiben része az iskola a Madách Színháznak? Illetve az itt végzett diákoknak milyenek az esélyeik az elhelyezkedésre?
A Madách Színház tánckara tizennégy főből, hét párból áll, ebből hárman nálunk végeztek. És ez nem azért van, mert én közbenjártam azért, hogy ide jöjjenek, hanem volt egy szakmai bizottság, élén Szirtes Tamás igazgatóval, akik alkalmasnak találták őket erre. Az iskola és a színház között persze van egy láthatatlan köldökzsinór, de ez inkább arról van szó, hogy amikor lehetőség van, megtisztelve érezzük magunkat, és igyekszünk élni vele. Még a látszatát sem akarjuk kelteni annak, hogy közpénzen magániskolát működtetünk, a két szervezet minden tekintetben különálló egység. A diákok részt vettek a Művészetek Palotájában megrendezett Best of Webber gálán, fellépnek a Jézus Krisztus Szupersztár, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című előadásokban, utóbbiban az egyik főszereplőt, Benjámint is mi adjuk. A 30 éves jubileumi Macskák programsorozatásban pedig a 9-12 évesek szintén táncolták a báli jelenetet. A szakképzésen tanuló növendékek pedig igazi kemény kommandósok, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon egy monumentális Macskák kibővített tánckarába fognak beállni.

Van lemorzsolódás?
Többféle képzés van, óvodásoknak előkészítő, nagyobb gyerekeknek alapfokú művészeti oktatás, 2007-től pedig érettségire épülő szakképzésen is részt vehetnek az alapfokot sikeresen elvégzők. A beiratkozott növendékek kétharmada jut el a végzettség megszerzéséig, az oklevelet kapók 67%-a pedig el is tud helyezkedni a pályán, ami nagyszerű arány. Két évvel ezelőtt beindítottuk a párhuzamos képzést, ami azt jelenti, hogy hozzánk járnak gimnáziumba, emellett nálunk tanulják a táncot is, így összesen öt évig tanulnak majd az iskolában. Elindítottunk egy musicalszínész képzést is, ami nagy siker, de nagyon komolyak az iskolát és a szülőket terhelő költségei. Máris fel tudunk mutatni sikert ezen a téren, az egyik növendékünk, Kisfaludy Zsófia Lipcsében lép fel főszerepben az Operettszínház A Szépség és a Szörnyeteg című előadásával, Berényi Dávid a Macskákban kapott szerepet, és még sorolhatnám.

„Lehetőségek tánca” néven az iskola programot hirdetett hátrányos helyzetű gyermekek ingyenes oktatására. Ezt mi hívta életre?
Én magam is a VIII. kerületben nőttem fel, szegény sorsú családból származom. Amikor valaki benne van a nyomorban, nem szívesen beszél róla, de amikor kijön, akkor fontos, hogy ezt tegye, mert másoknak is megmutathatja, hogy van lehetőség a kiemelkedésre. Rólam valaki azt mondta, hogy a hajamnál fogva húztam ki magamat a szegénységből. Persze mindehhez hozzá kell tenni, hogy nekem csodálatos családi hátterem volt, a szüleim lehetőségeikhez mérten mindent megadtak, csak a munkát kellett hozzátennem. Hogy mi hozta a programot? Egyszer jelentkezett hozzánk egy állami gondozott gyerek, aki rendkívül ügyes volt, és kérdezte a nevelője, mennyibe kerül az oktatás. Visszakérdeztem, ez miért fontos? Mert ő állami gondozott – erre én azt válaszoltam, hogy akkor szerintem ingyen van. De mi nem csináltunk felhívást, hogy várjuk hátrányos helyzetű gyermekek jelentkezését, az élet hozta és hozza ezt így. A mostani párhuzamos képzésen is van egy állami gondozott gyerek és több szegény sorsú is.

Bár a műfajnak mára jó pár évtizedes hagyománya van Magyarországon is, a hozzá kapcsolódó táncoktatás gyerekcipőben jár.
A musicaltáncos nem a bokorban terem, én is hosszú idő alatt tanultam meg a műfajt. 1983 ban kerültem be a Macskákba, majd felkértek tánckarvezetőnek. Voltam magántáncos az Operaházban, tanítottam a Magyar Táncművészeti Főiskolán, asszisztensként dolgoztam Seregi László mellett, majd megkért, hogy legyen a Macskák próbavezetője. Bár korábban is többen vittek színre musicaleket, a darab bemutatása ősrobbanást okozott a színházi életben. A musicaltánc nem attól könnyű műfaj, mert könnyű csinálni, hanem könnyedén kell. Egy balett táncosnak professzionális szinten kell tudnia a klasszikus balettet, egy modern táncosnak a klasszikus képzettség mellett a modern táncot kell profi szinten művelnie. A musical táncosnak ezek mellett a szteppet és a rendkívül tágan értelmezhető musicalt is ismernie kell, amibe beletartozhat a kortárs tánctól a street dance-ig bármi, és nem árt, ha tud énekelni is. Andrew Lloyd Webber a tiszteletére rendezett gála után azt mondta, még nem látott gyerekeket így táncolni és énekelni, és ami a fontos, visszajutott a fülembe, hogy a hátunk mögött ugyanezt állította hazafelé a magánrepülőgépén. Egyébként, ha egy gyerekből nem lesz musicaltáncos, akkor azt nyíltan megmondom, mert a növendékkel és a szülőkkel is őszintének kell lenni, hogy ne fusson vakvágányra a gyerek élete. A műfaj sajátossága, hogy rendkívül gyorsan kell tanulni, gondolkodni, Seregi László mondta egyszer, hogy „egy mutatás, egy tudás”.

Az iskola ugyan sikeres, de felsőfokú, diplomát adó képzés még nincs ezen a téren.
Ha azt nézzük, hogy a Táncművészeti Főiskola már hatvan éve működik, ahhoz képest a tizenkét év igen kevés. Bizonyítványt mi is adunk arról, hogy a nálunk végzett növendék szakképzett táncos, ez egyenértékű azzal a képesítéssel, amit például Győrben vagy Pécsett szerezhetnek. Hosszú távon persze célunk, hogy főiskola legyünk, de ez már nem az én célom és feladatom, remélem, hogy lesz olyan, aki átveszi, és továbbviszi majd az iskolát. A Táncművészeti Főiskola 1953-ban alakult, és csak harminc év múlva lett belőle hivatalosan felsőoktatási intézmény, még van időnk.

A KFKI Kamarabalett nevet váltott, Sárközi Gyula Társulat néven folytatta a működést – az új név a működésben is új irányt hozott?
A névváltozásnak prózai oka volt, a minket támogató KFKI vezérigazgatója Horvai Mátyás távozott a cégtől, majd beolvadtak a Magyar Telekomba, így a támogatás mellett a név is megszűnt. Becsületből azon a néven futottunk még egy-két évig, majd azt mondtam, hogy mivel művészként már megettem a kenyerem javát, legyen Sárközi Gyula Társulat. Sajnos idén márciusban a társulatot anyagi okok miatt fel kellett oszlatnom. A hazai támogatási struktúra különös szempontrendszer szerint működik, nálunk például egyáltalán nem számított, hogy az előző évben volt hatvan előadásunk, és közel negyvenezer néző látott minket. Nem értem, hogy miért nem az előadásszám, a közönség nagysága és a szerződésben lévő táncosok száma alapján osztanak pénzt, nincs üzleti korrektség. A közönséget nem lehet leváltani, elkerülni. Külföldön a nézőt támogatják, aki bemegy megnézni egy előadást. Az érv amellett, hogy én nem kaptam támogatást, az volt, hogy „túl sikeres vagyok”.

A Madách Musical Tánciskola előadásai még repertoáron vannak?
Szeptemberben ismét játsszuk a Bogármesét, decemberben szeretnénk a Diótörőt, tavasszal pedig visszahoznánk a Pán Pétert. Az eddigi működésben a szólófeladatokat az együttes tagjai, a karfeladatokat pedig a gyerekek kapták, illetve az ügyesebbekre szólószerepeket is rábíztunk. A Pán Péter kilencven szereplős, és az Operaházon kívül nem tudok még egy olyan együttest, amely ilyen volumenű produkciót ki tudna állítani. A támogatásnál emellett azt sem veszik figyelembe, hogy én a gyermekközönséget, a jövő zálogát célzom meg.

Sokat beszéltünk a pénzről, vagyis inkább a pénz hiányáról, mégis Te voltál az, aki békéltető flashmobot hirdetett a Hősök terén, amikor kitört a botrány Markó Iván 130 millió forintos támogatása körül.
Markó Ivánról mint művészről és emberről sokaknak megvan a véleménye, kinek jó, kinek rossz. De én nem mentem kiabálni, amikor egy fillért sem kaptam, míg másokat húsz-harminc millió forinttal támogattak. A közönségre nem a varjak hústépése, hanem kizárólag az előadás tartozik. Hogy milyen lett Markó Iván előadása, azt majd eldönti a kritika, bár nagyon szomorú olyan fröcsögő kritikát olvasni egy országos napilapban, ami a bulvár szintjén ír az előadásokról. Emlékszem, növendék koromban délután felültem a vonatra, elutaztam Győrbe, ahol megnéztem Markó Iván előadását, a pályaudvaron aludtam, a hajnali postavonattal visszajöttem, majd beálltam a balettrúd mellé. Annak, hogy Markó a győri korszaktól napjainkig hova jutott el, vagy éppen hova nem jutott el, nem hiszem, hogy jatagánnal kell véleményt adni. Főképpen ne olyanok ragadjanak jatagánt, akik a döntések során maguk is érintettek, és amíg az ő pályázatukat bírálják el, addig felállnak, és kimennek a teremből.




Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória