Mészáros Máté, az Ultima Vez fizikai színház tagja a külföldi évek után újra itthon alkot. A Duda Éva Társulathoz rögtön két minőségben is csatlakozott: táncosként és koreográfusként is együtt dolgozik a csapattal. A külföldi évekről, az Ultima Vezről, és a készülő új bemutatóról, az Ismeretlen Királyságról beszélgettünk.

A Szegedi Kortárs Balettnél kezdted táncos pályafutásodat. Már a kezdeti éveid is rendkívül sikeresnek mondhatók, számos díjban részesültél, mégis elég hamar más országban próbáltál szerencsét. Mikor fordult meg először a fejedben, hogy külföldre mész és miért?
Az első két szegedi év után gondoltam először arra, hogy ahhoz, hogy később komplexebb táncos lehessek vagy komplexebben alkothassak, külföldön is dolgoznom kell.  Tehát már 20-21 évesen azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet ezt a tudást tágabbá tenni, ami elérhető Magyarországon.  Az első együttesemnél, Norvégiában, elég nagy szerencsém volt, mert ez egy repertoár-együttes volt, ahol egy évben három bemutatót csináltunk, három különböző koreográfussal, és általában három különböző országból. Ebben az első négy évben rengeteg különböző emberrel és stílussal találkoztam.



A világ számos pontján dolgoztál már Norvégiától Spanyolországig, az életrajzodat elnézve viszonylagos nyughatatlanság jellemez. Jelenleg is tagja vagy a világhírű belga fizikai színháznak, az Ultima Veznek, velük viszont szorosabbra fűzted a viszonyt: már 4 éve dolgozol együtt a csapattal.
2009-ben kezdtem el velük dolgozni. Ez egy tudatos váltás volt, mert a sok stílus után, amit kipróbáltam, úgy éreztem, hogy a továbblépéshez nem arra van szükségem, hogy még többet ismerjek meg, hanem arra, hogy egyet elmélyítsek. Ez volt a célom, aztán szerencsém volt, és bekerültem az együttesbe, így kezdtem el 2009-ben együtt dolgozni Wim Vandekeybus-szal. Most így négy év után érzem azt, hogy azt a stílust, amit ők képviselnek, már elég jól tudom, abban már tudok olyat mutatni, ami talán előremutató. De aztán négy év után az egyfajta dologból megint elegem lett, úgyhogy most elkezdtem a saját munkáimmal foglalkozni.

A fizikai táncot világszinten is magas színvonalon képviselő együttesre jellemző az erőteljes kísérletezés, a test és a mozgás fizikai határainak feszegetése. Mennyire követel meg ez a stílus másfajta a munkamódszert?
Nagyon. Mint minden markáns alkotóra, Wimre is jellemző egy olyan hozzáállás, ami az egyediségéből, személyiségéből fakad, és – mint bárki másnál - a világra való ránézéséből származik. Ő egy eléggé érzelmekkel teli, emocionális alkotó, és a munkamódszere is ebből fejlődött ki. Többnyire minden mozdulat egy érzelmi állapotból kell, hogy megszülessen, tehát ha egy új darab készül, először minden egyes jelenetnek meg kell tudni a miértjét, aztán bele kell kerülni ebbe a helyzetbe, meg kell élni, és utána lehet elkezdeni az anyagot gyártani. Sok más helyen először elkezdünk koreográfiát készíteni, és aztán kitaláljuk, hogy ez mit is jelenthet, vagy hogyan tudnánk azt használni. Wimé egy elég egyedi, és ezáltal elég specifikus munkát eredményező módszer. Ez megmutatkozik a munkaórák intenzitásán is: reggel tíztől este nyolcig vagy este tízig, napi 10-12 óra a teremben azért meghozza a gyümölcsét. Az Ultima Vez ebben is elválik sok más együttestől, nem mindenki dolgozik ilyen intenzíven.

Először dolgozol együtt a Duda Éva Társulattal. A Lunatikában táncosként is megfigyelhetted a csapat belső működését, most pedig koreográfusként az Ismeretlen Királyság című egyfelvonásoson dolgozol a társulat egyik felével. Mesélj kicsit erről, mit takar ez a sokat sejtető cím?
Az Ismeretlen Királyság egy olyan birodalmat jelent, amit minden nap bejár az ember. Ez tulajdonképpen egy belső bolyongás. A darab kiindulópontja, a kezdeti problematika a generációk egy személyben való megfordulása: mi minden marad bennünk a gyerekkorunkból, mire számítunk öregkorunkban, mit tartunk fontosnak, hogyan változik a véleményünk az életünk során. Ha van egy kialakult képem a világról tinédzserkoromban, majd megnézem magam negyven évesen vagy nyolcvan évesen, valószínűleg elég más szögből fogom látni a dolgokat. Ugyanakkor van egyfajta állandóság, ami szerintem egészen kisgyermekkorból adódik: az értékrendje az embereknek, ami nem változik, attól függetlenül, hogy megtanulunk viselkedni bizonyos helyzetekben, vagy úgy reagálni a dolgokra, ahogy a társadalom elvárja tőlünk. Ez egy önismereti barangolás. A próbafolyamat elején nagyon sokat beszélgettünk a táncosokkal gyerekkori emlékekről, hogy ki hogy élt meg bizonyos dolgokat, milyen manipulációkon estünk át a szüleink által és mi minden marad bennünk, mikor mi is szülőkké válunk. Vagy miket hallottunk a nagyszüleinktől, amit most lehet, hogy teljesen nevetségesnek tartunk, viszont száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ugyanoda fogunk mi is megérkezni egy idő után. Nyilván a történelmi hátterünk az más lesz, de attól függetlenül a nagy csapásvonalak azért eléggé tisztán kirajzolódnak.



Az Ultima Veznél a munkamódszer része, hogy bizonyos részeknél szabad kezet kapnak a táncosok, teret kaphat az improvizáció. Ez rád, mint koreográfusra, mennyire jellemző? Mennyire engeded a táncosaidat beleszólni a benned kirajzolódó képbe?
A koncepcióba nem engedek senkit beleszólni, de az ötleteim általában kérdésként jelennek meg a táncosok számára. Az, hogy nekem van egy elképzelésem arról, hogy miről kell a darabnak szólnia, nem biztos, hogy mást is érdekel. Viszont hogy ha megkérdezem őket, hogy ez meg ez izgalmas tud-e lenni, akkor az adott reakciókból fog a végleges darab kialakulni. Tehát ha most azt mondom, hogy nem engedtem senkit a koncepcióba beleszólni, az nem egyenlő azzal, hogy a jelenetekbe nem szólhatott senki bele. Hisz minden egyes jelenet az azt alakító személyből ered, a mozgást pedig szinte száz százalékosan a táncosok csinálják. Ez az első darabom, ahol nem gyártok lépéseket, mert kíváncsi voltam, hogy ha nem az én formavilágomat kell másnak megtöltenie, az milyen változást eredményez. Szerintem eddig jó úton járunk. Nagyon izgalmas a mozgásanyag, amit sikerült eddig összerakni. De mindenkinek megvan a lehetősége az egyénisége megmutatására. A koreográfusi munka ennél a munkamódszernél ott jelentkezik, amikor aztán ebből a sokféleségből kell egy komplex világot, egy egységes dolgot létrehozni, és akkor jön az olló – kivágni, hozzátenni, átalakítani dolgokat.

Mesélj kicsit a zenéről. A Soul Surge zenekar két tagja végig jelen lesz, élő rap fog szólni az egész előadás alatt. Hogy kerültél kapcsolatba a zenekarral, vagy egyáltalán, hogy jött ez az ötlet, hogy rap zenével dolgozzatok?
A testvérem hiphop zenével foglalkozott, ő is rappelt, és sokszor voltam olyan jam session-ökön, ahol összejöttek a zenészek meg az mc-k, és kialakult csoportok 5-10-20 percig szabadon játszottak, váltva egymást. Egy ilyenen láttam először a dobost, Sánta Dánielt, aki benne lesz az előadásban. Vele már egy korábbi darabomban is dolgoztam együtt, mert mikor először láttam, annyira meggyőző volt, hogy egyből le is szólítottam, hogy szerintem nekünk együtt kell dolgoznunk. Szerencsére nagyon nyitott volt, így a Négy monológ című darabomban már színpadon volt. Herby Shaw rapperrel ők ketten alkották meg a Soul Surge nevű zenekart, aminek egyszer csak valahogy eljutottam egy koncertjére, ami nagyon inspiráló volt és felvetettem nekik a közös munka lehetőségét.  Mindenkinek tetszett az ötlet. Elég ritkaságszámba megy, ha van egy élő rapzenekar egy táncelőadásban. Azért választottam a rappet, mert nem szeretnék a generációs problémák témával egy nagy megmondóvá átalakulni. Abszolút a mai kort vettem alapul, nem akarok egy történelmi utazásba vagy egy jövőkutató elmélkedésbe bocsátkozni. Az érdekel engem, ami most van. És ami most van, az a zenében számomra a rap. Eredeti Soul Surge számok lesznek a darabban és készülnek új, csak a darabhoz születő dalok is, sőt maguk a rapszövegek is szerves részét képezik majd a darabnak.


Az interjút készítette: Kiss Orsolya / Duda Éva Társulat

Fotók: Dömölky Dániel