A szerelem természete című darab alkotópárosa nulla forintból készített Lábán Rudolf-díjra jelölt közönségsikert. A magánéletben is közös úton járó Egyed Bea és Újvári Milán számára fontos, hogy nevetni tudjanak önmagukon, és az is, hogy érzelmeiket a nézőkkel is megosszák. Kikapcsolt gáz, oroszlán a szobában és egy trollkodó kritikus, beszélgetés a Radioballet tagjaival.

A szerelem természete volt az első egész estés közös munkátok?
Egyed Bea: Egész estés kreációban ez volt az első. Előtte kisebb megmozdulásokat, projekteket csináltunk közösen.

A téma ugyan adott, de mi volt előbb, egy darab lehetősége, amelyhez később rendeltétek hozzá a témát, vagy a kapcsolatotokról szerettetek volna előadást készíteni?
Újvári Milán: A kiindulópont elég prózai, nem volt pénzünk. Én éppen a Szegedi Kortárs Balettnél koreografáltam Pataki András projektjében, elmentünk egy csomó próbatáncra, amelyek közül egyik sem jött be, és elkezdtük azt érezni, hogy valami nem stimmel. Volt egy olyan tervem, hogy szeretnék összehozni egy egész estés darabot, Bea biztatott, hogy ne törődjünk semmivel, csináljuk. Ne akarjunk senkinek megfelelni, fogalmazzunk meg magunkból valamit, ez nagy lendületet adott mindkettőnknek. A témát, illetve a címet az utolsó egy hónapban találtuk ki, amikor minden lehullott, letisztult a koncepcióról. Maradt a szerelmünk, egy férfi és egy nő és a velük kapcsolatos szituációk.

Közhely, de van benne igazság, hogy a kortárs tánc túl sokszor szól a két nem viszonyáról. A ti darabotok viszont abból a szempontból speciális, hogy az életben is egy párt alkottok. Féltetek attól, hogy ha ezt a közönség elé tárjátok, hogyan fognak rá reagálni? Hogyan fogadják a személyességet?
Egyed Bea: Úgy érzem, hogy amikor a darabot készítettük, nem akartuk a kapcsolatunkra kihegyezni. Nem akartuk kijelenteni, hogy ez a mi történetünk, de utólag nyilván vissza tudjuk vonatkoztatni a saját életünkre.
Újvári Milán: A duett nem a mi viszonyunkról szól, bárkiről szólhatna, de mi is megtaláltuk magunkat benne.
Egyed Bea: Inkább a megközelítés módja volt a cél, maga az út, amin haladtunk a próbafolyamat alatt.
Újvári Milán: Nekem volt egy vicces élményem. A programfüzetbe írni kellett valamit a darabról. Sokféle dolgot éreztünk, ezeket persze mindig nehéz szavakba önteni. És akkor leírtam egy mondatot: „a személyesség és a közügy közötti határokat vizsgáljuk”. Erre persze mindenki rákattant, hogy hű, akkor ez ilyen tudományos és társadalmi lesz. Volt bennem egy kis félelem azzal kapcsolatban, hogy a mi őszinteségünk, személyességünk hogyan találkozik majd a közérdeklődéssel, kvázi, hogyan lesz majd közügy. Erre írtam ezt a mondatot, de ez tulajdonképpen csak a munka küldetése volt. A darab egy férfi és egy nő összeveszésének és kibékülésének története. Annyira jó, hogy ezt ilyen egyszerűen ki tudjuk mondani.

Egy interjútokban olvastam egy gondolatot, ami valahogy így hangzott: „a nézők hagyományos megfigyelő pozícióját szeretnénk kihívások elé állítani”.  Ez mire utal?
Egyed Bea: Ez arra a kis keretre vonatkozik, ami a darab elején és végén történik. Egyrészt magára a meztelenségre, azt akartuk, hogy az előadás egy erős felütéssel kezdődjön. Szerettük volna ezt az eszközt egy kicsit másképpen használni.
Újvári Milán: Őszintén, intimen és nyersen.
Egyed Bea: Hogy ezzel az első három percben megteremtsünk egy olyan légkört, ami tényleg arcul üti a nézőt. Már az elején úgy behívni a közönséget, hogy aztán a darab során az őket érő hatásokkal mélyebben tudjanak azonosulni. Az előadás végén felkérünk nézőket táncolni, az szintén a keret része. Verekedéssel kezdődik, és lassúzással ér véget. Az intimitás végére tett pont így maga a megosztás.
Újvári Milán: Attól függetlenül, hogy a szerelmet vagy a boldogságot két ember érzi, fontos, hogy megosszák a világgal. Számunkra a párkapcsolatunkban is fontos, hogy engedjük a másikat élményt szerezni, vagy a boldogságunkat másokkal is megosszuk. A nézők kimozdításával még biztosan fogunk mélyebben foglalkozni. Néha azt érzem, hogy a közönség tagjaival egyszerűen nem foglalkoznak. Sokszor tapasztalom, hogy a művész köszönőviszonyban sincs a világgal, amiben él. Kis zárt közösségekben egymás vállát veregetjük. Egy kicsit nézzünk már szét a világban, utazzunk villamossal. Beszélhetünk nagy ideákról, de amíg nem nézünk körbe magunk körül, outsiderek maradunk.
Egyed Bea: Fontos, hogy kikkel és hogyan kommunikálunk, vagy kommunikálunk-e egyáltalán.

A színpadi meztelenség sokak számára még ma is zavarba ejtő. Pedig körbevesz minket, termékként is árusítják, miért lehet ez mégis így?
Egyed Bea: Talán pont azért, mert a társadalom, amiben élünk, iszonyatosan kompenzálja ezt, elveszik a prüdériában. A hazai tekintélyelvűség nyomást gyakorol a meztelenség megítélésére. Nehéz újat mondani, főleg ennek a kulturálisan vízfejű országnak a fővárosában, ahol rengeteg ingernek és információnak vagyunk kitéve. Ezért maradtunk az egyszerűségnél, azt érezzük, hogy csak ezen az úton lehet igazán megérinteni az embereket, eljutni hozzájuk.
Újvári Milán: Van a meztelenség befogadásában némi képmutatás, de van benne ösztönös reakció is. Tavaly Stuttgartban beszélgettem egy finn koreográfussal, ő mondta nekem, hogy ha meztelen embert látsz a színpadon, az olyan, mintha hirtelen bejönne egy oroszlán a szobába, ahol most beszélgetünk, vagy egy kocsmába, amikor ott ülünk. Az agyad egyből pörögne, megpróbálnád megérteni, mi történik, de az ösztöneid nyilván azt diktálnák, hogy egyből elrohanj, vagy kiugorj az ablakon. A szexualitással is így vagy, látsz egy meztelen testet, és akármilyen szexuális beállítottságú vagy, megnézed az intim részeket. Szerintem ez gyönyörű. Többnyire jó véleménnyel voltak a darabunkban lévő meztelenségről, eltaláltnak érezték.
Egyed Bea: Fontos ennek a naturális vállalása is.

Igen, nálatok nem esztétizálóan, hanem természetesen jelenik meg.
Egyed Bea: Nyersen.
Újvári Milán: Én annyira kíváncsi vagyok minden egyes emberre. Valaki kijön a színpadra, megoszt velem valamit, és ha meztelen, csodálatos dolog szabadon megnézni a testét. Ha ez nem integrálódik a darabba, akkor persze nem tudok mihez kezdeni vele.

Az egyéni munkáitokban és ebben a darabban is hangsúlyos a humor. Ez sem jellemzi a hazai kortárs táncéletet.
Egyed Bea: Alapvetően ilyenek vagyunk, a szakmai és a magánéletben is nagyon fontos tulajdonság, hogy az ember ki tudja nevetni magát, ne vegye túl komolyan az életet, és ne feszüljön rá mindenre. Először persze a művészetben is meg kell feszülni, hogy utána el tudd engedni. Én nem tudnék humor és önirónia nélkül élni.
Újvári Milán: Számomra nagyon fontos az őszinte játékosság, illetve alapvetően a játék. Ez már gimnazista korom óta visszaköszön. Sokat nézünk együtt amerikai stand-uposokat, lenyűgöz a humor játékossága és sokfélesége. Annál viccesebb pedig nincs, mint amikor valakinek nincs humora.

Mégis félnek ettől Magyarországon.
Újvári Milán: Úgy gondolják, az már szórakoztatóipar, nem művészet.
Egyed Bea: Mert sokak szerint a művészet egyenlő az önostorozással.
Újvári Milán: Amivel kapcsolatban érzel valamit, az már nem művészet, amin gondolkodni kell, az a művészet. Persze az érzelem és az intellektualitás a legjobban együtt működik. Beának köszönhetem, hogy mélyebb érzelmi rálátást nyertem a dolgokra, akár ebben a duettben is.

A szöveg használata sem alapvető ebben a műfajban.
Egyed Bea: Ez a nyitottságunkból is fakad, a színház iránt mindketten nagyon mélyen érdeklődünk, legyen szó akár alternatív, akár kőszínházi előadásról. Előadóként az izgat, hogy mélyebben megtaláljuk önmagunkat.
Újvári Milán: Kulcsfontosságú, hogy ne táncosként, hanem előadó-művészként tudjunk magunkra tekinteni. Az más kérdés, hogy a tánc irányából érkezünk. Átalakulóban is vagyunk egy kicsit. Én például nagyon szeretnék énekelni a színpadon, tudom, hogy a beszédben és ebben sem vagyok totál béna. Ebben a játékban benne van a folyamatos megújulás lehetősége. Olyan, mint egy játszótér, a gyerek egyszer felmászik az egyik játékra, máskor a másikra, ez annyira jó. Itt jegyezném meg, hogy A szerelem természetét egyébként nulla forint támogatással csináltuk. Közben kikapcsolták a gázt és a villanyt, de hál’ Istennek mindez nyáron történt.
Egyed Bea: Én most dolgozom egy fizikai színházi produkcióban, és nagyon izgalmas verbális oldalról is megközelíteni a mozgást. Párhuzamot vonni a verbális dinamikák, a hangszínek és a test muzikalitása között.

A szerelem természete kapcsán érdekes volt, hogy míg az egyik napilapban megjelent egy kifejezetten negatív, vitriolos kritika, addig nemrég Lábán Rudolf-díjra jelölték, és a közönség is szereti. Ez valamennyire jellemzi a szakmát, a kritikát és a befogadást is.
Egyed Bea: Én nagyon jól szórakoztam azon a kritikán, minden vélemény számít, meg is osztottuk a Facebookon.
Újvári Milán: A hülye vélemény azért nem számít, de tényleg komikus volt.
Egyed Bea: A hangvétel persze furcsa volt, személyeskedő, teljesen kiüresedett, egy olyan író tollából, aki valószínűleg gyűlöli a szakmáját. Márpedig ha így van, nem kötelező csinálni.

Azért nem lehet könnyű azt megélni, hogy nulla forintból, erőfeszítések árán készül egy darab, az előadó a színpadra rakja mindenét, aztán egy kritikában ilyeneket olvas: „iránytalanság, eredetiség hiánya”, „közhelyek olvasztótégelye”, „vértelen, ihlettelen”, és így tovább.
Újvári Milán: Mi nem a szakmának vagy a kritikusoknak akarunk darabot készíteni, hanem az embereknek. Emellett kaptunk jó kritikát és közepeset is, és persze volt ez a „drágakő”, aminek az íróját olyannak tartom, mint egy troll kommentelőt az interneten.
Egyed Bea: Ezt sem kell véresen komolyan venni.
Újvári Milán: Sokkal többet jelent az, hogy másfél év alatt sokan hittek bennünk, és segítettek, tízszer játszottuk a darabot, zéró társulati háttérrel és támogatással, de jól felépített kommunikációval, a barátaink segítettek a közönségszervezésben. Az eredmény állandó teltház.
Egyed Bea: Emberek ülnek a nézőtéren, idegenek, nem a táncos szakma.
Újvári Milán: Egyszer eljött egy táncos kolléganőnk az előadásra, és azt mondta, „úristen, mennyire jó volt, nem ismertem senkit a nézőtéren.”
Egyed Bea: Autószerelőtől dandártábornokig sokféle ember nézi a darabot.
Újvári Milán: Összefoglalva, röhögtünk az általad említett kritikán, és örültünk a Lábán Rudolf-díj jelölésnek
Egyed Bea: Azért, mert ez talán azt jelenti, hogy rákerültünk a palettára, bekerültünk a szakmai köztudatba.
Újvári Milán: Észrevették a munkánkat.

Tervezitek a Radioballet formáció bővítését, intézményesítését?
Újvári Milán: Ez inkább csak egy tag, egy címszó. Van egy Facebook oldalunk, ahol reklámozzuk a más társulatoknál végzett munkáinkat is. Szeretem ezt a szót, ami eredetileg egy német művész köztéri akciójának címe volt. Most nem az a fontos számunkra, hogy definiálni tudjuk, hanem hogy szabadon kibontakoztathassuk magunkat, akár másokkal együttműködve.

Ha már a Facebookot említettétek, Milán brazíliai fellépésének finanszírozásához ott kerestetek támogatókat. Sikeres volt az akció?
Újvári Milán: Igen, sikerült. Volt bennem némi gát azzal kapcsolatban, hogy meg merjem-e ezt lépni, de aztán úgy gondoltam, hogy ha olyan nagy társulatok, mint az Ultima Vez, a Batsheva Dance Company vagy a Frenák Pál Társulat megengedhetik maguknak, hogy crowdfunding útján találjanak támogatókat, akkor én is megtehetem. Körülbelül ötven ember segített, kiírtam nekik DVD-t a cserekereskedelem jegyében, annyira boldog voltam, nem hittem a szememnek, hogy ez működik.

Itthoni pályázatokkal próbálkoztatok?
Újvári Milán: Pályáztunk, de valamilyen technikai dolgot elrontottam.
Egyed Bea: Miután nem kaptunk pénzt, úgy gondoltuk, első körben jobb is volt kimaradni ebből a pályázati rendszerből. De most újra megpróbáltuk, várjuk az eredményt.
Újvári Milán: Most nem rontottam el, időben leadtam mindent. Van bennünk egy kettős érzés ezzel kapcsolatban, úgy érezzük, sem működésben, sem projektek szervezésében nem igazán mutat előre ez a pályázati rendszer. A duettel és a szólómmal szerencsére nemzetközi kapcsolatok is elkezdtek kialakulni. Azt már tudjuk, hogy nulla forintból is meg tudjuk csinálni, de azért reménykedünk. Ha van egy kis pénz, akkor például ennivalóra is telik.

Amikor más társulatoknál vállaltok munkát, mi alapján teszitek le a voksotokat valahol?
Egyed Bea: Elsősorban a munka, aztán a pénz. Ami persze nem olyan sok, úgyhogy mégis inkább az első. Fontos, hogy fejlődhessünk, folyamatosan tréningben legyünk. Az a lényeg, hogyan éljük meg a kompromisszumos helyzeteket, mi igyekszünk pozitívan visszaforgatni magunkba azokat a lehetőségeket, energiákat, amik megtalálnak minket.

Felmerült, hogy az elitista nézőpontúak lenézik a szórakoztatóipart. Milán, a te Cirque du Soleil nél befutott karrieredre hogyan reagáltak?
Újvári Milán: Egy bizonyos szinten ugyan szeretek megfelelni másoknak, de azon túl inkább csak magamnak, szóval, nem érdekel. Nagyon fontos tapasztalat volt, és igazából csak most, harminchoz közeledve kezdem megérteni, feldolgozni, mennyire lényeges volt, ami ott történt velem. Tényleg van egyfajta sznobizmus, képmutatás abban, ahogy a kortárs művészek kritizálják a szórakoztatóipart. Kik ők, hogy megmondják, mi a művészet? Mutassák meg, mit tudnak, aztán figyelek, tapsolok, nevetek vagy sírok, vagy éppen egyiket sem. Hozzá kell tennem, hogy külföldön, ahol cizelláltabb a profi szórakoztatás, mint nálunk, ahol más hasonló profilú társulatok is vannak, nem egyértelmű a Cirque du Soleil csodálata. Sokszor hívtak azóta, de már csak más minőségben mennék vissza, például tréninget tartani, vagy kollaborálni. Lehet, hogy hatvan évesen bohóc akarok majd lenni, és akkor újra elmennék oda. Sokat tanultam náluk arról, hogyan kell felépíteni, és kommunikálni egy projektet, mi az a profizmus, amit Bea is állandóan emleget a filmes munkái kapcsán.
Egyed Bea: Mindenki tudja, mit a dolga, és azt csinálja, ilyen egyszerű.

Mennyire vagytok kritikusak egymással a közös munkáitok és önálló szereplések kapcsán?
Egyed Bea: Ott kezdődik, hogy már önmagunkkal is nagyon kritikusak, maximalisták vagyunk, úgyhogy inkább biztatjuk egymást.
Újvári Milán: Bár ez a színpadon nem látszik, de hajlamosak vagyunk görcsölni a dolgokon, sok belső kérdőjel van bennünk. Inkább próbáljuk megérteni, hogyan lehet ezt a görcsöt feloldani, hogyan lehet elérni, hogy a másik teljesebben bánjon a művészi eszköztárával. Fontos, hogy amikor együtt dolgozunk, akkor is tudjunk nevetni, jó legyen a próbateremben lenni. És néha szünetet is lehessen tartani, szabadon el lehessen hagyni a termet, mert kint süt a nap, így jó a munka és az élet is.


Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória