Akár „interjú dr. Lőrinc Katalinnal” is lehetne az írás alcíme, hiszen a sokoldalú táncművész, táncpedagógus, újságíró nemrég szerezte meg a doktori címet. A véletlen szerepéről, tudásvágyról, tanításról és tanulásról, a szakmai féltékenységről és annak hiányáról beszélgettünk. Nyitottságával huszonévesek számára is követendő példa, ő mégis azt mondja, örül annak, hogy a táncszakma ajtaján dörömböl a legújabb, okosabb generáció.

A táncos pálya valamennyi oldalát jól ismered, voltál diák, tanár, intézményben vezető és persze táncművész. Milyennek látod a ma táncot tanuló fiatalok lehetőségeit?

Amikor én kezdtem a pályát, nagyon kevés lehetőség volt, előre kijelölt pályák voltak. Nagyon megleptem a környezetemet azzal, hogy nem akartam ebbe beleilleszkedni. Miután elvégeztem az Állami Balettintézetet, mehettem volna az Operaházba, de éreztem, hogy ez nem az én utam, nem akartam balettművész lenni. A rendszerváltás természetesen nyitást hozott magával, és nemcsak azért, mert szabadon lehetett utazni, hanem mert azt követően sok anyagi és dologi segítség érkezett nyugatról. Különböző együttműködések, projektek, csereprogramok jöttek létre, tanárok, diákok jöttek és mentek, úgy tűnt, a határ a csillagos ég. Aztán a kétezres évek közepe táján beszűkültek a lehetőségek, a saját lábunkra kellett állnunk. A fő probléma nem a pénzbeli támogatás hiánya, hanem a szemlélet és a struktúra hiányosságai. De látom már a változás jeleit, hiszen a jelenlegi helyzet gondolkodásra serkenti a fiatalokat, arra ösztönzi őket, hogy új formákat keressenek. Szerintem nemhogy nem elég, hanem egyszerűen fölösleges folyton az ajtókat döngetni támogatásért. Új utakat kell keresni, amelyek másképp visznek el a közönséghez.

Mi lett volna a számodra kijelölt út pályakezdéskor?
Úgy nézett ki, belőlem klasszikus balettművész lesz. Erre készítettek fel a tanulmányok is, amelyeket végeztem, és a családi hátterem is ezt vetítette előre, a szüleim mai kifejezéssel kortárs művészek voltak a két világháború között, majd 1950-től mindketten balettmesterek lettek. Akkoriban háromféle irány közül választhatott, aki táncosnak készült, a klasszikus balett mellett a néptánc vagy a művészi torna irányába indulhatott. Tizenhat éves korom körül jött a felismerés, hogy az én személyiségemnek semmi köze a baletthez, ahhoz, hogy kis tütüben mosolyogjak, miközben várom a herceget, és azon merengek, milyen szép a világ. Más alternatíva híján azonban adott volt a kérdés, mihez is kezdjek, de a hetvenes évek közepén lehetett először olyan neves külföldi társulatokat látni Budapesten, amelyek olyan repertoárral rendelkeztek, amit azt megelőzően soha nem láttam, és hanyatt estem tőlük.

Jóval a rendszerváltás előtt Stockholmban táncoltál, Londonban tanultál, mennyire volt ez akkoriban kivételes lehetőség?
Ebben a formában példanélküli volt. Ha jó volt egy végzős diák, akkor ösztöndíjjal Leningrádba vagy Moszkvába küldték, ez jelentette a külföldet. A helyzetem különösen abban a formában volt rendhagyó, ahogy én csináltam, ugyanis nem disszidáltam. Sok művész esetében ez úgy történt, hogy valamelyik magyarországi színháznál táncoltak, majd egy külföldi turné egyik állomásán egyszerűen kint maradtak. Bennem már tizenkilenc éves koromban dolgozott a küldetéstudat, úgy terveztem, hogy amit kint megtanulok, azt hazahozom. Nem felejtem el, 1992-ben az akkor alakuló Veszprémi Táncműhelyben beugrottam egy táncos helyére, az előadás után odajött hozzám a színház vezető dramaturgja, és őszinte felháborodással a fejemhez vágta, te nem vagy normális, miért jöttél haza? Luxemburgban olyan fizetésért tanítottam, amilyen korábban soha nem volt, és valószínűleg nem is lesz, számomra mégis egyértelmű volt, hogy visszajövök. A rendszerváltás környékén érezhető volt, hogy valami történik itthon, részt akartam venni a buliban. A Szegedi Kortárs Baletthez Imre Zoltán hívására még Luxemburgból ingázva jártam. Az én fő érvem a külföldön való tanulással kapcsolatban nem az volt, hogy kint legyek táncos, hanem, hogy megtanulhassak úgy táncolni, ahogy Magyarországon nem tudtam volna, majd azt a testhasználatot megtaníthassam az itthoniaknak. Unikumnak számított, hogy ismerem azokat a modern technikákat, a Cunningham-, Limón-, de elsősorban a Graham-technikát, amelyek olyan didaktikusan taníthatóak, mint a klasszikus balett. Sokat tanítottam, de mindenhol vendégként, nem akartam állásba kerülni. Anyám persze kapacitált, hogy végezzem el a balett pedagógusképzést, szerezzek erről papírt. Különös, ha visszanézek a teljes szakmai életemre, semmi nem azért alakult úgy, ahogy alakult, mert nagyon akartam. Luxemburgba például egy bécsi tanítványom ajánlására kerültem, őt helyettesíteni, mert veszélyeztetett terhes lett. Néhány hét után megkértek, hogy maradjak, kellek nekik. A Cullberg Ballet-hez is a véletlen folytán kerültem, arról sem tudtam, hogy próbatánc van, Cullberg ötven ember között látott egy táncórán, majd az óra végén odajött hozzám, és közölte, szerződtetne. Mondhatjuk, hogy véletlenek sorozata, de nyilván mindnek meg volt ágyazva, mutattam valamit, ami valaki számára érdekes volt.

Láthatóan a mai napig nagyon fontos Neked a tanulás, a doktori címet nemrég szerezted meg.
Nagyon sok pótolnivalóm van. Az Állami Balettintézetben ugyan volt általános közismeret, de folyamatosan dolgozott bennem a vágy, hogyan lehetne még tudást szerezni, tanulni. Egy ilyen iskola mellett nyilván ki volt zárva, hogy egyetemre járjak, bár volt egy fél év, amikor a József Attila Szabadegyetemen latint tanultam. Azt is be kellett rekesztenem, mert jöttek az esti próbák. Művészettörténetet is tanultam, autodidakta módon filozófiát olvastam. A tánc mellett iszonyú tudásvágy munkálkodott bennem. De amíg a velem egyidősek egyetemen ültek, én már régen kenyérkereső voltam. Sokkal később aztán a bolognai rendszer bevezetésével előírták, milyen bizonyítványok birtokában lehet tanítani. Furcsa ellentmondás, hogy bár százakat tanítottam, akik ebben a rendszerben kapták a diplomájukat, az erről szóló „papír” nélkül indítottam el, és dolgoztam ki a modern szakon a tanárképzés programját. Több helyen tanítottam, de sehol nem voltam szerződésben, közben gyereket neveltem. Végül a balettmesterképzőt végeztem el, amire anyám 15-20 évvel azelőtt megpróbált rábeszélni. Beültem az iskolapadba, és nagyon élveztem, hogy végigcsinálhatom az egészet az alapszinttől a doktorképzésig. Igazából nem külső, hanem belső kényszer volt ez, ami különböző kurzusokra is folyamatosan elvisz engem. Amikor van rá pénzem, ki szoktam járni a bécsi ImPulsTanz Fesztiválra is, kiszemelem, hogy melyik óra érdekel, beállok, csinálom. Meséltem valakinek, hogy voltam az ImPulsTanzon. Kérdezte, na, és tanítottál? Dehogy tanítottam, tanultam. Manapság is találkozom számomra új módszerekkel, amelyeknek teljesen ellentétesek azzal a móddal, ahogy engem képeztek. A tanításban, tantárgyak kitalálásában is hasznomra van ez a tudásanyag. Nagyon ritka az olyan szakember, aki testileg is benne van abban az elméleti anyagban, amit tanít. Ez a rálátás könnyebbséget jelent nekem, én még úgy tanultam, hogy utánoznom kellett, amit mutattak nekem. Néhány évvel ezelőtt találkoztam az improvizációval, amivel a mai napig színpadra is szoktam állni, emlékszem, mennyire izgultam, amiért úgy lépek közönség elé, hogy lövésem sincs, mi fog történni. A pillanatnak odaadni magad, ez tökéletes ellentéte annak, ahonnan én jöttem. Annyira megszerettem, hogy már abba sem tudnám hagyni.

Az intézményes oktatásban mennyire fektetnek hangsúlyt a diákok nyitottságának, tájékozottságának elősegítésére, ahogy te fogalmaztál, a rálátásra?
Nem sok jót tudok erről mondani, főleg ami a hagyományos képzéseket illeti. Abban nőttünk fel, hogy ez egy arisztokratikus művészet, gyakorlati beállítottsággal. Ugyan sokszor hangsúlyozzák, hogy fontos az iskola, a tudás megszerzése, de olyan felhanggal, hogy ha valakiből mégsem lesz táncos, akkor is el tudjon helyezkedni. Egy diáknak nem ezért kellene okosnak lennie, hanem pont azért, hogy ha táncos lesz, nyitott legyen, képes legyen a gondolkodásra. Fontos az oktatás, de ha valamilyen szakmai program adódik, akkor biztos, hogy az iskola szorul háttérbe. Egészen biztos, hogy ez változni fog, már csak azért is, mert azok a táncpedagógusok, akik a legújabb mesterképzésről kerülnek ki, olyan dolgokkal találkoznak, olyan dolgokat tanulnak, amik eredendően megváltoztatják a gondolkodásmódjukat. Én úgy tanítok elméletet, hogy körbeülünk, beszélgetünk, mondok vagy mutatok valamit, megdumáljuk a felmerülő kérdéseket, problémákat. Mindezt kreatívan kell kezelniük, mert tanárként bekerülnek egy olyan képzési rendszerbe, ahol kapnak egy órarendet, iszonyúan alacsony óraszámmal, nincs terep, hogy a rendhagyó szemlélet kibontakozzon. Rengeteg szakdolgozatot bírálok el, és azokból is nagyon sokat tanulok. Annyi izgalmas újdonsággal találkozom, hogy látom, a fiatalok egyre nyitottabbak és okosabbak lesznek nálunk. Ezt az én generációm tagjai néha rosszul viselik. Én viszont nagyon élvezem. Viszont nem lesz változás, ha a fiatal táncosok nem tudnak rugalmasan irányt váltani, kreatívan gondolkodni, a társadalmat kiindulópontként tekinteni. Nem szabad abból kiindulni, hogy valaki ezt vagy azt el akarja táncolni, gondolkodni kell, empatikusnak, kreatívnak kell lenni. Egy kisebb intézményben könnyebben átvihető a korszerű szellemiség, a Táncművészeti Főiskola rendszere keményebb. Mondok egy szemléletes példát. Az volt a szándékunk, hogy a lehető legkorszerűbb irányzatokat, módszereket tanítsuk a modern tánc szakirányon. Ezek közé tartozik a kontakt improvizáció is, amelyre jellemző, hogy informális, laza ruházatban a földön hemperegnek az emberek. A Táncművészetin ablakokon keresztül minden terembe belátni, ha végigmész a folyosón, látod, mi történik a termekben. Jöttek a felháborodott hangok, milyen dolog az, hogy a Táncművészeti Főiskola növendékei az órán pizsamában a földön hemperegnek? Ez jó pár évvel ezelőtt történt, azóta javult a helyzet, de a belső fék nem szűnt meg teljesen. Nekem ez elég rossz élmény volt, megtehettem volna, hogy hátat fordítok a dolognak, de úgy döntöttem, belülről még próbálkozom, hátha lazítani tudok a rendszeren. Viszont minden tisztségemet leadtam, és a modern tanszék vezetését sem vállaltam. Helyette a Színművészeti Egyetemen vágtam bele a mozgásképzés szervezésébe, amely olyan kihívást jelent, aminek a mai napig nem tudtam az elvárásaim szerint megfelelni. Ami a Táncművészetit illeti, azt mondom, csinálják a fiatalok, a magam helyére is egy nálam 15-20 évvel fiatalabb kollégát ajánlottam. Én nem szeretek szkanderezni, és amikor azt érzem, a másik lenyom, akkor kiszállok. A Színművészetin még szkandereznék egy kicsit, bár ott is vesztésre állok. Teljesen más az ottani rendszer, tantervi háló, mint egy klasszikus iskolában, az éppen aktuális osztályt indító rendezőtanár dönti el, hogy mozgás tantárgyon belül a diákok mit és milyen arányban tanuljanak. Különböző igényeknek kell megfelelni, ami természetesen lehetséges, de lehet, hogy ehhez egy ügyes adminisztrátor is megfelelő, nem én kellek hozzá. Éppen a problémák miatt izgalmas és pezsdítő számomra, nem árt, ha kudarc-gyanús feladattal is találkozom.

Ahogy a fiatalokról, az új generációról beszélsz, úgy tűnik, egyáltalán nincs benned szakmai féltékenység, ami a hazai táncszakma rákfenéje.
Ezt tapasztalom én is. Többféle közegben mozgok, intézményes és független színházi oldalon, kenyérharc, megélhetési harc van. Az emberek élete forog kockán, ez az irigység alapja. Miért ő kapja a támogatást, miért nem én? Éveken át voltam pénzosztó kuratóriumi tag. 2010 óta nem vállalom, mert nem tudom elfogadni, hogy az általam hozott döntéseket egy felsőbb hatóság felülírja, majd az én nevemmel takarózzon. Amíg tag voltam, folyamatosan kaptam az ehhez hasonló telefonokat: ne haragudj, hogy megkérdezem, de XY miért kapott annyit, és én miért nem? Ebben növünk fel, az iskolában is azt tapasztaltam, hogy a szülő azt kérdezi, más gyereke miért kapott jobb osztályzatot, mint az övé? És nem az érdekli, hogy az ő gyereke miért kapott olyan jegyet, amilyet. Egymás vállára kell állnunk, hogy az orrunk kiérjen a mocsárból. A kreativitás hiánya is problémát jelent, a kiteljesedés új útjait kell keresni. Bár dolgozom független társulatokkal különböző projektekben, a megélhetésem a Táncművészeti Főiskolán betöltött pozíciómon múlik, tehát lehet, hogy nem lenne ilyen nagy a szám, ha nem lenne fix fizetésem, és nem tudnám eltartani a három gyerekemet. Bár magamat ismerve, ha ez nem lenne, más lenne.

Gyakran találkozni Veled vendégművészként, egyes társulatoknál visszatérő vendégként. Mi alapján teszed le valaki mellett a voksodat?
Amikor az első gyerekemet szültem, úgy döntöttem a családalapítással nem fér össze a színházi létezés, ezért ráálltam a tanításra. A kilencvenes évek közepén Bodor Johanna felhívott, hogy szeretne meghívni egy darabba. Korábban vele is tréningen találkoztam, amit a Szegedi Kortárs Balettnek tartottam. Ezt az előadást látta Horváth Csaba, majd évekkel később felhívott, hogy kellek neki. Amikor a Győri Táncművészeti Szakközépiskola tánctagozatát vezettem, megint kizártnak tartottam, hogy táncoljak. Horváth Csaba 2005-ben megint felhívott, egy igazi technikás táncos lehetőséget ajánlott, majd Frenák Pál és Gergye Krisztián is megkeresett. Most pedig már Csaba tanítványai, az ő osztályából kikerült emberek rendeznek engem.

Soha nem akartál koreografálni, társulatot építeni?
Koreografáltam, készítettem néhány dolgot Luxemburgban, Veszprémben és Szegeden is, de éreztem, hogy nem elég jó. Többen megkérdezték, miért nem vezetek társulatot, de úgy gondolom, azt csak nagyon jól és száz százalékig a feladatra koncentrálva lehet csinálni. Én olyan típusú személyiség vagyok, hogy nem tudok egyetlen dologra ráállni. A győri tánctagozat vezetését is azért vállaltam el, mert azt hittem, segít majd egy feladatra összpontosítani, de azon kaptam magam, hogy ingázom, egyszer ezt, máskor azt csinálom még mellette. Rá kellett döbbennem, hogy nem megy. A koreografálást azért nem csinálom, mert van, aki jobb lenne benne. Az oktatás keretein belül koreografálok, de ezek a munkák a gyerekeknek készülnek, hogy tanuljanak belőle, nem azért, hogy önmegvalósítsak. Érdekes, hogy az improvizáció tökéletesen kitölti ezt a hiátust, hiszen minden egyes mozdulat egy kis koreográfia.

A tanulásra visszatérve, éles váltás, hogy elvégezted a MÚOSZ újságíró iskoláját is.
Amikor az első gyerekem megszületett, féltem, hogy megváltozik a testem, elhízom, nem fogok tudni mozogni, ideje, hogy az agyamat is elkezdjem használni. Jelentkeztem a Színművészeti dramaturg szakára, amikor a második gyerekemmel voltam várandós. Korábban több darabot is rendeztem a Veszprémi Táncműhelyben, és nagyon élveztem a dolgot, úgy éreztem, ezt szívesen tanulnám. A rendező szakról lebeszéltek, mondván, amellett nem lehet gyereket nevelni, ezért a dramaturg szakra jelentkeztem. A felvételi bizottságban mindenkit ismertem, a vezetőjük mondta, Katika, mit keres itt, mi nem tudunk olyat tanítani, amit ne tudna. Láttam a MÚOSZ hirdetését, jelentkeztem, és elvégeztem. Nagyon élveztem, sokat tanultam, sok okos ember tanított minket. A Vasárnapi Híreknél publikáltam, majd a Népszava szerkesztője meglátta egy íróasztalon az egyik cikkemet, és elhívott hozzájuk, ahol számos közéleti személyiséggel készítettem interjút. A győri tagozatvezetés idején volt egy szünet, majd a színpadra való visszatéréskor következett az újabb váltás, azt követően magyar előadásról már nem írtam kritikát. Öt éves korom óta írok, gyerekkoromban sok verset írtam. Könnyen, gyorsan megy, de mostanában inkább a doktori disszertációban és tantárgyak megírásában éltem ki magam.

A műfaji és egyéb kereteket láthatóan nem szereted, és zsűriztél is egy veszprémi összművészeti találkozón, illetve a POSZT válogatója voltál. Abban az évben a válogatók kaptak bőven hideget és meleget a program miatt.
A koncepció az volt, hogy a válogatók között legyen valaki, aki egy társművészetet képvisel. A válogatás óriási tapasztalat volt, a legnagyobb élményt a vidéki színházak bejárása jelentette. Az összművészethez kapcsolódik, hogy gyerekkoromban fantasztikusan rajzoltam, és apám sokáig abban reménykedett, hogy képzőművész leszek, nem táncos. Vizuális típus vagyok, a mozgást, a mozdulatokat és a lépéseket is képként jegyzem meg. A gyerekeim örökölték a manuális készséget.

A POSZT esetében voltak a válogatási szempontjaid?
Bármit nézek, legyen az színház, tánc, képzőművészet, az élmény számít, ami megérint. Abból indulok ki, hogy hatással van-e rám. Az őszinteség a legfontosabb, nem viselem el a pózolást, a formalizmust, azt értékelem, ami belső motivációból történik. Az a leglényegesebb, hogy a közlés szükségszerű legyen.

Magyarországon nem jellemző, hogy a te generációd tagjai is megtalálják a helyüket a táncszínpadon. Mit gondolsz, téged miért keresnek az alkotók?
Részben biztosan a nyitottságnak köszönhető, és persze mázli, hogy bíznak bennem. Lényeges, hogy olyan a testem, hogy még most is tudok mozogni. Annak idején klasszikus balettet tanultam, ami erős, beépült testtudatot ad, és az is sokat számít, hogy hátat fordítottam neki. Hátat fordítottam a kényszerességnek, az erőltetésnek, a formaiságnak, megismerkedtem azzal, mit diktál a testem. Ezzel a szemlélettel is tanítok, ha mutatok valamit, nem várom el, hogy a diák lába is oda menjen, ahova az enyém. A szándék számít, az úgyis mindenki testén más lesz, fontos a saját testre való hallgatás, a befelé figyelés. Azzal, hogy mindezzel találkoztam, olyan sok oldalról ismertem meg a testem, hogy mindent elengedhetek. Különleges dolog, hogy van egy tudásom, aminek köszönhetően ezt a tudást bármelyik pillanatban elengedhetem.

Az interjút és a képeket készítette: Halász Glória