„5 éves a Duda Éva Társulat 5 legjobb előadása 5 estén keresztül” - így hirdeti a szórólap Duda Éva társulatának ünnepi fesztiválját. Soha jobb alkalom arra, hogy megkérdezzük a társulat alapítóját visszatekintésről és továbblépésről.

A honlapotokon úgy hirdetitek a fesztivál műsorát, hogy azon az 5 év „5 legjobb előadása” látható. Ki határozta meg, hogy mi a „legjobb”? Te, mint vezető? Vagy volt egy grémium, netán a kritikák ítélete alapján?
Igen, talán kicsit merész ez a fogalmazás, hogy „legjobb”, - és persze voltak azért itt egyéb: technikai feltételei is a válogatásnak, mint például az, hogy olyan darabot képtelenség felújítani, ahol már szinte senki nincs meg az eredeti szereposztásból. (Az „Overdose” például, hiába szerettem nagyon, emiatt nem jöhetett szóba.) Maradjunk annyiban, hogy 60% az én véleményem, a maradék a csapaté: vagyis a közvetlen munkatársaké. Azt kerestük leginkább: mi az, ami összefoglaló és retrospektív egyben, tehát valami sűrűt, fontosat tartalmaz a múltból. Több előadástól most el fogunk köszönni, mert változik a repertoárunk és módosul az arculatunk.

A „legjobb” jelző megítélésében külső visszajelzések nem segítettek?
- Dehogynem, a nézői visszajelzések is ezek mellett az előadások mellett szóltak.

Hogyan mértétek a nézői tetszést?
Ezt egész egyszerűen az érdeklődés és a jegyeladás tükrözte. Az, hogy mennyit tudunk egy műből eladott házak előtt lejátszani. A Trafóban bemutatott „Virtus” volt a legnépszerűbb, még sokkal többet lehetett volna játszani: 4 teltházas előadásunk volt belőle, majd a Trafó elzárkózott a továbbjátszástól. Popularitására hivatkoztak, pedig nagy dobás volt ez ott azzal, hogy olyan nézőréteget vonzott be a színházba, amely nem biztos, hogy bejönne a kortárs táncra. Jöttek családok is, hozták a gyerekeket, van benne sok humor, életerő. Úgyhogy ezt az előadást például kényszerből vettük le műsorról, mert a Nemzeti Táncszínházban lehetett volna továbbjátszani, de időközben a játszóhely megszűnt. Az alternatív helyszínek között pedig egyelőre még nem találtuk meg a megfelelőt, mivel biztonságos függesztési lehetőséget igényel az előadás. Majd a Millenárison, ha elkészül, ott pont ideális lesz!

A többi fesztiváldarab miként került be a válogatásba?
Valójában a „Lunatika” az igazi születésnapos: ez a darab volt az, amelynek az elkészülése során, tehát épp öt évvel ezelőtt egyértelművé vált számomra, hogy itt az ideje a társulatépítésnek. Az eredeti bemutató hét szereplőjéből ma három táncolja még mindig: Simkó Beatrix, Lázár Eszter és Bora Gábor, - ami azért nem rossz arány. Rusu Andor áll be most Mikó Dávid helyére, de Hámor Jocó és Tuza Tamás helyét már nagyon régóta átvette Csuzi Marci és Grecsó Zoltán, Jónás Zsuzsáét pedig Egyed Bea.
A Lunatika viszont az a darab, amelyet nagyon kijátszottunk ez alatt az idő alatt, és most mindenképpen pihentetni kell, ha nem is teljesen eldobni. Külföldi útra telik még belőle (épp most három meghívásunk is van rá), de Budapesten egyelőre már nem érdemes tovább játszani.
A „Faun” viszont külföldre se nagyon vihető, mert olyan a díszlete, hogy az nagyon megdrágítaná az utat, vihetnénk magunkkal egy egész kertet… Ma már sehol sem támogatják szívesen a magas önköltségű utazó produkciókat, - pedig nagyon szívesen vinném. De elköszönünk az „After”-től is, mint bőven kijátszott előadástól.

A „Flashback” viszont viszonylag friss….
Igen, de az összegzés része az is, hogy az ember abból is bemutat valamit, hol tart éppen. A „Flashback” Muszorgszkij „Egy kiállítás képei” című művének részleteire készült, melyet Kunert Péter munkája egészít ki. Először is piszkált ez a zene engem: elkezdtem vele foglalkozni, viszont rá kellett jönnöm, hogy néhány tételével nem tudok mit kezdeni. Közben egy gondolat is izgatni kezdett, ami új dramaturgiai irányba vitt el: az elnyomás, a dominancia, diktatúra, a hatalom kérdése. Elkövetjük azt kicsiben, saját magunkon, aztán a párkapcsolatban egymáson, a kisközösségekben, mint család, majd a nagyközösségben, a társadalom szintjén… Elengedtem tehát az eredeti Muszorgszkij tematikát, s a zenei fókusz felől e felé a gondolat felé közeledem. Kettős az inspiráció tehát.

A Flashback szereposztásában már néhány – „Duda Éva viszonylatban” - új arc is felbukkan: legnagyobb meglepetésem közöttük Stetina Szonja, aki a győri balett tagozat után Markó Ivánnál táncolt csaknem egy évtizedig (a társulat megszűntéig), tehát kortárs tánc praxisa nemigen lehet… Hogyan találod meg a táncosokat? Ők jönnek hozzád, vagy te indulsz keresésükre?
- Szonjával az történt, hogy spiccelni is tudó táncos lányokat kerestem, s mivel a kortárs tánc területén nagyon kevesen tudnak jól spiccelni, azonnal kitűnt ezzel a képességével. Ezek után a következő darabban is benne lesz. Itt már számára nagyobb kihívásnak kell megfelelnie, mert már nem a klasszikus tudásán van a hangsúly, hanem ugyanolyan kreatív módon kell működnie, mint a többieknek: a számára idegen improvizáció terén is otthon kell legyen… Amúgy pedig a táncosok legtöbbször úgy érkeznek, hogy bejárnak a tréningre (mert nálunk az is van, s ez ritka a hazai kisegyüttesek között), így aztán néha bekapcsolódnak a munkába is. Évente több workshop-ot és válogatást is tartunk, ezzel a módszerrel pedig nem nehéz kiválasztani azt, aki tetszik.

A „Virtus” kapcsán kérdezném még: cirkusz, mint műfaj hogyan került nálad képbe?
Tudod, hogy dolgozom a „show-business”-ben is, ami azt jelenti, hogy színházi koreográfiákat is készítek, a legkülönfélébb színházaknál és társulatoknál. Amikor a Szegedi Szabadtéri Játékokon a „Parasztbecsület” és „Bajazzók” előadására hívtak koreográfusnak, ott artistákkal is összeismerkedhettem: benne voltak ők is a produkcióban. A Freak Fusion underground cirkuszcsapatról van szó, amely fekete humor, ének, zene, tánc alapján teremtett magának óriási bázist, volt ott tűz, gólyaláb, minden, - szóval ott azonnal felötlött bennünk, hogy csináljunk valamit közösen. Engem a hagyományos cirkusz nem érdekel, de ez, amikor mindent kicsit másképp használunk, ez nagyon elindított.

A táncosaid hogyan fogadták a merőben szokatlan feladatokat?
Imádták. Hosszú és komoly tréningfolyamaton mentek keresztül, még Berlinből is jött olyan szakember, aki a kötélhasználattal foglalkozott. Minden táncos végigcsinálta a felkészítést, és persze úgy alakult a szereposztás, hogy akinek magabiztosabban ment, az kapta meg a feladatot színpadon is, - de mindenki nagyon élvezte, hogy újat tanulhat.

Nem pánikoltak? Emlékszem, engem mennyire stresszelt, mikor olyan akrobatikus feladatot kaptam táncosként, amilyet sose mertem volna azelőtt…
- Nagyon óvatosan, odafigyelve és fokozatosan alapoztunk: térdvédővel felszerelve, két hónapon át. S csak ezután kezdtünk bele magába a darabba. Nagy kaland volt, és ezért az alapos és szép munkáért is kár lenne, ha 4 előadás után ki kéne dobni…

Ha többhónapos előkészületről van szó, nekem rögtön az jut eszembe: miből futotta?
A „Virtus” Trafó koprodukcióval készült: tehát a szokásos pályázati pénzek mellett a Trafó – hazai viszonyok mellett – elég komoly összeggel szállt be.

Mintha azt említetted volna az első öt év lezárása kapcsán, hogy arculatváltásra készülsz. Miben áll ez?
Az induláskor kimondottan az én alkotói látásmódom határozta meg az előadásokat és a társulati működést: a csapat neve is tükrözi ezt. Ilyen módon eljutottunk valameddig (a repertoár kialakítása mellett lám, már saját helyünk: próbatermünk, irodánk is van, itt, a Jurányiban) – de tovább kell építkezni. Nyitni kell, és ez már nem csak az én alkotói elképzeléseimről szól, hanem egy sokszínű arculatról, és ennek megfelelően nevet is szeretnék változtatni. A változásokat már a munkamódszerem is gerjeszti, hiszen nálam az alkotás nem lépésmásolásról szól: együtt dolgozunk az anyagokon, így a táncosok személyes kreativitása már az én munkáimban is érvényesül. Nem csoda tehát, ha néhányan felkészültek arra, hogy önállóan is alkossanak.

Mikor az Oszlopos Simeon-t néztem a MU Színházban, a műsorfüzetet látva alig hittem a szememnek, hogy Duda Éva Társulat név alatt nem Duda Éva, hanem Csuzi Márton koreografál…
Már két éve felkínáltam a csapatnak a műhelymunka lehetőségét, tehát, hogy bárki megmutathatja egy est keretében, ha készítene valamit. Csuzi Marci egyszer csak előállt, hogy őt majd’ szétfeszíti egy bizonyos darab, és már matematikai képletei vannak arról, hogyan szeretné megrendezni. Így tehát létrejött ez az előadás… Tehát kétféle nyitásban gondolkozom: az egyik a belső műhelymunka, a másik pedig a külföldi alkotók meghívása. Nem gondolkozom hazai koreográfusokban, mert a lényeg a horizont megnyitása, és következő bemutatónk, az „Outbreak” egy nagyszerű szlovén alkotópáros, Rosana Hribar és Gregor Luštek munkája, akikkel már dolgoztunk tavaly is. Az „Egy csókkal kezdődött?” könnyed, szellemes, szereti a közönség, s amellett könnyen utaztatható: utazunk is vele, mert hívják. És ez a kétfelé nyitási szándék valahol közös tőről fakad: hiszen például a legutóbbi, a francia Tony Thich által vezetett „parcour”-kurzus is, amit a Jurányiban hirdettünk meg, Csuzi Marci ötlete volt. Gyakorlatilag az ő kapcsolatteremtésének és kezdeményezésének volt köszönhető a Flying Bodies workshop.

Én látok még valamit, ami teljesen új a palettán, és nem említetted eddig: az ifjúsági beavató tevékenységetek. Úgy tűnik, ilyesmire ma könnyebben lehet pályázati támogatást nyerni, mint a színpadi alkotásra vagy forgalmazásra. Mi volt előbb? A lehetőség talált meg, vagy az ötlethez kerestétek a lehetőséget?
A Nemzeti Táncszínház „szervezett ránk” először beavató programokat. Érdekes tapasztalat volt (tehát: teljesen „kívülről” érkezett), ám úgy éreztük: nagyon jó ez, de még milyen jó is lehetne! Adott 100-150 diák, és milyen fogékonyak, milyen jól meg lehet őket nyitni! Én magam nem értek az ilyesmihez, különös szakértelmet, és persze sok időt is igénylő tevékenység a fiatalokkal való közvetlen munka. Szerencsére munkatársam, Czveiber Barbara kezébe vette a dolgot: gyakorlatilag az ő ötlete volt, hogy vágjunk bele, és nagyszerűen csinálja. Az is az ő ötlete volt, hogy tágítsuk a kört: ne csak a mi darabjaink kerüljenek be az általunk szervezett programba, hanem a Vádli előadása, most egy bábszínház is, vagy akár a slam-poetry. Gyevi-Bíró Eszterrel dolgozunk, aki koreográfus is, és ugyanakkor kitűnő drámapedagógus. Pontosan ismeri tehát mindkét oldalt. Óriási dolog az, hogy elmegyünk az iskolákba, ahol a saját osztálytermükben vannak foglalkozások a gyerekekkel osztályfőnöki órán: ők kérdeznek, és mi is rengeteget tanulunk tőlük. Barbara tehát kivételes munkát végez ezzel a beavató sorozattal, és mivel ez azért nem a fő profilunk, hálás vagyok érte, hogy erre van kapacitása a napi ügymenet mellett. De ne hidd azt, hogy erre olyan bőségesen lehet pályázati támogatást kapni, nekünk párszázezer forintnál többet még nem sikerült…

És uniós projektek?
Odáig még nem jutottunk el anyagilag, hogy uniós pályázatokat írjunk: ehhez egy külön ember kéne, aki csak ezt csinálja, és persze jókora önrész. De éppen most került ez is a közeli tervek közé: megcélozzuk ezt a tevékenységet is. Bár kistársulat vagyunk, pontosabban: a nagyobbak (20 millió fölöttiek) és a kicsik (5 millió alattiak) közötti sávban félúton, ahol tehát március körül elfogy a pénz, az azévi működési támogatás pedig csak augusztus körül érkezik. Most tehát épp van pénz a számlánkon: akár bevállalhatunk valami kis önrészt is… A nemzetközi kapcsolatainkat egyébként Arató Balázs segíti. Igazából az indította el a nemzetközi nyitás igényét és gyakorlatát nálunk, hogy két éve - először - kint voltunk Düsseldorfban a Táncvásáron, s ott elindult egy kapcsolatteremtési folyamat. Idén úgy voltunk kint, hogy már ismerősként üdvözöltünk egy csomó embert, - miközben a válogatott programba is bekerültünk. Mostanra értek be olyan kapcsolatok és tárgyalások, amelyet 2 éve indítottunk, s azóta ápolunk. Jövőre már – úgy tűnik – létrejöhet egy koprodukciónk is svédekkel...
De egész másféle távlati terveim is vannak, és ez a színház felé visz inkább. Bodó Viktorral idén Graz-ban dolgoztam együtt: a nálunk Össztánc címen ismert híres darab koreográfiáját bízta rám, kint voltak velem Grecsó Zoli és Simkó Beatrix is. Ez egy olyan remek találkozásnak bizonyult, hogy lesz is folytatása: a Szputnyik és az én „bandám” közreműködésével készül egy előadás tavasszal a Jurányiban. És még egy színház-irány: Szőcs Artúr megrendezi a Lear királyt velünk, egyedi koncepcióval, az Átriumban! Először dolgozik a csapat színházi rendezővel, színházi darabon. Izgalmas kísérlet lesz: magyar nyelvű Lear-előadások hangmontázsa adja a „zenei” alapot, s minden más mozgás.

Ennyi meglepő újdonság után elárulhatnád, mi lesz a társulat új neve.
Nem, ez még titok. Három név van a tarsolyban, s a munkatársaimmal dűlőre kéne jutnunk, mert a fesztivál első napján be szeretném jelenteni. Ám ha nem születik meg most, - hát nem baj, mindegy mikor, de rövidesen meglesz.

Talán a záró napra, a „buli”-ra, a MOM-ban…

Az interjút készítette: Lőrinc Katalin
Fotók: Dömölky Dániel