Az ötvenhét éves Duna Művészegyüttes művészeti vezetője szerint egy színházi szemléletű néptánc előadás a mai napig ellenérzést válthat ki. Az együttes korszerű darabjaival sikeresen szólítja meg a közönséget, évente közel száz alkalommal. A táncosok pedig rendkívüli elhivatottsággal, csekély anyagi elismerés mellett teszik ezt. Hogyan maradhat jelen idejű egy múltbéli, perifériára szorult műfaj, erről is beszélgettünk Juhász Zsolttal.

Az a célotok, hogy minél nagyobb számú közönség számára tegyétek befogadhatóvá néptánc előadásaitokat. Hogyan lehet elkerülni a túlságosan populáris megoldásokat?
Nehéz kérdés, mert amit én nem gondolok populárisnak, azt más esetleg annak tarthat. Ha a néptáncból színházi előadást csinálok, ha egy-egy látványosabb, erősebb néptáncos megoldás kerül bele, akkor tényleg előfordul, hogy valaki azt mondja, ez már populáris elem. A Duna Művészegyüttessel próbálok a kettő között mozogni – a Duna Táncműhely más kérdés, ott bátrabb, tudatosan egy szűkebb rétegnek szóló előadásokat hozunk létre. Amikor annak idején szakmabeliekkel beszélgettem arról, hogy kicsit populáris, de amúgy intellektuális darabokat szeretnék készíteni, azt mondták, pengeélen táncolunk.

A Duna Művészegyüttes ötvenhét éve alakult. Közel hatvan évvel ezelőtt is ilyen volt a profilja, hasonló ambíciókkal jött létre?
Ragaszkodom ahhoz az úthoz, amin az együttes elindult, hogy autentikus néptáncból kiinduló színházi műveket hozunk létre. Mindig ez volt a jellemző, erős néptánctudás, népzenei és hagyományismeret, amelyre építkezve színházi előadások születnek. A korábbi művészeti vezetőknek és alkotóknak is ez volt a törekvése.

Akkoriban rendhagyónak számított ez a megközelítés?
Nem mondanám, hogy annyira rendhagyó volt. Persze voltak újító törekvések, a saját szuverén alkotói világában mindenki próbált újat mutatni, új utakat keresni. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a Duna Művészegyüttes egy erős, professzionális néptáncegyüttes volt, amely belügyminisztériumi támogatással ellátta azokat a feladatokat, amelyeket egy hivatásos társulatnak el kellett látnia. Ehhez hozzátartozott, hogy sokat jártak vidékre, részben a belügyminisztériumhoz tartozó intézményekbe.

Ezek szerint más társulatokra is jellemző volt a színházi szemlélet?
Már akkor is voltak, akik vagy a nagyon autentikus, vagy a színházi látásmódban hittek. Ez az ellentét azóta is megvan, az öregebbektől, például Novák Ferenctől sokat lehet hallani arról, milyen kőkemény elvi viták, sőt csaták folytak azzal kapcsolatban, hogyan is kell a néptáncot színpadra vinni. Én azt vallom, amit egyébként maga Novák Tata és az ő koreográfusi munkásságához kapcsolódó alkotótársak is, hogy ha a néptáncot színpadra visszük, annak színházszagúnak kell lennie. Természetesen nem zárkózom el a hagyományőrző produkcióktól sem, azoknak is van létjogosultsága, hiszen egészen másfajta továbbélését biztosítják ennek a kultúrának. Sokra értékelem a Fölszállott a páva című televíziós műsor sikerét is, nagyon jót tett a műfajnak és a néptánc mozgalomnak.

A mai napig létezik ez a két tábor? Kiválthat ellenérzést, ha színházi jellegű néptánc előadást hozol létre?
Sajnos igen, pedig azt gondolnám, 2015-ben mindenki el tudja helyezni magát a világ kulturális vérkeringésében, elfogadja önmagát és másokat. Ez nem így működik, még mindig tapasztalom, hogy bemutatunk egy előadást, és vannak, akik megkérdőjelezik, miért kell megváltoztatni a néptáncot. Valójában nem változtatjuk meg, hanem más formában visszük színpadra. Alkotóként saját érzéseinket, vízióinkat jelenítjük meg. A bigottságot soha nem tudtam elfogadni, gyermekkorom óta foglalkozom néptánccal, azóta bennem van ez a kettősség. Több olyan barátom van a néptánc mozgalomban, akik csak úgy tudják elképzelni a táncot, ahogy van. Az emberben természetesen lecsapódik ez a harc, de mindig bízom benne, hogy az intellektus felülkerekedik rajta, és minden ellenlábas meggyőződik arról, hogy erre is szükség van. Egy táncszínházi mű nem megalázza, és sárba tiporja a néptáncos hagyományokat, hanem más magasságokba emeli. Már Bartók Béla is azt tűzte ki célul, hogy a népi kultúrát a magas kultúrába emelje.

Említetted a Fölszállott a páva című műsort, amely jól ötvözte az autentikusságot és a szórakoztatóipar eszköztárát. Miért tartottad fontosnak?
A leglényegesebb, hogy a műfaj ilyen erősen jelen volt a médiában. A szakmában magában is komoly esztétikai viták voltak a műsorral kapcsolatban, aztán a második évadra nagyjából megtalálták az egyensúlyt, hogyan is nézzen ki a múlt és a csillogó szórakoztatóipari világ együtt. A szakmai része azért volt izgalmas, mert egy átlagos nézőt is rádöbbenthetett arra, mennyi tehetséges fiatal van ebben a műfajban, mennyien érzik magukénak ezt a múltbeli dolgot, legyen az táncos, zenész vagy énekes. A koreográfusok felé van egy kis kritikám, mert nem nagyon volt az alkotóknak formai szuverenitása. Hallottam olyan kritikát, hogy egy néző nem tudta eldönteni, melyik koreográfiát ki csinálta. Nem voltak valódi kézjegyek a műsorban. Régen, a néptánc mozgalom hőskorában ez nagyon jellemző volt, érzékelhető volt a többféle látásmód, szemlélet. Lehetett tudni, hogy melyik koreográfiát ki csinálta, melyiket Foltin Jolán, Györgyfalvai Katalin, Novák Ferenc vagy Tímár Sándor – ez mára eltűnt. Nyomaiban persze megvan még, egy szakmabeli talán fel tudja ismerni, de a külső szemlélő számára megszűnt. Ez egy probléma, amin dolgozni kell.

A kortárs táncra, színházra, filmre jellemző a szerzőiség, a néptáncra miért nem?
Azt azért megjegyzem, hogy a felvetésem az amatőr néptáncmozgalom bizonyos rétegére vonatkozott, a profi világban karakteresen jelen van a szerzőiség, és felismerhetőek a kézjegyek. Az amatőr mozgalmon belül kialakult egy szemlélet, hogyan nézhet ki a néptánc színházi megjelenés, kialakult egy egységes koreográfusi stílus, ez irányítja az alkotókat. Ezen nyitni kellene. Egyébként van rá pozitív példa is. Működik még olyan társulat, amelynél kísérletező táncszínházi vagy kortárs szemléletű munka folyik, ilyen például a Bihari János Táncegyüttes.

Az együttes sokat utazik. Külföldön bátrabban nyúlnak a folklórhoz?
Érdekes, hogy azokban országokban, amelyekben erős néptánc hagyományok vannak, ott sem jellemző az, ami nálunk történt, történik a néptánccal. Talán Finnországban kezdtek el jobban foglalkozni a saját folklórjukkal, náluk vannak hasonló táncszínházi kísérletezések – a magyar koreográfusi iskola mintájára, hiszen ott a magyar néptánc mozgalom példaként szerepel. Keletebbre, a Balkán felé vagy nagyon autentikusan, koreográfusi kézjegy nélkül teszik a néptáncot a színpadra, vagy revüszerűen, amelyen a nyugatról, az ír táncból beszivárgott show hatás érezhető. A kettő között nemigen van egészséges színpadi megjelenés, ez magyar sajátosság.

A Fölszállott a páva kapcsán azt mondtad, a fiatalok „magukénak érzik ezt a múltbeli dolgot”. Tényleg múltbelinek gondolod? Nem éppen az ilyen fiatalok miatt tud korszerű lenni, megújulni?
Való igaz, egy amatőr együttesben táncoló fiatal hitelesebb tud lenni, mint egy falusi hagyományőrző. Abszolút van ráció abban, amire céloztál, a fiatalokban él tovább a műfaj. Eszembe is jutott Martin György, aki a néptánckutatás egyik nagy atyja, és pontosan az volt az elképzelése, hogy a városi fiatalság legyen a műfaj hordozója, hiszen jól tudta, hogy egy idő után ki fog kopni a faluból, ez egy törvényszerű folyamat része. Ha kvázi mesterségesen elkezdődik a városokban való gerjesztése, kialakulhat egy közeg, ami továbbviszi ezt. Ő gondolta először úgy, hogy farmerben is lehet hagyományt őrizni. Ez abban is közrejátszott, hogy a táncház mozgalom kialakult.

Van elég professzionális utánpótlás is?
Szinte kezd túlkínálat kialakulni, a Táncművészeti Főiskola mellett Békéscsabán, Fóton, Nyíregyházán, Pápán és Pécsen is van olyan középiskolai képzés, ahonnan profi táncosok kerülhetnek ki, és jönnek is sorban felvételizni az együtteshez.

Hangsúlyoztad, hogy jó tesz a műfajnak a jelenlét. Mennyire reprezentált?
Nagyon sok bajom van ezzel. Az utóbbi egy évtizedben érzem, hogy a szakma nagy részének az a véleménye, igencsak kiszorítottak minket a perifériára, nagyon alacsony a reprezentációnk. Mind financiálisan, mind erkölcsileg el vagyunk nyomva. A Magyar Táncművészek Szövetségével próbálunk komoly törekvéseket tenni arra, hogy ez ne így legyen. Létrehoztunk egy anyagot, amit úgy neveztünk el, hogy Nemzeti Tánc Program, amelyben feltárjuk azokat a problémákat, amik jelen pillanatban a táncművészetet nyomasztják. Ezt pedig megpróbáljuk a fenntartóinknak, a döntéshozóknak benyújtani. A program, amely Mihályi Gábor elnök ötlete volt, nagyon sok problémára rávilágított. Hosszú beszélgetések és viták után el is készült az anyag, ami folyamatosan bővült. Ha összpontosítjuk ezeket a gondokat, igazából egy dologra lyukadhatunk ki, hogy a szakma alul van finanszírozva. Nemcsak a mi szűk néptáncos világunk, hanem az egész terület, amibe az amatőr szcénát is belesorolom. A rendszerváltás környékén kialakuló elképzelések nem igazán valósultak meg. Ilyen volt a civil szféra vagy az önkormányzatok bevonása a kulturális támogatásba. A tánc területén problémát jelentett, hogy rengeteg társulatnak kellett önkormányzatnál regisztrálnia, és nem nagyon vállalták fel őket. Számomra ez érthetetlen, mert eközben például szimfonikus zenekarok szorosan kötődnek önkormányzatokhoz. Az állami támogatás ezen a szinten sem működik.

Elég nagy ellentmondás, hogy miközben a kormány a nemzeti értékek fontosságát hirdeti, néptánc társulatok ilyen nehéz helyzetbe kerülnek.
Nap, mint nap megélem ezt az ambivalens helyzetet. Amikor a mostani kormány 2010-ben átvette az irányítást, a független, kortárs táncos területről még meg is veregették a vállamat, hogy most eljött a ti időtök, itt a nemzeti, konzervatív kormány. Sajnos nem léptünk előre. Hadd mondjak egy számot, a Nemzeti Tánc Program kapcsán számoltuk ki, hogy az együttes táncosai átlagosan 125 000 forint bruttó, azaz 80-90 000 forint nettó fizetést kapnak. Tudtam, hogy keveset keresnek az előadóink, de ez még engem is megdöbbentett. És emellett nincs sem próbapénz, sem előadáspénz. Sajnos sokan azt gondolják, politikai vezetők, döntéshozók körében is, hogy ez a táncosok másodállása, vagy ahogy például a Magyar Nemzeti Balettnél, a fizetés mellett próbák és előadások után is kapnak pénzt. Pedig hatalmas előadásszámot, évente közel száz előadást teljesítünk. Ez komoly, nagyon fárasztó fizikai munka, próbálni, rákészülni a fellépésekre, egy új bemutatóra pedig végképp. Már nagyon nehezen viselem, hogy a táncosaimnak ilyen körülmények között kell megélniük, idegesít, amikor azt látom, hogy próba vagy előadás után rohannak fillérekért tanítani, vagy este pihenés helyett egy turistákat kiszolgáló étteremben felháborítóan alacsony összegekért hakniznak.

A nézőszámmal legalább nincs probléma? A Nemzeti Táncszínházban van átjárás a műfajok között, a kortárs tánc iránt érdeklődők eljönnek a ti darabjaitokra – és fordítva?
A nézettséggel nincs gond. Ami az átjárást illeti, úgy látom, létezik, legalábbis a szűkebb ismeretségi körömben biztosan, ők a táncművészet minden területéről fogyasztanak. Vidéken pedig végképp nincs gond a nézőszámmal. Sajnos keveset járunk vidékre, pedig nagyon preferálnám. Annak idején, amikor átvettem az együttes művészeti vezetését, szétküldtünk egy ismertetőt a művelődési házaknak, és ennek hatására nagyon sok meghívást kaptunk. A táncosok is nagyon élvezték, jó időszak volt. Aztán a kultúrától megvont források eredményeként ez is megcsappant. Tényleg sajnálom, ez egy kiaknázatlan terület, sok helyszín és potenciális néző van Magyarországon. Nem tudnak rólunk, mi pedig nem tudunk róluk. Biztos vagyok benne, hogy sokkal többet lehetne vidéken játszani, ha erre lenne egy nagy közös akarat. Sok helyen elmondtam már, hogy a táncművészetet központilag kellene vidékre szervezni. Nyugaton jó példák vannak erre, egy társulat bemutat egy előadást, és pontosan tudják, abban az évadban hol játsszák még országon belül harminc-negyven alkalommal.

Mi a Duna Művészegyüttes és a Duna Táncműhely viszonya?
A Duna Művészegyüttes a harminckilenc fős nagy egység, mellette és tőle függetlenül működik a Duna Táncműhely. Ez úgy néz ki, hogy miután a hivatalos munka befejeződik, a műhelymunka pluszként van jelen. Nemcsak az együttesből érkezők táncolnak ott, és zenészekkel is együtt dolgozunk. A Duna Műhelynek nincs önálló társulata, a közreműködők produkcióra szerveződnek. Annak idején, amikor Mucsi János volt az együttes művészeti vezetője, azért hoztam létre, mert kísértést éreztem az alkotásra. A néptáncot a kísérletező, kortárs táncszínházi világgal szerettem volna ötvözni. Amikor 2007-ben felkértek, hogy vezessem a Duna Művészegyüttest, komoly kérdés volt, hogy beolvadjon-e a műhely. És akkor hosszas gondolkodás után azt mondtam, maradjon így. A Duna Művészegyüttesnek más az alapküldetése, mint a Duna Táncműhelynek. Utóbbinak a táncosokat tekintve is vannak pozitív hatásai, és én is bele tudom építeni a tapasztalatokat a nagy együttesi munkába.

Ha a műfajról lehántanánk a koreográfusi munkát, a néptánc maga mennyire lenne élő, eleven? Mi az, amit például a fiatalok magukénak érezhetnek benne?
Hihetetlenül gazdag a formakincse, a ritmus- és zenei világa. A néptánccal minden érzést ki lehet fejezni, a líraiságtól a bonyolult, virtuóz, erős elemekig minden megtalálható benne. Attól születik meg jelen idejűként, hogy hogyan van tálalva, az alkotói, előadói akarattól – amit közölni akar, amilyen gondolat van mögötte, amilyen kontextusban van.

A színházi jelleg miben nyilvánul meg?
Leginkább abban, hogy valamilyen gondolat van mögötte. Még ha nincs is konkrét története az előadásnak, van egy olyan dramaturgiája, amiből összeáll egy mondanivaló, egy gondolat vagy egy érzés. Nekünk van balladán alapuló, cselekményesebb és nem annyira kézzelfogható, versszerű szerkesztésű előadásunk.

Vannak gyermekeknek szóló és ifjúsági előadásaitok is, ezt miért tartjátok lényegesnek?
Nagy erénye a táncvilágnak, hogy vannak ilyen előadások, amelyek a gyerekeket beszoktathatják a színházba. Sokan kezdtek el emiatt táncolni, vagy színházzal foglalkozni. Emlékszem, hogy a nyolcvanas években az István, a király hatására mennyien kezdtek el néptánccal foglalkozni.

Most mi mozgat, milyen produkción dolgoztok?
Folyamatosan vannak bennem gondolatok, ötletek és darabtervek. Jelenleg a Puszták népe című előadásra készülünk a Duna Művészegyüttessel. Valójában tavasszal szerettük volna bemutatni, de eltoltuk őszre, hogy a Nemzeti Táncszínház új épületében vihessük színre. Amikor a Táncszínházból ki kellett költöznünk, nem sikerült belehelyeznem a lehetséges terekbe. A Duna Táncműhellyel pedig Horváth Zsófia dolgozik. Először van ott külső alkotó, de azt gondoltam, Zsófi egy méltatlanul keveset alkalmazott koreográfus. Egyébként pedig itt az ideje, hogy a műhely nyisson az új alkotók irányába – ez az együttesen belül sajnos nem igazán jött össze. A táncosok számára is adott lenne a lehetőség, nem zárkózom el attól, hogy bárki kísérletezzen.

Mit gondolsz a Táncszínház költözésének mikéntjéről, erről az átmeneti évadról?
Azt gondolom, a Nemzeti Táncszínháznak elég nehéz időszakot hozott ez a váltás. Nem irigylem a dolgozógárdát, iszonyatos logisztikát igényel a közönségszervezés, a marketing és a műszak szempontjából, hogy öt helyszínen játszanak. Annak ellenére, hogy nagyon szerettük a Várszínházat, annak örülnünk kell, hogy kapunk, az egész szakma kap egy komolyabb lehetőséget a színházcsinálásra. Létre tud jönni egy XXI. századi játszóhely, ezért pedig érdemes a nehézségekkel megküzdeni. A szakmának jót fog tenni ez a váltás.

Az interjút és a képeket készítette: Halász Glória