Grecsó Zoltán a legutóbbi Lábán-díj kapcsán emelte fel a szavát, hogy felhívja a figyelmet a „pad alatti” táncművészek helyzetére. A pozitív szemlélet azonban sokkal jobban jellemzi őt, ez vezeti a több mint fél évtizede működő Willany Leó improvizációs táncszínház életben tartásában és a tanításban is.

A hat éve működő Willany Leó táncszínházról azt mondtad egy interjúban, hogy nehezen fogadja be a szakma. Mit értettél ez alatt?
Arra utaltam ezzel, hogy ez a történet teljesen önfenntartó, három éve állami támogatás nélkül zajlik, tehát igazából dicsekvésnek szántam. Persze egy kívülállónak nehéz is megértenie egy ilyen platform működését. Azt gondolják, hogy a srácok összejönnek, ez egy jó buli. Pedig komoly metodika, szervezés van mögötte, iszonyatosan nagy munka életben tartani mint színházat vagy mint közösséget, vagy éppen eljutni egy fesztiválra. Szinte önköltségen jelenünk meg az ilyen eseményeken, még az is gondot jelent, hogy mindenkinek legyen például ebédje, vacsorája. A Willany Leó előadásai miközben szórakoztatnak, nagyon finoman nevelik a nézőt, ez a paradigmánk, vagy ha úgy tetszik, a hitvallásunk. Az improvizáció nem ugrabugrálás, eszement módon figyelünk egymásra, és ha összejön a harmónia, az összes koreográfiai eszközt alkalmazzuk. A néző ezt pontosan tudja, akkor is, ha nem szakmabeli, érzi, hogy itt milyen kompozíciós munka folyik, és hogy erre készülni kell. Ezért sajnálom egy kicsit, hogy nem karolják fel, amit csinálunk, bár mára szinte az összes független alkotó ott tart, ahol mi. Mégis lényeges, hogy a Willany Leó bizonyította, képes a túlélésre.

Hetente megrendezitek, ez mégis arra utal, hogy van egy értő közönsége.
Igen, ez óriási dolog. Az, hogy kíváncsiak ránk, befogadói közösség épül, trendi érteni, megérteni minket, és hogy olyan interaktív színházi tér jön létre, amelyben mi és a zenészek is képesek vagyunk a közönség reakcióira azonnal reflektálni. Ezért is szoktam mondani, hogy nálunk igazából nem is belépődíj, hanem kilépődíj van, a nézők a szabadságukat, a szabad levegőt, a szabad értelmezés lehetőségét vásárolhatják vissza. A Willany Leó olyan, mint az élet, néha nagyon rossz, de azért olyan jó.

Mi a rendhagyó abban, ahogy a nézőkhöz közelítesz?
Amikor két táncos uniszónót táncol vagy kánonban mozognak, mégis tudod, hogy improvizálnak, az mágia, mágikus realizmus. Ezt csak a feszült figyelem teremtheti meg, amikor érzed azt, ahogy az egyik táncos a másikat figyeli, követi. Ennek eredményeként te is így fogsz figyelni. A Willany Leó előadások előtt nekem nem kellenek óriási koncepciók, csak annyit mondok, hogy figyeljenek egymásra, felsorolok különböző táncminőségeket és koreográfusi megoldásokat, kérem, hogy legyen benne csend, olyan pillanat, amikor nem történik semmi. Körülbelül ennyit kell mondanom, mert a színpadon lévők közötti együttrezdülés globálissá válik.

Az említett alapvetések mellett van az estéknek bármilyen mottója?
Aki nem jön, az hülye, ez az új mottóm. Viccet félretéve, a jövő évadban Bognár Péter A rodológia rövid története című kötetéből szeretnék mottókat választani. A rodológia egy áltudomány, amelyet a szerző talált ki, és elkezdett ennek megfelelően műveket írni, pontos versformában, de eszeveszetten mai módon.

A táncszakma számára az improvizáció formálissá tétele zavaró, vagy maga a szervező elv, hogy itt lényegében örömből lépnek fel táncosok?
Az improvizáció elfogadottabb, mint négy éve, remélem, hogy ez részben nekem is köszönhető. Kétféle táncos létezik, az egyik szeret, a másik nem szeret improvizálni. Aki nem szeret, az általában nem tud maradéktalanul a testére koncentrálni, a fejében nem állnak le a kis hangok, folyamatosan magyaráznak, most ugorj, most guggolj le. De ez nem azt jelenti, hogy nem jó táncos. Ha megkapnám a megpályázott 400 ezer forintot, amit egyébként az összeghez képest rémesen nagy macera elszámolni, lehetne plakátunk és molinónk, rögzíttethetnénk az előadásainkat, készíttethetnénk ajánlókat. Pozitív változás, hogy most van egy állandó csapatunk, amelynek tagjai a Táncművészeti Főiskolán tanulnak.

Mióta van állandó csapatotok, és mi változott ennek köszönhetően?
Körülbelül márciustól létezik a társulat, a tagjai egy éve ingyen járnak az óráimra, emellett minden héten próbálok velük, ami nekik és nekem is munka. Persze, amikor fél évvel ezelőtt nem volt egyetlen szabadnapom sem a héten, elgondolkodtam azon, hogy a vasárnap estémet talán nem Willany Leó próbával kellene tölteni. De feltölt, amikor gondolkodó táncosokat látok, akik belátják az egész teret, és azt gondolom valaki kapcsán, okos ez a gyerek. Az állandó csapatnak mindenképpen előnye, hogy rendszeresen vannak próbák, van egy tréning és egy módszertan. Szeretnék ebből egy beavató programot is, hiszen a fiatalokkal ki kommunikálna a legjobban a művészetről, ha nem a fiatalok, akik maguk is 18-19 évesek. Ha erre most lehetőséget kapnánk, akkor meg tudnánk szerettetni a kortárs táncot a következő generációval. A Willany Leó előadások után is mindig meghallgatom a nézőket, és elmondják, hogy olyan nekik, mintha lemennének a fitneszterembe, felüdülnek, mosolyognak.

A beavatás fontos számodra a táncóráid kapcsán is?
Nagyon szeretek „beavatni”. Amikor a Willany Leó előadását nézem, azon szoktam gondolkodni, hogy mennyit érthet belőle egy laikus vagy egy kritikus, mert én tényleg érzem azt a testet, ami ott mozog előttem. Pontosan tudom, ha egy hangyányival nagyobb lendülete volt a jobb karjának. Sajnálom, hogy ezeket a rétegeit már nem tudják olvasni az emberek, ezért próbálom átadni, hogy mire és hogyan képes a test, milyen igényei és lehetőségei vannak. Úgy lehetünk teljes emberek, ha harmonizáljuk ezt a dolgot. A bátyám (Grecsó Krisztián, költő, író) is szereti vonzóvá tenni az irodalmat, szerintem akár magyartanár is lehetne, de ő a beavató órákat kedveli, ezekre megy, ezekkel foglalkozik. Nekem is azért vannak növendékeim, mert próbálom megszerettetni velük a táncot.

Ha valaki nem hivatásszerűen foglalkozik ezzel, mit adhat neki a tánc?
A járni tanulás fázisait, a legalapvetőbb koordinációkat veszem át a hozzám járókkal, azokat az összefüggéseket tanítom meg, amelyeket evolúciósan elfelejtettünk, például, hogy a váll és a csukló, a könyök és a térd jó barátok. A test karbantartását tanítom. Érdekes, hogy ezt egyetlen más élőlénynek sem kell megtanítani.

Amit csinálsz, a Willany Leó és a tanítás lényegében örömtánc. Sokszor megfordultál külföldön, Európában és az Egyesült Államokban is, nyugaton jellemzőbb ez a felszabadultság?
Mindenütt nehéz, művésznek lenni sehol nem egyszerű, hiszen érzékenyek, ebből adódóan mindig másokhoz hasonlítják magukat. Ami a tengerentúlon jellemzőbb, hogy sokkal több pozitív visszhangja van mindennek, ez szerintem folyamatosan erősíti az összetartó energiákat. Bármerre járok, próbálom meglátni a szépet és a jót, de ezzel kevesen vagyunk így. A társadalmunkba nincs kódolva a mosolygás, azt mondani, hogy ügyes vagy, de jó ez így. Igazából egész Európára károgóként gondolok, Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban ugyanilyen nehéz az élet, vagy még nehezebb, sok a táncos, kevés a munkahely. Nem gondolom, hogy nyugaton kolbászból van a kerítés, de nekünk jobban magunkévá kéne tennünk, hogy szeressük és tiszteljük mások dolgait. Nemrég jöttem haza Amerikából, ott a Willany Leó előadások kasszasiker produkciók lennének. A nézők ott maradnának előadás után, és azt mondanák, ilyen katartikus élményben még soha nem volt részük. Minket, európaiakat sokkal nehezebb behúzni, egyben persze erényünk is a kritikusabb szemlélet, hogy mindent felülvizsgálunk. A Willany Leó azonban erős élményt ad, abba kell hagynunk a gondolkodást.

Grecsó Krisztiánnal, a testvéreddel rendszeresen vannak közös estjeitek. Honnan jött az ötlet, mi történik ezeken?
Az első alkalom a Margó Fesztiválon volt, de én Zágrábban voltam, és nem lehettem jelen személyesen, ezért videóban reagáltam. Mindkettőnknek ugyanazokat a kérdéseket tették fel, és olyan mértékben voltunk szimbiózisban, hogy a közönség felnevetett, pedig nem voltunk egy térben, és a bátyám nem is látta a videómat. Nagyon gyorsan egymásra talált a két hang, és ott fogalmazódott meg először, hogy ezt jó lenne továbbvinni. Négy-öt estünk volt, majd tavaly novemberben döntöttem el, hogy nagyon szeretnék egy olyat, amikor igazi szimbiózis van, kérdezz-felelek, ahol elhangzanak a bátyám által felolvasott szövegek, amelyekre reagálok. Decemberben Orlai Tibor felkarolta a produkciót, és járjuk vele az országot. Vidéken különösen izgalmas a hatása, a művelődési házban a kortárs tánccal soha nem találkozott helyi hölgyek és urak végignézhetik egy asszociáció születését, ez szintén közönségnevelés, ha úgy tetszik, beavatás.

A bátyádon keresztül is kapcsolatba kerülsz az irodalommal. Használsz is szövegeket a koreográfiádhoz?
Nagyon fontos számomra a szöveg, pedig mindig megfogadom, hogy nem beszélünk, aztán mégis így alakul. Nagyon húzok a színház felé, lehet, hogy egyszer a jelentkezésemet is beadom a Színművészeti Egyetemre rendező szakra. Szeretek irodalmi adaptációkat használni, imádom, ahogy egy mű kommunikál, kinyílnak a csatornái. Most egy Faun előadáson dolgozom, ami bár zenei alapú, de emblematikus története, irodalma van, érdekes dolgok zajlottak körülötte, a tánctörténetben is fontos szerepet játszott. Amikor készülök, elolvasok két könyvet, aztán rájövök, hogy van még legalább nyolc – szeretem az alkotói fázisnak ezt a részét. Az utolsó előadásaim ezért voltak megalománok, fontos lenne, hogy ne akarjak minden gondolatot egyetlen darabba zsúfolni. A Faun bemutatója a jövő évadban lesz a Szkénében, ez egy Valencia James-szel közös duett, én is táncolok benne, főképp a csekély büdzsé miatt. Én megélek a tanításból, de mástól nem várhatom el, hogy ingyen dolgozzon nekem.

Az alkalmazott koreográfusi munkáidban is szöveggel dolgozol.
Nagyon szeretek adni, szeretem felmérni a lehetőségeimet, és e mentén alkotni valamit. Kedvelem, amikor formál engem valami, és úgy kell egy alkotást létrehoznom. Az Újvidéki Színházban létrehozott Csárdáskirálynő szövegének is iszonyatos transzformációi voltak, én is próbáltam nagyon mai fejjel gondolkodni. A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban is azt tanultam, hogy az élő színház a saját korára adaptálja a művet. A Csárdáskirálynő és a Faun kapcsán is ki kell feszíteni egy hálót, amellyel megszűrjük, ki a mai Szilvia, ki a mai Faun.

A Lábán Rudolf-díj kapcsán több fórumon is felemelted a szavad az ellen, hogy az azt megítélő kurátorokat egyfajta ízlés vezérli, ezért sokan elesnek a lehetőségektől.
Valóban a Lábán Rudolf-díj kapcsán fogalmaztam ezt meg, de a díj csak egy csepp a tengerben. Nagyon régóta lehet ezt érezni, hogy vannak, akik két szék közül a pad alá esnek. A „pad alatti” táncművészek vannak a legtöbben, akik nem tartoznak egyik csoporthoz sem. Sokan vagyunk, akiket semmilyen érdekképviselet nem véd. Nagyon kevés a szakember, a kritikus, akik pedig a pályán maradtak, azoknak hasonló az ízlésvilága. A gond az, hogy nincs olyan, aki másképp gondolkodik, de az is lehet, hogy nem tűrik meg maguk között. És pont az utóbbi jelenti a problémát. Egy pedagógiai hasonlattal illusztrálva, nem az osztályt kell fegyelmezni, hanem a hangadót. Lehetetlennek tartom, hogy a Lábán-díj kurátorai mindannyian egyforma ízlésűek legyenek. Világos, hogy van egy hangadó, aki egészségtelenül dominál. Nem beszélhetünk arról, hogy ott nyolc ember dönt, hiszen ennyi önálló, jó ízlésű ember nem dönthet mindig ugyanúgy. Ki az, akit mindenki más majmol? Persze azt sem gondolom, hogy hatalmi harcot lehetne csinálni abból, hogy kinek mi a véleménye. Szerintem egy átlagos táncos ebben az országban nem akar díjat kapni, csak ha nem épelméjű. Nem tiszta, hogy valaki hogyan és miért kap meg egy díjat, át lett-e vágva három torok azért, hogy előadói díjat kapjon. Nem tudok olyan naiv lenni, hogy ha akármilyen független vagy állami díjat is kapnék ebben a szisztémában és ebben az országban, a jelen körülmények között örülnék neki. Ez a helyzet az összes magyar díjat értéktelenné, de legalábbis hiteltelenné teszi. Vagyunk mi, a „pad alattiak”, és borzasztóan rosszul esik, kutya nehéz, hogy nem tartozunk sehova. Az adófizetők pénzéből, ami a kultúrába befolyik, ezáltal én nem részesülök. Esélyem sincs, hogy megszerezzem a támogatást. Az Amatőr Táncszövetség művészeti alelnöke vagyok, ott tiszta szabályokat követünk, súlyosnak érzem annak a terhét és felelősségét, ha esetleg nem a legjobb kapja az elismerést, mert egész életére kiábrándíthatja.

Lett valamilyen foganatja annak, hogy ez kipattant?
Szabó Gyuri, a Trafó igazgatója megértette, és nagyon szépen pontokba fogalmazta, hogy a „pad alattiaknak” milyen érdekképviseletre van, lenne szükségük. Az biztos, hogy dolgokat a szőnyeg alá söpörni soha nem jó. Abból, hogy legalább kimondjuk, felismerjük a problémát, létrejöhet az érdekképviselet nélkül maradottak összefogása. Az ügyről leültünk beszélni, és ahogy egymásra néztünk az asztal körül, láttuk, hogy ez a mi csapatunk. Kik azok, akik úgy érzik, hogy mindenhonnan kiszorultak. Erre jó volt a beszélgetés, körbe kell nézni a szakmában, az asztalnál.

Táncosként megfordulsz még a színpadon?
Most jöttem haza Amerikából, ahol Jonah Bokaerrel dolgoztam együtt, itthon Duda Éva és Kulcsár Noémi munkáiban szoktam szerepelni. Jonahhal nagyon jól sikerült a közös munka, reményeim szerint ez azt fogja eredményezni, hogy jövőre együtt dolgozunk New Yorkban. Egymásra találtunk, tipikus zsák a foltja helyzet. Emellett nagyon érdekes évadnak nézek elébe, a Táncművészeti Főiskolán és a Színművészeti Egyetemen fogok tanítani, lesz három bemutatóm, észnél kell lennem, hogy ez a sok dolog tényleg jól süljön el.

Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória