Irodalmi gyökerű, de nem a szöveg, hanem a tánc nyelvén megszólaló előadásaiban emberi játszmákról, hatalomvágyról mesél, de jövőre talán már valami egészen mást fog csinálni. Kulcsár Noémi bátran kísérletezik, filmes szerkesztésű előadásaiban egyszer interaktív videotechnikát, máskor bábot alkalmaz. A beszélgetés során önmagunk felzabálása, a zombik és a vámpírok is szóba kerülnek.

Azok a problematikák, amelyekről az általad feldolgozott színdarabok, a Rómeó és Júlia, a Macbeth vagy A vágy villamosa szólnak, leválaszthatóak lennének a drámáról, és a tánc absztrakt nyelvén személyes nézőpontból is beszélhetnél róluk. Miért van szükséged mégis a történetekre?
A véletlennek vagy a sorsnak köszönhetem, hogy ilyen irányt vett az alkotói pályám. A Rómeó és Júliára a Miskolci Balettől kaptam a felkérést, akkor dolgoztam először drámával, szüzsével, és úgy éreztem, hogy a biztos mankó mellett jól tudtam szárnyalni, továbbgondolni a témát. Azt hiszem, magamtól soha nem jutott volna eszembe a Rómeó és Júliához nyúlni. Ha nem ezt hozza az élet, akkor lehet, hogy bele sem sodródom, mert egyébként nagyon szeretek absztrakt koreográfiákat készíteni.
A vágy villamosával való találkozás személyes történet, még gyerekként láttam a nyíregyházi színházban Szász János rendezésében. Nagyon szerettem a színházat, és gyerekkoromban válogatás nélkül jártam előadásokra. Sok évvel később Lőrinc Katival kávéztam, és mondtam neki, hogy egyszer nagyon szívesen megcsinálnám vele A vágy villamosát. A kort, amelyben játszódik, nem akartam aktualizálni, tetszett a fülledtsége. Másban kerestem a kiutat, aminek a segítségével le tudtam választani a mondanivalót a drámáról, a cselekményről.
A Macbeth esetében pedig a két főszereplő táncos, Csere Zoltán és Szarva Kriszta hozta az ötletet, másrészt a báb inspirált, mert szeretek fúzióban gondolkodni. Régóta izgat a bábművészet, úgy látom, Magyarországon elég mostoha a báb helyzete, míg a világban nagyon is innovatívan használják. A Macbeth a Nemzeti Táncszínház első felkérése, és nem titkolt szándék volt, hogy első bemutatkozásként olyan produkció szülessen, ami a nézőknek ismerős lehet. De szeretek kísérletezni, és egyáltalán nem biztos, hogy a következő évben is hasonló darabot fogok létrehozni, hanem olyat, ami érdekel, nem akarok trendeket követni.

Mennyit tartasz meg az eredeti szüzséből?
Elsősorban mindig a karakter és a darabon belül az emberek közötti viszonyrendszer érdekel. Rá kellett jönnöm, hogy ott kattog a történet, nem tudok róla leválni. Talán ha a következőkben készítek még ilyen feldolgozást, megpróbálom elhagyni a történetet, és a dolgok velejét meghagyni. Egyelőre, talán a bizonytalanság okán, visszarántott, sokszor érezhető, hogy a történetet elmeséljük.

A rendező hogyan, milyen szempontok alapján oszt szerepet egy táncszínházi előadásban? Az említett darabok esetében olyan szerepekről beszélünk, amik egy prózai színésznek is szerepálmok, és nem is játszhatja el őket akárki.
Én magam is táncos voltam, és tudom, hogy legyen az klasszikus vagy kortárs táncos, az előadó örül, amikor ilyen lehetőséget kap. Bármennyire nem divat, egy táncosnak teljesen euforikus állapot, hogy megformálhat egy karaktert. Megragadnak bennem a történetek, folyamatosan figyelem az embereket, hogy milyen személyiségeket lehet egy kicsit tipizálni a világirodalom emblematikus figuráira. Ha titkon is, de szerintem ezt minden alkotó így látja maga előtt.

Lőrinc Katit például mi köti össze Blanche-sal?
A törékenység, az izgágaság, az összeomlási képesség, hogy nőként hogyan tudja megélni az adott helyzeteket. A vágy villamosában azzal játszottam, hogy a karakter felsőbbrendűségét a balettel fejezzem ki. Mintha Blanche végig balettozna, amíg mások a kortárs táncot táncolják, ettől valahogy nem illik oda, zavar mindenkit, Stanley Kowalski pedig porrá zúzza őt. Blanche pedig a Csipkerózsika eredeti verzióját táncolja diadémmal a fején. A tönkretétele egyúttal az erőszakolásnak, az aktusnak a kicsúcsosodása is.

Egy színésznek és egy táncosnak egyaránt csodálatos érzés lehet, amikor egy alkotó kizárólag benne gondolkodik. Amikor táncos voltál, te érezted azt, hogy gondolkodnak benned? Volt ennek szerepe abban, hogy végül a koreografálásnál kötöttél ki?
Gondolkodtak, de én mindig egy érdekes, furcsa karakter voltam, egy címszerepem volt, a Bernarda Alba házában. Fiatalon sem voltam törékeny alkat, a különös brechti karakterek állnak közel hozzám. Nem ez az oka annak, hogy nem táncolok, az alkotás az életem része, nagyon szeretem, és táncosként azon kaptam magam, hogy már nem vagyok benne a táncolásban, hanem kívülről nézem, milyen is az adott darab.

Nem a társulat, hanem a Tellabor kifejezést használod. A kísérletezésre utaló labor mellett benne van a balett is, de játékos formában.
Nem tagadom, hogy az erős gyökereim a klasszikus balettből erednek, emellett unom a kortárs tánc kifejezést, valami mást szerettem volna, és hogy ez a játékosság is benne legyen, ami kifejezi, hogy vállaltan nyúlok bármilyen dologhoz, nem csak ahhoz, ami éppen divatos.

Úgy gondolod, hogy a kortárs tánc megjelölés mára elhasználttá vált?
Nem takarja igazán, amit az ember kap, bármit berakhatunk alá, ami ma készül. Nincs saját formanyelve, folyamatosan alakul, folyamatosan változik, a mozgásszínházi elemektől kezdve a régi technikákig bármi megtalálható benne. Nem lehet megfogni, meghatározni. Ma már leginkább arra használják, ha egy előadás trendkövető.

Úgy látod, nem szükséges a trendeket követni ahhoz, hogy egy darab megtalálja a közönségét? Te megtaláltad a sajátodat?
Az előadásaim megtalálják a maguk közönségét, ami ráadásul vegyes. Úgy látom, hogy a fiatalok is nyitottak rájuk, újdonságot adhatnak nekik, és talán legalább az előadás hatására elolvassák az eredeti művet. Az idősebbeknek pedig már van egy kötődésük a művekhez, van egy kódrendszer, amellyel tudnak azonosulni. Persze azt is gondolhatnák, részemről megalkuvás, hogy az irodalmat választottam, hogy be tudjam hívni az embereket. De engem érdekel a színház, nemrég Miskolcon rendeztem egy előadást Fenevadak címmel, amelynek a szövegét Cseh Dávid dramaturggal együtt alakítottuk ki. Részemről ez nem marketing stratégia, olyan fázisban vagyok, hogy ez érdekel, mindegyik darabnak más volt az indíttatása.

A drámák szövegét is használod?
A korábbi daraboknál nem, a Fenevadaknál viszont már igen. Ez egy olyan fúzió, amelyben a szöveg is ugyanolyan súllyal van jelen.

Az Eötvös Péter Tale / Mese című művére készített koreográfiában viszont van szöveg, még ha rendhagyó formában is.
Az az egyik kedvenc darabom. Nehéz munka volt, de nagyon izgalmas volt a Péterrel való együttműködés. A szöveget Molnár Piroska évtizedekkel korábban mondta fel egy szalagos magnóra, majd abból keverték ki a szöveg zeneiségét. A szavak nem kivehetőek benne, de a ritmusától, a dallamától mégis értem.

A szöveg megközelítése tükröződött a mozgásban is?
Az előadás világa nagyon groteszk, a jelmezek egyszerűek, szinte utcaiak, mégis egy különös vízió az egész, a mozgásban tetten érhetőek bizonyos szituációk, de furcsán, elvontan megfogalmazva. Nem egyértelműek, a nézőnek úgy kell rájuk találnia, de ha ez megtörténik, akkor nevet.

Az irányváltást megelőzően milyen utat járt be a társulat, milyen nyelvet használt?
Az első darabunkban vizuáltechnikával, mozgásra reagáló kinect technikával dolgoztunk, a MOME-s hallgatókkal volt közös projekt. Meg kell jegyeznem, hogy bármennyire szeretem is ezt a technikát, anyagiak függvénye, hogy van-e lehetőségünk alkalmazni. Mi azért erre nem vagyunk még anyagilag berendezkedve. Absztrakt kortárs balettet készítettem, sok fiatal és képzőművész volt a nézők között. Lényegében a testek segítségével képfestést csináltunk. A Body building című előadásban is használtuk ezt a technikát, absztrakt módon jelenítette meg ezt a külsőséges világot – ki és hogyan mutogatja a testét, és kinek hogy mutatja. Ezeket követően pedig már jött A vágy villamosa. A Miskolci Balettnek is rendszeresen koreografálok, illetve opera betéteket, színházi munkákat is készítek, ilyen módon sokféle hatás ér.

Olvastam, hogy a film fontos inspiráció neked, ezen belül a műfaji filmek, illetve a zombifilmek.
Azért Tarr Bélát is nézek, A torinói ló hatására például készítettem egy duettet, aminek alapvetően persze nem volt köze hozzá, de megidézte a hangulatát. Nagyon szeretem a filmeket, a mainstream dolgokat is, a zombifilmekben azt, ahogy mozognak. Az utopisztikus történeteket mindig is kedveltem.

Mire inspirálhat a film egy koreográfust? Mi az, ami a filmekből átültethető táncszínpadra?
A filmben azt szeretem, hogy szkeccsszerűen építkezik. A filmszerű hozzáállásnak köszönhetően az előadás tempósabb, érdekesebb lesz. A táncnál mindig elvárás, hogy valamilyen gyönyörűséges egységet képezzen. A film megengedheti magának, hogy az egyik jelenetben Verdi Requiemje, a másikban metál zene szóljon. A hangulathoz illeszkedően megengedheti a darabolást is, nekem ez inspiráló, és alkalmazom is.

Táncszínházban hogyan lehet darabolni? A filmben az alkotónak több lehetősége van arra, hogy a néző figyelmét irányítsa, de a színházban egy színpadképet látunk, és mi választjuk ki a részleteket.
Próbálom befolyásolni, hogy a néző mit nézzen, a fénnyel, a zenével, a mozgásdinamikákkal szoktam játszani, a lelassulással, a gyorsulással, a terekkel és a térfelosztással. Volt olyan próbálkozásom, amire egy szakmabeli úgy reagált, hogy mit keres egymás mellett Mahler és az elektronikus zene?

Beszéltünk arról, hogy a kortárs táncba minden belefér. Ma még megjegyeznek ilyesmit a zenével kapcsolatban?
Persze, akár azt is rásütik, hogy ez igénytelenség. Holott a műfaján belül mindkettő igényes zene. Nem tudom, hogy ennek a megítélése azon múlik-e, milyen generáció tagja valaki.

Térjünk vissza még egy kicsit a zombifilmekre. Ezeknek sokszor van társadalomkritikus éle, arról beszélnek, hogy felzabáljuk önmagunkat. Foglalkoztat ez a téma?
Ez egyfajta urbánus nyavalya, volt is egy ilyen című darabom. A társadalmunk felzabálja és elhagyja magát. A jövőben szeretnék is egy darabot készíteni Villásreggeli tükörtojással címmel, amiben egy házaspár önmagát eszi meg a reggeli végére. Tanítok is, és a tizenéveseken látom, milyen erős bennük az identitáskeresés, ezt pedig a vámpírfilmek képezik le.

Kiknek és mit tanítasz?
2011-től oktatok a Táncművészeti Főiskolán, a modern tánc tanszék vezetője vagyok, a balett és a modern évfolyamoknak kortárs táncot és improvizációt tanítok. Nyitottságot tanítok nekik és különböző technikákat, amiket jónak gondolok.

Hogyan látod a tanítványaid helyzetét, lehetőségeit?
Tulajdonképpen sok lehetőségük van. Magyarországon rengeteg együttes van, és külföldön is el tudnak helyezkedni. Minden osztályban akadnak jó páran, akik más országba szerződnek. A Táncművészeti Főiskola képzése folyamatosan újul, és válik nyitottá, korszerűsödik, de az erős törzs adott. Ami nem is olyan nagy baj, hiszen meg kell tanulni ezt a szakmát, és ehhez szükséges az a tíz év.

A magyar társulatok számára utaló rengeteg jelző pozitív vagy negatív?
Ha külföldön körbenézek, valóban nincs ennyi. Lehet, hogy Budapesten egy nap több táncelőadás van, mint New Yorkban. Alapvetően a kortárs tánc nem népszerű ma Magyarországon, és a világban sem túlságosan. Nem fog tudni olyan magasságokba törni, mint például a színház, hiszen az ember könnyebben azonosul a szóval, a mozgáshoz nyitottság és befogadás kell. Jó törekvés, hogy vannak beavató programok, amelyekkel a fiatalok számára utat lehet mutatni a megértéshez. Szerintem fontos, hogy a szakmának meg kellene tartani a renoméját, hogy ha egy néző beül egy előadásra, azt érezze, hogy ez profi, és ne azt, hogy ő is meg tudná csinálni. Ez a renomé csak akkor marad meg, ha ezt valaki tényleg tíz évig tanulja. Látszik az az idő azon, ahogy a test megmozdul.

Meg szoktad nézni a kollégák előadásait? Van olyan, hogy elégedetten távozol egy produkcióról?
Nem annyira a hazai, inkább a külföldi előadásokon érzem ezt. Igyekszem az előadásokat mindig pozitívan nézni. Azt érzem, hogy az alkotóknak itthon nincs elég idejük az elmélyülésre. Bár szerintem sok tehetséges alkotó és táncos van az országban, nem tudnak elég erős dolgok születni, nincs elég pénz, nem elég jó a táncos vagy nem elég jó a koreográfia, mindig kerül egy pici morzsa a gépezetbe.

Ha már szó volt önmagunk felzabálásáról – mennyire vagy aktív tagja a hazai táncszakmának, mennyire követed a kultúrpolitikát?
Teljesen aktív nem vagyok, a kultúrpolitikát messziről követem. Azt érzem, hogy attól alakulnak így vagy úgy a dolgaim, ahogy csinálom őket. Mindenkivel próbálok jó viszonyt ápolni, arra biztatom a kollégákat, hogy csináljuk, harcoljunk, ne engedjük, hogy lesöpörjék a táncművészetet. Fontos, hogy legyen támogatottsága, érezzék, hogy ennek van értéke, lehet külföldre vinni. Abban látom a fő problémát, hogy az egyik műfaj nagyobbnak tartja magát a másiknál, aprózódás van, ezen felül kéne emelkedni. Az amúgy sem túl nagy tortából így már nagyon kicsi marad.

Az előadásaidról milyen kritikák jelennek meg? Olvasod őket egyáltalán?
Nagyon érdekel a kritika, kritikustól vagy bárki mástól. Eléggé vegyes a visszhang, megosztóak az előadásaim, nagyon jó kritikákat is kapok, bár olyan nagyon rosszakat soha. Annak örülök, hogy több frontról érkező hozzáértők is írtak már, volt, aki az irodalom, más a képzőművészet, zene területéről jött, és persze színházi kritikusok is publikálnak a darabjaimról. Amíg van érdeklődés, addig jó.

A Kulcsár Noémi Tellabor alkotói szövetség vagy hivatalos társulat, ahol a tagok fizetést kapnak?
Projektmunka, nem társulat. Ezen szeretnék változtatni, és a későbbiekben együttesi minőségben folytatni. Bár azt tapasztalom, hogy az a fajta működés sokszor kényszert szül, és rossz gyárrá változik. Így viszont azokat hívhatom az aktuális projekthez, akik a legalkalmasabbak, legjobbak hozzá. Vannak visszatérő emberek, rájuk mindig számíthatok.

Mire készülsz?
A Magyar Táncfesztiválon Győrben A vágy villamosát és a Táncművészeti Főiskola hallgatóval készített Bolerót játsszuk, a Rómeó és Júlia a gyulai Shakespeare Fesztiválon szerepel, a Fenevadak továbbra is műsoron lesz a Miskolci Nemzeti Színházban, és ugyanott novemberben A nagy Gatsby-t koreografálom majd.

Az interjút és a képeket készítette: Halász Glória