A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

 

Nagy Csilla táncos-koreorgáfus munkáiban egyaránt használja a kortárs táncok, a jóga, a tai chi, a break, a diszkó, a színház és az argentin tangó elemeit, olykor pedig Beyoncé vagy Marquese Scott amerikai utcai táncos mozgásanyagából is merít – ha épp az fejezi ki legjobban az alkotói szándékot. A folytonos változás és a különbözőségek összehangolásának célja jellemzi Vavra Júliával készített Öböl című duóját is, melyet az L1danceFest 2015 keretében, szeptember 15-én a MU Színházban láthatunk.

A szeptemberi L1danceFest-en Vavra Júliával, a Budapest Tánciskola legújabb koreográfus-nemzedékének egyik tagjával mutatsz be egy új duót, melynek címe Öböl. Mesélnél a darab hangulatáról és a címadásról, amely két női előadó esetében már önmagában is izgalmas és sejtelmes?

Nem teljesen új a produkció. A bemutatója 2015. április 24-én volt szintén a MU Színházban. Azért lesz újdonság benne, átdolgoztuk a darabot, kiforrottabb lett az egész, mi is nagyobb biztonságban és játékosabban tudunk létezni benne.

A darab alaphangulata, vagy inkább érzete: szellős, levegős, áramlós… természeti jelenségeket idéző változatos anyagszerűség. Olyan, mint egy óriási „amőba”, amely folyton változik. Ennek a képzeletbeli amőbának a nyúlványai sok irányba mozdulnak a darab során. Megjelennek teljesen emberi, hétköznapi karaktereket bemutató jelenetek az absztrakt tánc szövetei között. A mi viszonyunk is állandóan alakul, formálódik. Vadas Zsófia Tamara (konzultánsunk, alkotói „külső szemünk”) említette a legutóbbi próbán: „Rettentően izgalmas az, hogy ez a darab nem csupán női, hanem megjelenik egy erőteljes maszkulin jelleg is, sőt egészében tekintve egy állandóan változó s behatárolhatatlan nemiséggel bír.”

nagycsilla interju

Nagyon érdekes, amikor két koreográfus táncol együtt, akik nyilván egészen eltérő táncdramaturgiában, mozgásanyagban gondolkodnak. Hogyan hozzátok egymáshoz közelebb a koreográfusi (és táncosi) világotokat, kifejező eszközeiteket?

Számomra nagyon inspiráló Julcsival dolgozni. Nagyon különbözőek vagyunk, mégis a mindkettőnkben hasonló nyitottság, kíváncsiság és az érzékeny odafordulás létre tud hozni egy közös alkotói teret. Egy védett közeget: ez az ÖBÖL, ahol bátran kísérletezhetünk. Julcsi inkább az absztrakt tánc irányából közelít, én gyakrabban a színházi gondolatiságot kutatom.

Például, több olyan tánc-improvizációval ill. koreográfiai kísérlettel dolgoztunk, amiket Julcsi kezdeményezett. Én inkább a két szereplő viszonyait kutattam, a dramaturgia, a jelenetek összefűzéséből kialakuló egység felépítése izgatott. Az utóbbi sok-sok fejtörést okozott a jelentek különbözősége miatt. Ennek az összehangolására az utómunkában nagy hangsúlyt fektettünk.

Ami egyértelműen közös irány volt, az a tudatosan meghatározott és kifinomultan használt előadói jelenlétekkel való kísérletezés.

Az L1 Egyesület rezidense, majd tagja lettél. Mit jelent a számodra ez a tagság?

A rezidensség egy biztos pont volt az akkor nagyon változékony életszakaszomban: eljöttem az ARTUS Társulattól, Írországba költöztem és várandós voltam. Ez egy ösztönző és támogató kapocs volt, segített újrafogalmazni, hogy alkotóként hogyan is tovább.

Darabjaidban, táncnyelvedben a kortárs táncok, a jóga, a tai chi, a színház és az argentin tangó elemei egyesülnek. Hogyan, milyen belső ihlet alapján találtad meg ezt az összetettséget?

Nagyon sok technikával találkoztam táncosként az évek során. A színház és a tai chi az Artusban „fertőzött” meg. Érdekes, most hogy ismét dolgozom az Artus-szal az új produkcióban, és a darab erősen a tai chi-ból indul ki, ez dominál az életemben. Ennek nagyon örülök.

A jógával először Réti Annán keresztül találkoztam. Az a mindennapjaimmá vált, először mint tréning, aztán abból formálódott egy sajátos mozgásvilág. Szerintem a testem választott inkább, hogy melyek azok a mozgásnyelvek, amelyekben otthonosan érzi magát. A tangó már tudatosabb választás volt, egy olyan hobbit kerestem, amelyben meg tudom élni a nőiességemet. Ez egy visszatérő motívum lett a darabjaimban. Utcai táncokból is merítek, break és diszkó elemeket is bátran használok, ha épp az fejezi ki legjobban az alkotói szándékot.

2012-ben alapítottad a Cipolla Collectiva összművészeti formációt. Azoknak, akik még nem hallottak erről, mesélnél a kollektíva céljairól, tagjairól, küldetéséről?

Művészként kezdetektől fogva az egyén személyes történeteinek absztrahálása, univerzális szintre emelése érdekel; valamint a részvevő partnerek személyes élményanyagainak beemelése a közösen alkotott produkcióba. A sokrétű személyiség rétegeiben – a hagyma héjához hasonlóan (innen ered a kollektíva neve) –, vannak szerethetőbb és szégyenletesebb részek, ám ezek együttese alkotja az egyéniséget. A cél az egymástól eltérő részletek összebékítése, az esendőség elfogadása, a sebezhetőség megmutatása, felvállalása, és az azokon való felülemelkedés kutatása. A színházi eszközök használata e tulajdonságok feltárására ad jó lehetőséget, a felülemelkedés lehetősége pedig az absztrakt táncban mutatható meg jól szerintem. Fontos számomra az irónia, és még fontosabb a humor eszköze, mert ezek szerencsés módon segítenek hozzá a nézők interaktív bevonásához.

Oszlopos tagja a kollektívának Legras / Ujvári-Pintér György, zenei alkotótársam, szakmai tanácsadóm és nagyon jó barátom.  Vágner Orsolyának (a MOME-n végzett tervező) is nagy szerepe volt a kollektíva formálódásában: ő tervezte a logót, a weboldalt, az arculatot és  aktuális kiadványokat készít a futó darabokhoz. A többiek általában változnak, projektekre társuló vendégművészek. Róluk és a produkciókról a weboldalon találhattok részletes információkat: www.cipollacollectiva.hu

A János-Prince for Lonely Days című előadásotokhoz 2013-ban nagyon humoros terápiás előzetest készítettetek. A humor alapvető és nagyon bátor eleme a munkáidnak. Hogyan „mersz” humoros lenni ebben az elég komor, vészjósló kortárs világban és kultúrában? Hogyan töltődsz fel ehhez?

„Csak annyira vegyük komolyan magunkat, amennyire feltétlenül muszáj.” Ezt próbálom fejben tartani, hogy ne vesszek el ebben az alapvetően komor jelenben (gondolok itt a közhangulatra országos és szakmai szinten is).

A feltöltődésben a legnagyobb erőt kétéves gyermekem, Boróka adja. Valamint a közeli barátaim, akik javarészt a kollégáim. Segítenek persze a külföldi vendégszereplések is, ideig-óráig.

Sokat dolgozol, táncolsz és tanítasz külföldön. Mit tapasztalsz, hol helyezkedik el a tánc ma a fiatalok, a közönség életében? Mennyire hat a mindennapokra, a gondolkodásmódra, az egymással való kommunikációra? Úgy is kérdezhetem: mennyire fogadja el a közönség a kortárs táncot autentikus tudásnak az emberről? A Konzerv c. darabodban már rákérdeztél a táncos mivoltra. Alakult azóta a véleményed?

Gyurival (Ujvári-Pintér György) éppen egy videóklippet készítünk, az első zenei albuma őszi megjelenésének apropójából.  A zenéből kiindulva a pop és a kortárs művészet ötvözésére teszünk kísérletet. A klipp koreográfusaként és egyben szólótáncosaként például Beyoncé mozgását is tanulmányoztam, vagy Marquese Scott amerikai utcai táncos mozgásminőségéből is merítettem, ő a fiatalok körében most közkedvelt dubstep zenei irányzat videóiban megjelenő táncos, zseniális mestere a popping & locking-nak. De szeretnénk a stílusok ötvözésén túlmutató, elgondolkodtató alkotást létre hozni, amely szimbólumokkal és absztrakciókkal is bátran kommunikáló videó. Nagy feladat.

Nincs könnyű helyzetben a kortárs tánc nyelvét érteni, érezni vágyó néző. Főképp gondolok itt a fiatalokra. Annyira kezd háttérbe szorulni a test (mint kommunikációs eszköz) a jelenlegi internetes fórumok elterjedésével, hogy szinte kiiktatódnak a kapcsolatteremtésből a gesztusok, tekintet, mozdulat, stb.

Ha a mozgás – gondolok itt pl. a fizikai színházra – megjelenne az oktatásban, művészeti nevelésben, talán több kapaszkodót, kapcsolódási felületet kaphatna a felnövekvő nemzedék.

Az nem kérdés, hogy a kortárs tánc valami esszenciális és nélkülözhetetlen tudást igyekszik közvetíteni a közönségének.

Nagyon régen, már a görögök is használták terápiának a művészetet. A tánc státusza az óta nagyot változott, a legtöbb ember nem műveli, csak nézi. Érzékelhetően teljesen lefojtott, a testi kifejezésmódokat minimálisra csökkentő, „csökkentett mód”-ban élünk a mindennapokban. Működhet a terápia ilyen kondíciók mellett?

Szerintem azért művelik az emberek, például salsa, jóga, vagy akár fitness formájában, és mozognak elég sokan a „civilek” közül. Ez inkább közérzetet javító foglalatosság, ami nagyon fontos! Egyre elterjedtebb a mozgás- és táncterápia is. Talán pont a „csökkentett-mód” miatt van, ill. lesz egyre nagyobb létjogosultsága a művészetterápiáknak.

Magyarországon igen kevés igényes, gyerekeknek szánt táncelőadás készül. Még kevesebb tartalmaz nyomokban is, mélyebb és sugalmazóbb humort. Miért van ez? Látod a fényt az alagút végén?

Erre nem tudok pontos választ adni. Én még nem mertem belevágni a fejszémet egy gyerekelőadás elkészítésébe. Nehéz. Olyan jónak kell lennie szerintem, hogy gyerek és felnőtt egyaránt katartikus élményt kaphasson. Emlékeimben él az Artus Társulat Hókirálynő című előadása, ami ilyen volt. Sajnos még nem láttam, de sok-sok jót hallottam a Tünet Együttes Kucok című gyerekdarabjáról.

Egyszer már felkértem Szalóki Ágit egy közös munkára, ami jó élmény volt. Ez gyerekekhez is szólt, a várandóság és az anyaság témájával foglalkozott. Borókával táncoltunk Kasza Gábor Y című fotókiállításának megnyitóján. Az ebből az előadásból készült táncvideót beválogatták a ’Project After Birth’ című Londonban ősszel megrendezésre kerülő nemzetközi kiállításra.

Terveim között szerepel, hogy Ágival egy gyerekekhez szóló zenés-táncos produkciót megalkossunk. Idővel majd összejön. Igen ott van a fény az alagút végén, erőteljesen izzik, nem is oly távol.


Az interjút Marx Laura, az L1 Egyesület Kritikai Önképző Műhelyének (KÖM) tagja készítette.

Fotó: Cserkúti György