A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A hazai kortárs tánc legújabb generációjának két meghatározó tagja Cuhorka Emese és Fülöp László, akik Timothy and the Things néven alapítottak formációt, Anyádék rajtam keresnek című előadásukat pedig az Aerowaves beválogatta az év legjobb táncelőadásai közé. A főiskola kezdete óta elválaszthatatlan alkotópárossal a kettősüket mozgató érzésekről, a passzolgatásról beszélgettünk, arról, milyen a mozgáson keresztül közelíteni valakihez, hogyan lehet bátorítani Dvořákot, és mit keres egyikük egy business schoolban.


Emeséről tudom, hogy gyerekkorában gyakran improvizált, táncolt szabadon a lakásban, mindenféle képzelt táncokat. Timothy, Fülöp László alteregója mennyiben mutat rokon vonásokat ezzel a kislánnyal?
Cuhorka Emese: Timothy szerintem egy teljesen felnőtt jelenség.
Fülöp László: Az ötlet vagy a gondolat tényleg hasonló mögötte, de úgy gondolok rá, hogy ő sokkal bátrabb, mint én, ami azzal is együtt jár, hogy sokkal kevésbé vesz figyelembe másokat.
C. E.: Eredetileg az Anyádék rajtam keresnek című előadásban szerettük volna őt főszereplővé tenni, sokáig úgy volt, hogy ő maga adja a címet is, de végül más funkciót töltött be. Végül az a karakter lett az, aki nem jelenik meg a színpadon, és ezt kompenzálva történik ott valami.
F. L.: Ő inkább egy jelenség, egy kritikus külső szemes állapot, rátekintés, ami végül kinőtte magát egyfajta branddé.

Sokszor elhangzik a generációtokkal kapcsolatban, hogy ti már egy sokkal demokratikusabb, nem hierarchikus rendszerben dolgoztok. Ez rátok is igaz?
C. E.: Mindig van hierarchia, hiszen valakinek meg kell hoznia egy döntést. Tartson az egy pillanatig, három percig vagy egy éjszakán keresztül. Valaki mindig egy picit dominánsabb, valamihez ragaszkodik, és az abban való hitével elnyeri a tiszteletet és az azzal járó pozíciót, hogy ő dönthessen.
F. L.: Ebből nyilván rengetegszer van konfliktus, de lehet, hogy pont azért, mert van egy nagyon szoros és régre nyúló személyes viszonyunk Emesével, könnyebben megbocsátjuk egymás eluralkodásait. Még ha iszonyatosan nagy viták és sértődések is keletkeznek, utána szóba tudunk állni egymással, és újrakezdeni.
C. E.: Az Anyádék rajtam keresnek esetében Fülöp írta a pályázatot, ő hívott be a próbaterembe. Teremtett egy fészket a közös alkotásra, ez egyértelműen az ő kezdeményezése volt. Aztán szinte semmit nem is beszéltünk meg előre, teret adott annak, hogy én teljesen odaállhassak a libikóka másik végére, és elkezdődött egy passzolgatás ötletekben, gondolatokban, világokban.
F. L.: Aztán az történt, hogy miközben ment ez a passzolgatás, született egy közös nevező, világ, ami mindkettőnknek tetszett.

 timothy1

Mióta dolgoztok együtt, mi az oka annak, hogy ennyire jól működik ez a kapcsolat?
F. L.: Körülbelül tíz éve, amióta elkezdtük a Budapest Kortárstánc Főiskolát. Azóta egymásba vagyunk bújva, már az iskolaidők alatt is.
C. E.: Amikor Fülöp előtt vagy vele mozgok, azt érzem, hogy teljes bizalma van felém. Olyan, mintha nagyon szeretne. Ettől én teljesen felszabadulok. Van egy bizalom és szeretet, ami, tudom, hogy elég egyszerűen hangzik, de nagyon ritka, és egyáltalán nem általános ebben a világban. Igaz, ehhez az is hozzátartozik – és valószínűleg ez az ellentmondás is működteti a kapcsolatot –, hogy amikor először találkoztunk, nem voltam neki szimpatikus.
F. L.: Még az intenzív felvételi előkészítő során találkoztunk. Teljesen mást gondoltam róla. Tanítóképzőt végzett, magas, szőke lány, azt hittem, hogy beképzelt és sokkal hűvösebb. De akkor még nem nagyon beszélgettem vele. Távolságot tartottam tőle, amit nem lehetett megtartani onnantól kezdve, hogy egy osztályba kezdtünk járni, és elkezdődött valami kommunikáció. De szerintem nem csak ő volt antipatikus nekem, hanem én is neki. Nagyon furcsa lehettem, akkoriban feketére volt festve az emosan megtépett hajam, piercing volt a szemöldökömben, nagyon mű lehettem.

Utólag magadat is annak látod?
F. L.: Igen, de nekem az még nagyon a tinédzser korom volt. Tizennyolc évesen, rögtön a középiskola után kerültem oda.
C. E.: Annyira más mozgáson keresztül közelíteni valakihez, mert ebben a kapcsolódásban nem tud autonóm maradni az, amivel a szemünk, a félelmeink, a beszédünk levédi magát a másiktól külsőségek és előítéletek alapján. A mozgás annyira máshogy elemi önmegosztás, hogy ott a személyiség egy teljesen másik rétege működik, ami nincs terhelve társadalmi konfliktusokkal. Olyan, mintha más emberek kommunikálnának egymással.

Hogyan történik egy előadás kiindulópontjának meghatározása? Laci hoz egy témát, amihez Emese csatlakozik, vagy azt is együtt találjátok ki?
F. L.: Általában én jövök konkrét dolgokkal, amiket kipróbálunk, és a többiek véleményeznek. Az elején még más az elképzelés, de miután ketten leszünk benne, a két világ összeadódik, egységes lesz.
C. E.: A korábbi munkákban még a mozgáson keresztül történt ez az egymásra hatás. Hozott egy konkrét feladatot, ami úgy módosult, ahogy én reagáltam rá. Az egy más lépték volt. A mostani előadásban csatornalezárás van, ez nagyon új. Táncosként veszek részt a dologban, és érdekel, hogy mi van, ha én ötletszinten nem szólok bele. Jó, egy pár dolgot így is mondtam, háromszor nem bírtam megállni.
F. L.: Most nagyon másképp dolgoztunk, mert egyrészt hatan vannak, másrészt mindenki nagyon össze-vissza ért rá, lényegében csak az utolsó tíz napban volt lehetőség arra, hogy mindannyian együtt próbáljunk. Talán emiatt most kevésbé működött a dolgok oda-vissza járatása.
C. E.: Nagyon érdekes meglátni valakinek a világát érintetlenül, ez nekem nagyon inspiráló volt. Hogy nem csak az az érdekes, hogy két ember össze-vissza zörgeti egymást, hanem ő így egymagában is, ha én kivonulok. Kicsit olyan is, mintha én meghalnék, és látnám a világát nélkülem.

A bizalom és a szeretet mellett miben hasonlít a ti két világotok?
F. L.: Szerintem van valami közös abban, ahogy az emberi viszonyokhoz nyúlunk, mozgásos értelemben. Azt gondolom, hogy az a jó, ha ennek a közösségnek az alapja viszonylag mozgásos vagy mozgásban megfogható dolog. Amikor bemegyünk a stúdióba, hogy oké, akkor most mi ketten együtt dolgozunk, és felmerül az ötlet, akkor rögtön tudunk kapcsolódni egymáshoz.
C. E.: Nincsenek kérdések, nem kell plusz köröket futni. Tudjuk egymásról, hogy annyi információ, amennyit a másik ad, elég lesz. Az Anyádék rajtam keresnek esetében nem volt könnyű egyszerre kint és bent lenni, ebből adódtak érdekes helyzetek. Miközben benne voltunk egy improvizációban, jelenetben, és épp a legérzékenyebb működésén kísérleteztünk, fél szemmel egymást is koreografáltuk. Ilyenkor nem tudod, ki figyelt rád abban a pillanatban, amikor te a másikat korrigáltad, amikor pedig téged korrigálnak, nem érted, milyen alapon, hiszen te is tudod belül, mi a jó. De ebben a darabban én alkotótársként éltem meg Dvořákot is, akivel már sajnos nem tudtunk személyesen együtt dolgozni, ezért nélküle, de az Újvilág szimfóniájával élő kölcsönhatásban hatottunk egymásra, és fölvetett hangulataival formálta a darabot. Mi pedig a zenéjét milliméterpontosan magunkhoz, mintha egy kortárs zenésszel dolgoztunk volna együtt.
F. L.: Igen, Dvořák zenéje kapcsán merült fel, hogy meddig torzíthatunk, acsarkodhatunk bele egy művészeti alkotásba? Meddig van jogosultságunk a saját képünkre formálni? Emesének ebben az esetben az volt a problémája, hogy Dvořák túlságosan nagyvonalú volt, és nem tartott ki a legjobb ötletei mellett.
C. E.: Igen, bátorítani kellett.
F. L.: Végül repetíciókkal, nyújtásokkal, kivágásokkal értük el, amit szerettünk volna, a nagyzenekari, zongorás verzió mellett megszólal egy 8 bites feldolgozás is.

timothy3

A humor és az önirónia mennyire fontos eleme az előadásaitoknak?
F. L.: Lényegében majdhogynem az az alapja mindennek. Ami még fontos, hogy arra is figyeljünk, ne legyen nagy a távolítás. Hogy ami történik, azon tényleg végigmenjünk. Hogy ne csak valaminek az eljátszása legyen, hanem tényleg megtörténjen attól függetlenül, hogy az önirónia vagy a kritikusság benne van a dologban.
C. E.: Talán még idetartozik az időzítés is, ahogy az időt érzékeljük. Mert azt is lehet százféleképpen érzékelni.

Azokkal a hétköznapi dolgokkal, amelyekkel foglalkoztok, hogyan kapcsolódik össze egy olyan absztrakt műfaj, mint a tánc?
F. L.: Volt egy olyan gondolatom, hogy én soha nem tudnék, mondjuk egy létező szövegkönyvből vagy drámából darabot készíteni, mert ami nem mozgásos úton születik meg, azzal nekem nagyon nehéz dolgozni. Adta magát, hogy jobban működnek a személyesebb, hétköznapibb jelenségek, amiken átmegyünk, amiket megélünk.
C. E.: De nem tudnám mindegyiket behatárolni, hogy honnan ismerős, csak amikor egy próba során adódik egy helyzet, akkor tudom, hogy ismerem valahonnan, ismerem azt a karaktert, aki kijött belőlem.

A nézők hogyan reagálnak az iróniára, vagy arra, hogy mutattok nekik valamit, amiről később kiderül, hogy nem az, aminek gondolták?
F. L.: Az a tapasztalatom, hogy szeretik, és nem hátradőléssel, hanem közelebb jövéssel reagálnak.
C. E.: Most voltunk a There’s an elephant in every room című előadással Bukarestben, ahol az elején volt egy olyan pozíció, hogy a nézők nem tudták eldönteni, hogy ez most mi lesz. Ha ebből sikerül kibillenteni őket, és a darab egy pontjától megérkeznek, és a végén nagyon hálásak, nekem az a legjobb érzés. Amikor maga az előadás működik, és nincs a befogadás megkönnyítve azzal, hogy ismernek minket, nincs az, hogy a Lacika, az Emese, az Anna, jaj, de aranyosak.
F. L.: Volt egy kritikus távolságtartás, és onnan be tudtak jönni a világunkba, ez a legjobb élmény. Az Anyádék rajtam keresnek Prágában hasonló történeten ment keresztül. Nagyon jó érzés úgy előadni, hogy beinvitálhatunk embereket egy olyan szobába, ami ismeretlen számukra.

Laci, te dolgozol a dán Granhoj Dans Company társulatnál. Ott is hasonló a munkamódszer ahhoz, ahogy ti dolgoztok?
F. L.: Az egy nagyon hierarchikus formáció. Legutóbb a Tavaszi áldozatot mutattuk be, ott a zene ugye adott volt, mi pedig zenerészleteket kaptunk, amire dolgoznunk kellett. Ilyen értelemben közösségi alkotás, de közben iszonyúan magányos, mert úgy dolgozunk, hogy reggel bemegyünk a stúdióba, minden nap készítenünk kell egy új jelenetet, aminek megismételhetőnek, nem improvizatívnak kell lennie. Ez megy 4-5 héten keresztül, aztán a koreográfus egy ponton visszanézi ezeket, és eldönti, hogy mely jeleneteket és milyen sorrendben szeretné viszontlátni a darabban. Ott inkább táncosként, nem alkotótársként vagyok, vagyunk jelen.

Hogyan kerültél ehhez a társulathoz?
F. L.: Az L1 Egyesület partnerszervezet volt egy olyan európai networkben, aminek ez a társulat is tagja, és tartottak egy auditiont a Bakelitben.

Az Anyádék rajtam keresnek bekerült az Aerowaves aktuális válogatásába, vagyis az általuk az év húsz legkiemelkedőbbnek tartott előadása közé. Mit gondoltok, mi az oka annak, hogy most már évről évre bejut ebbe a mezőnybe egy-egy magyar előadás?
C. E.: Az elmúlt években a Hodworks társulattal már három alkalommal vehettünk részt ezen a fesztiválon. Két válogatót ismerek személyesen, rajtuk keresztül azt érzem, hogy van egy extra figyelem a magyar táncélet felé. Figyelik, hogy mi történik, mert izgalmas alkotóközeg számukra a miénk, és azt is tudják, hogy nincs ezzel arányos támogatás, lehetőség. Idén 563 an jelentkeztek, hogy bekerülhessenek ide.
F. L.: Nekem az a tapasztalatom, utazgatva és előadásokat nézve össze-vissza külföldön, hogy a magyar táncéletben nagyon erőteljes dolgok születnek, nagyon jó kezdeményezések és irányok vannak. Ahhoz képest főleg, hogy milyen kicsi ez az ország és ez a terület, és milyen kicsi a támogatottsága, mennyire kevés pénz van rá. Ehhez képest nagyon virágzik, és jó dolgok születnek, szóval nekem nem akkora meglepetés, hogy a magyarok évről évre bekerülnek.

Mennyire összetartó szakmailag és emberileg a ti táncos generációtok?
F. L.: Úgy érzem, támogató ez a közeg, nem érzem, hogy széthullós lenne.
C. E.: Nagyon sokan utaznak külföldre diákként vagy már végzett táncosként. Közöttünk is nagyon sokféle életirány tudott kialakulni, de én azt érzem, bármelyiket is nézzük, van egy olyan közös identitás, amiben nincs jó és jobb.
F. L.: Én azt látom, hogy a fiatalabbaknál már gyakori, hogy létre akarnak hozni projekteket különböző felállásokban, erős közöttük a kommunikáció.

Hogyan teremtitek meg az előadások anyagi hátterét, mennyire vagytok erre „kiképezve”?
C. H.: Én egyáltalán nem.
F. L.: Sokat segít nekünk produkciós házként a SÍN Kulturális Központ, megmondod, mit szeretnél csinálni, ők pedig kikalkulálják a büdzséjét, és azt, hogy honnan lehet összeszedni. Általában az van, hogy sok különböző forrásból lehet összeállítani egy darabot. Sok munkába kerül, mire meglesz a fedezet. Elő szokott fordulni, hogy megvan a tervezet, amivel pályázunk ide-oda, de nem lehet tudni, hogy megkapjuk-e a támogatást. Ilyenkor reménykedünk. De idáig szerencsénk volt, mindig összejött a dolog.
C. E.: De te most elkezdtél egy business schoolt is.
F. L.: Igen, odakint. Nem tudom, hogy meddig folytatom, mert eleinte ugyan izgalmasnak tűnt számomra, de rájöttem, hogy nagyon más világ, sok mindennel nem értek egyet, úgy érzem, lepattan rólam, én pedig róla.
C. E.: De hát azért van az iskola, hogy egy csomó mindennel ne érts egyet, akkor van biztosítva a fejlődés.
F. L.: Igen, de nekem ezek a gazdasági rendszerek nagyon bebetonozottnak tűnnek. Néha felidegesítem magam azon, amit tanulok, és akkor már nincs kedvem ahhoz, hogy tovább hallgassam. Néha az az érzésem, hogy jobban örülnék, ha nem tudnék dolgokról.

Emlékszem, Emese egyszer mesélte nekem, előfordult az is, hogy Laci saját pénzt tett a darabba.
F. L.: Kell, hogy higgyünk abban, amit csinálunk, és hogy egyszer értelme lesz. De ez inkább eleinte volt jellemző, most már szerencsére össze szoktak jönni a dolgok.

Még nem merült fel, hogy ne projekt alapon, hanem valódi társulati formában működjetek?
F. L.: A mi esetünkben nehéz értelmezni a társulatot, mármint a dolog strukturális részét, miközben majdnem tényleg úgy működünk, mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozunk. Van egy állandóság ebben az egészben, de hogy ezt lehet-e, kell-e ténylegesen struktúrába átfordítani, azt nem tudom. Nehezen lenne összehozható.

A Schrödingerre várva című új bemutatótok címéből egy ismert gondolatkísérletre asszociálhatunk. Schrödinger macskájának történetéből melyik gondolat volt a kiindulópont?
F. L.: Nem ebből indultam ki, és először nem is gondolkodtam ebben. Csak valahogy eszembe jutott az első néhány próba után. Először nem is kapcsoltam össze a kettőt, nem is igazán értettem, miért jutott eszembe. Különböző képek voltak a fejemben, amikkel elkezdtünk dolgozni. Aztán elkezdett izgatni, hogy miért is izgat ez engem ennyire? Valahogy annyiféleképpen tudtam adaptálni az életre, annyira nyitott és szimbolikus volt, hogy utána sorvezetőként tudtam használni azokra a dolgokra és képekre, amikkel korábban elkezdtem foglalkozni. Ez volt az ismeretlentől való félelem, miközben éppen a kíváncsiság hajtja az embert. Hogy meddig lehet várni valamire, hogy bizonyosságot nyerjen, meddig lehet elodázni a dolgokat.

timothy4

Laci, miben volt más, hogy a korábbi munkáidhoz képest most ennyi emberrel dolgoztál együtt?

F. L.: Egyrészt van egy könnyebbség, mivel annyira különböző ez a hat táncos, nagyon más módon közelítenek a mozgáshoz, tánchoz, színházhoz, széles a spektrum. Ami viszont nehéz, hogy ezek a különbözőségek hogyan tudnak egy világot kreálni, ráadásul ennyi idő alatt, és hogyan lehet fókuszban tartani a dolgokat. Ha valakivel elszöszölnél, akkor mi történik a többiekkel, mennyire esik szét a dolog. Mindig a csapat egy másik része ért rá, és mivel az emberek nem felcserélhetőek, sok idő elment az adaptálással.

Emese, te hogyan tudtál kapcsolódni ehhez? Mi volt az a három dolog, amihez hozzászóltál?
C. E.: Az első az volt, hogy jó, de egyet mondhatok? A második az, hogy kettő ugye belefér? A harmadik, hogy oké, ez lesz az utolsó. Én egyébként gyorsan átugrottam ezen a macskán, valahogy nagyon elméleti volt nekem. Tény, hogy csomó mindent halogatok az életemben. De ami a próbateremben velünk, azaz a darab alapanyagaival történik, az annyival komplexebben kommunikál egy improvizációs helyzetben, hogy ha a filozófiai problémára fókuszáltam volna, az eléggé korlátozott volna. Ennyi emberrel még nem dolgoztam együtt, főleg ilyen laza táncosi kapcsolatban. Ez nem az az egy éven keresztül mélyre ásó valami, hanem, hogy kipróbálhatunk hirtelen dolgokat. Érdekes volt, hogy amit ismerek Fülöp Lacitól, vagy ami a kettőnké, az egy másik, abban a világban még nem jártas ember testén keresztül hogyan fogalmazódik meg másképpen. És a legizgalmasabb nekem az, hogy a különböző embereken keresztül hogyan növi ki a feladat önmagát.

 

Az interjút készítette: Halász Glória

Fotók: Lékó Tamás