A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A fiatal flamenco táncművész az intézmény több mint 100 éves történetében első külföldiként végezte el a sevillai tánckonzervatóriumot. Bár édesapját még csellel győzte meg, hogy erre a pályára léphessen, előadóként inkább az igazmondást szereti. Az a célja, hogy megmutassa, a flamenco nyelvén sokkal több dolog elmondható, mint gondolnánk. Pirók Zsófiával arról beszélgettünk, hogy mi mindent köszönhet édesanyjának, miért érezte magát ufónak Spanyolországban, hogyan fogadta a hazai táncszakma, és miért készít egyelőre szóló produkciókat.


A honlapodon azt írod a flamencóról, hogy teljesen soha nem lehet megtanulni. Mit jelent ez?
A flamencónak nincs olyan kialakult, tökéletes rendszere, mint például a balettnek, hogy valaki tudja, akkor teszi tökéletesen össze a két lábát, ha az egy bizonyos szögben áll, és akkor lesz tökéletes a mozdulat, ha egy adott szögig fölemeli a lábát. A flamencónak nincs ilyenfajta rendszere, viszont folyamatosan változik és fejlődik. Ez viszonylagosan új műfaj, ha összehasonlítjuk a több ezer éves stílusokkal, például az indiai templomi táncokkal. Ehhez képest a flamenco szót először a XVIII. században lehet megtalálni írásos formában. A kialakulásából adódóan, mivel különböző kultúrák találkozásából jött létre, igazából határai sincsenek. Tehát bárki, aki kapcsolatba kerül ezzel a műfajjal, hozzátesz valamit. Ettől olyan, mint egy hatalmas amőba. Mindig lehet benne valami olyat találni, amiben tovább lehet fejlődni. Mindig lehet egy lépést gyorsabban, pontosabban előadni, mindig bele lehet tenni plusz emóciókat.

Maga a műfaj, az amőba is fejlődik, vagy inkább arról van szó, hogy mindenki egyénileg fejleszti, a saját útját járja?
Egyénenként is fejlődik, de emellett van egy létező titkos rendszere, ami leírhatatlan. Olyan, mintha meg akarnánk határozni, hogy egy társalgásnak mik a szabályai. Tudjuk, hogy valójában léteznek, mert szavakat használunk, mondatokat alkotunk, egymásra reagálunk. De nincs egy konkrét, meghatározott koreográfiája. Viszont ahhoz, hogy valaki ebben a beszélgetésben, ebben az improvizációban minél professzionálisabb legyen, minél inkább biztonságban érezze magát, ezt folyamatosan fejlesztenie kell.

pirokzsofi2

A flamencóban az is rendhagyó, hogy nagyon szoros a kapcsolat a táncos és a zenész között.
Teljesen egyenrangú partnerek. A flamencóban eredetileg az ének volt az első pillér, ahhoz kapcsolódott később a gitárkíséret, majd a tánc. Amikor azt mondjuk, flamenco, akkor nem csak a táncra gondolunk, ez egy gyűjtőnév. Ha a tánc részét nézzük, abban az az érdekes, hogy a táncos úgy működik, mint egy karmester. Amikor táncol, ő irányítja a „beszélgetést”, ami a három pillér között történik. Most már mindenféle más hangszerek is bekerülnek a flamencóba, amik díszítőelemként jelennek meg. A „beszélgetést” úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk, szól a bevezető zene, amiben a gitárosé vagy az énekesé a szerep, akkor azt tiszteletben tartja a táncos. Nem rondítunk bele egymás szerepébe.

Ha jól tudom, egy éves korod óta kapcsolatban vagy a flamencóval, egyértelmű volt, hogy ez lesz a te utad?
Anyukám, Lippai Andrea valóban akkoriban ismerkedett meg a flamencóval. De nálunk otthon nem csak flamenco zene szólt, hanem mindig mindenféle a klasszikus zenéktől kezdve a metró aluljáróban vásárolt indián zenéig. Anyu tudatosan figyelt erre, hogy engem és a testvéremet sokféle impulzus érjen. Tizenkét éves koromban hosszas unszolásra mentem el az első flamenco órára is, nem szerettem volna ezzel foglalkozni. Ott viszont azt éreztem, hogy nagyon jól megy, és gyorsan adott sikerélményt. Végülis ez volt az, ami az elején igazából ott tartott. Akkor gondoltam bele abba, hogy ez valószínűleg azért lehet, mert én ezt nagyon sokszor láttam és hallottam, nem voltak idegenek ezek a ritmusok, lépések. Később, amikor már Spanyolországban tanultam, jöttem rá, hogy nekem ez milyen nagy kiváltság volt, hogy ilyen fiatalon kapcsolatba kerülhettem ezzel a műfajjal. Hiszen ebben Magyarországon senki nem részesülhetett.

Az elején miért nem akartál lemenni a próbaterembe, mi volt az oka ennek az ellenállásnak?
Nem értettem a flamenco lelkületét, egy bizonyos fokú érettség kell ahhoz, hogy valaki ennek az érzelmi világát valóban át tudja élni, vagy magáénak tudja érezni. És volt bennem egy kis dac is, hiszen ez mégiscsak anyukám műfaja, és őt láttam benne kiteljesedni. Ehhez járult még az, hogy anya rengeteg időt áldozott arra, hogy magas színvonalon elsajátítsa a műfajt. Zenekari próbákra járt, vagy tanított, külföldre ment intenzív kurzusokra vagy előadásokra, amikor pedig otthon volt, a pincében ment a zakatolás és a gyakorlás. Éjfélkor már könyörögtünk, hogy hagyja abba. Nekem ez volt a flamenco. Aztán később kezdtem rájönni, miről is szól ez.

Az mikor derült ki, hogy hivatásként is ezzel szeretnél foglalkozni?
Engem nagyon sok minden érdekel, mindenféle művészet vonz. Az sem volt egyértelmű, hogy a tánc lesz az én utam. Nyolc évig zongoráztam is, magántanár járt hozzánk, és azt is nagyon szerettem, de azzal az volt a problémám, hogy ülni kellett. A flamenco előtt akrobatikus rock and rolloztam is. Azzal és a zongorázással is olyan szintre jutottam, hogy azt éreztem, ha jobb szeretnék lenni, vagy továbbfejlődni, akkor több időt kell rájuk szánni. És a gimnázium és Földessy Margit drámastúdiója mellett választanom kellett, hogy mi lesz az, amivel tovább foglalkozom. Így esett a választás a táncra, de még nem volt biztos, hogy a flamenco lesz. Akkor, tizennégy éves koromban jelentkeztem anyukám javaslatára a Táncművészeti Főiskola előkészítőjére. Mondta, hogy szerinte nagyon jót tenne, ha kicsit balettoznék, néptáncolnék, belekóstolnék a modern táncba, valódi mesterektől, professzionális környezetben tanulnék. Nekem akkor esett le, hogy ja, ez egy szakma, ez egy foglalkozás, ebbe az irányba is lehetne menni. Titokban, apukám tudta nélkül elmentem a felvételire, és fel is vettek a néptánc, színpadi tánc szakra. Amikor apu megtudta, mondta, hogy szó sem lehet róla. Azt az alkut kínálta nekem, hogy ha szerzek két felsőfokú nyelvvizsgát, és még azután is szeretnék tánccal foglalkozni, akkor legyen. Úgyhogy itt vett egy kanyart az életem, beiratkoztam a Szabó Lőrinc Kéttannyelvű Gimnáziumba. A flamenco azért megmaradt, viszont a nyelvek kerültek fókuszba, az angol és második nyelvként a spanyol. Anyukám együttesében táncoltam, és egyre több szerepet kaptam, egyre jobban része lettem a táncszínházi környezetnek. Nagyon megtetszett ez a miliő, és azt éreztem, hogy imádok színpadon lenni. Valahogy úgy éltem meg, hogy amikor kint vagyok, mintha kapnék egy plusz energiát, és megtáltosodom. Minden jobban megy, mint előtte a próbateremben. Anya meghívott egy mesternőt Spanyolországból tanítani. Ő mondta a kurzus után, hogy ügyes vagyok, nem gondoltunk-e arra, hogy komolyabban foglalkozzam ezzel a műfajjal. Anya azt válaszolta, hogy gondolkodtunk már rajta, csak nem tudjuk, hova menjek, mert a flamenco olyan speciális. Ekkor hallottam először a sevillai konzervatóriumról. Kiderült, hogy ez egy olyan intézmény, mint itthon a Táncművészeti Főiskola, csak van flamenco szakirány. Amikor ezt megtudtam, eldőlt minden.

pirokzsofi3

Mi lett végül a megígért nyelvvizsgákkal?
Azt agyaltam ki, az lesz a csel, hogy előrehozottan leteszem az angol kéttannyelvű érettségit, így végülis az utolsó két évet magántanulóként letudtam egy év alatt. Azt mondtam, ha kimegyek Spanyolországba, és ott fogok élni, csak megtanulom a spanyol nyelvet annyira, hogy abból legyen egy felsőfokú nyelvtudásom. Egyébként a spanyol nyelvvizsga még várat magára, de már sokkal jobban tudok spanyolul, mint angolul.

Hogyan fogadták a konzervatóriumban, hogy külföldiként jelentkeztél, és hogyan fogadott be maga a közösség?
Amikor én jelentkeztem, akkor volt 104 éves az iskola, és előttem nem volt még külföldi diákjuk, én voltam az úttörő. Az is viszonylag új jelenség volt, hogy a flamenco oktatásnak intézményesített formája legyen. Korábban ott is csak klasszikus balett, spanyol néptánc és modern szakirány létezett. Annak idején csak mesterektől lehetett tanulni, de nem lehetett belőle diplomát szerezni. Az első két évben nagyon ufónak éreztem magam, de aztán rájöttem, hogy ez valójában az én belső vívódásaimnak a kivetülése, nem az ő irányukból jön felém. Az elején még nem tudtam olyan jól spanyolul, ezért nem tudtam kommunikálni velük, és azt éreztem, ők sem közelednek felém. De a második év végére ez teljesen eltűnt.

Ha sikerült beilleszkedni, végül miért jöttél mégis haza?
Az volt a megállapodás a szüleimmel, hogy elvégzem ezt az iskolát, és hazajövök. Nálunk egyébként nagyon szoros az összetartás a családban, a testvérem például a legjobb barátnőm. Nehezen viseltem ezt a távolságot a családtól. Egyébként nem akartam hazajönni. Végülis én Sevillában nőttem fel. Tizenkilenc évesen mentem ki, és az összes baráti kapcsolatom teljes mértékig ott alapozódott meg. A mai napig sokkal több barátom van ott, mint itthon. Az volt a döntő érv, hogy hiába érzem ott nagyon jól magam, mégiscsak egy csepp vagyok a tengerben. Rengeteg nagyon jó táncos van, és külföldiként nagyon nehéz közöttük érvényesülni. Magyarországon viszont azzal a tudással, amivel én rendelkezem, senki más nem rendelkezik.

Még édesanyád sem?
Ő sem, mert egészen máshonnan indult. Úttörő volt az egészben, neki köszönhetek mindent, azt, hogy eddig eljutottam. Amikor ő elkezdte, még a Nemzeti Táncszínház sem létezett. Bele sem tudok gondolni, mennyire nehéz lehetett. Ő két kisgyerekkel, velem és a testvéremmel és apukámmal ment ki Sevillába. Talán két hónap volt a leghosszabb idő, amit kint töltöttünk, és olyankor reggeltől estig kurzusokra járt. Emlékszem, otthon sírt a hotelben, annyira fáradt volt, és utána abból az anyagáradatból, amit kint összeszedett, építkezett itthon, abból hozta létre az előadásait. Én pedig már úgy mentem ki, hogy valamennyire azért spanyolul is beszéltem, és volt egy alaptudásom, amit így nyilván magasabbra tudtam fejleszteni.

Amikor hazatértél, hogy reagált, mennyire fogadott be a magyar táncszakma?
Néha itthon is ufónak érzem magam. Nem sikerül megértetnem, anyának sem sikerült, hogy a flamenco nem néptánc. Ezzel még mindig küzdünk, mert ez a három kategória van a köztudatban: balett, néptánc, kortárs tánc. A flamenco egyikbe sem tartozik bele, különálló műfaj. Ugyanolyan rangra kellene emelkednie, mint külföldön. A másik veszély, hogy pont amiatt, mert ennek itthon nincs értő közönsége, bárki bármit eladhat flamencónak. Nagyon sokan vannak, akik elmennek egy pár kurzusra, aztán már együttesük van Magyarországon, vagy tanítanak. Ez az egyik oldalról persze jó, mert ők is egy szócső ahhoz, hogy teret kapjon ez a műfaj itthon, másrészt káros, mert nem az az információ terjed, aminek kellene. Mi is találkoztunk már olyannal, hogy „ja, magyar flamenco, arra nem megyek”. Nekem egyáltalán nem célom az, hogy andalúz hagyományőrzést mutassak be, vagy andalúz hagyományőrző együttest alapítsak Magyarországon, és akkor „spanyolkodjunk”, mert a ripacskodás nagyon távol áll tőlem. Pont azt szeretném megmutatni, hogy a flamenco rendszere és ez a táncos nyelvi készlet mennyire alkalmas mindenféle kifejezési módra. Az első önálló estem a Sóhajok című előadás volt, amiben megpróbáltam egy névjegyet letenni az asztalra az itthoni táncszakmában. Ez egy autentikus alapokra épülő előadás, amibe spanyol énekesnőt és gitárost hívtam meg vendégművészként. Egyedül táncolom végig, egy színes skálán egymástól nagyon különböző hangulatú flamenco számokat mutatok be. Mindennek természetesen van egy táncszínházi környezete, egy története és egy mondanivalója. A Táncmelodikák című előadás, amit utoljára létrehoztam, együttműködésben készült a Melodika Projecttel, egy olyan zenei együttessel, akiknek nagyon hasonló a hitvallása, klasszikus zenei darabokat dolgoznak fel mindenféle más műfajjal ötvözve. Én ezekre készítettem flamenco alapú koreográfiákat, amivel azt szerettem volna megmutatni, hogy a rendszert ezekre a zenékre is lehet alkalmazni, és tudnak egységet alkotni. A közönség részéről az a visszajelzés, hogy nagyon szeretik ezt a műfajt, és lenne rá igény. Amivel most készülök, megint más kategória lesz, teljesen más vizekre szeretnék evezni. Egy kortárs flamenco előadásra készülök, egy táncdrámára, amiben a flamenco kortárs vonalát szeretném megmutatni. Ugyanis a flamencón belül is megvannak ezek az irányzatok, vannak puristák, akik a gyökerekhez nyúlnak vissza, és vannak olyan előadások is, amikről egy laikus nézőnek eszébe sem jutna, hogy flamencót látott. Ha van lehetőségem ilyen darabokat bemutatni, a táncszakmának is rányithatom a szemét arra, hogy ezt a műfajt lehet mindenféle más dolgokra is alkalmazni.

A sevillai konzervatóriumban mennyire jellemző, hogy valaki ilyen bátran, friss szemmel néz a flamencóra? Belétek ültették azt is, hogy újra lehet értelmezni a műfajt?
Az én osztálytársaim inkább az autentikus vonalat viszik tovább, esetleg vannak, akik elhelyezkedtek egy együttesnél, de kint ez a természetesebb. Az, hogy én külföldről jöttem, hozott egy nyitottabb rálátást az egészre. Érdekes volt, első évben volt egy tanárnőnk, aki megkérdezte, ki hogyan látja magát, miután elvégzi az iskolát, és szinte mindenki azt mondta, hogy a spanyol nemzeti balettben szeretne táncolni, mert ott ugye van flamenco is, vagy valamilyen együttesben képzelte el magát. Én voltam az egyetlen, aki azt mondta, hogy saját együttese lesz. Egyébként volt olyan óránk a suliban, ahol az volt a feladat, hogy bármilyen zenére, csak ne flamenco zenére készítsünk koreográfiát. Ez volt a kedvenc feladatom.

Itthon megkaptad a Fülöp Viktor ösztöndíjat, aztán „Az év legjobb pályakezdő táncművésze” díjat, azért ezek az elismerések azt mutatják, hogy valamit mégis megértettek abból, amit képviselsz.
Ezek pont arra visszajelzések, hogy valamit jól vagy nem hiába csinálok. Mindig úgy éreztem, nekem sokat kellett várnom ezekre a dolgokra. Amikor kimentem, itthonról nem kaptam támogatást, kint pedig nem pályázhattam ösztöndíjra, mert külföldi voltam. Tehát végülis önerőből kellett végigcsinálni ezt a 4 évet. Egyáltalán nem volt könnyű. Miután hazajöttem, rá 1 évre kaptam meg a Fülöp Viktor ösztöndíjat, aminek nagyon örültem. Ez volt az első, ami lökést adott ahhoz, hogy folytassam. Addig azt éreztem, csak teszem bele az energiát, nagyon sok lemondással is járt, vártam, mikor lesz ennek egy ilyen visszaigazolása. „Az év legjobb pályakezdő táncművésze” díjban külön öröm, hogy a szakma adja. Nemrég Harangozó Gyula kért fel arra, hogy az általa koreografált Diótörő előadásban a spanyol táncosnőt alakítsam. Ráadásul teljesen szabad kezet adott, azt a blokkot én koreografálhattam. Vári Bertalan pedig Kármen című előadásához kért fel, hogy a lányoknak stílusgyakorlatot tanítsak. Érzem, hogy nyitnak felém.

pirokzsofi

Hogyan jutottál el az első saját előadás létrehozásáig?
Ez az ösztöndíj kapcsán jött létre, amit én alkotóművész kategóriában kaptam meg. Erre egy 1 éves tervvel kell pályázni, amiben az is szerepelt, hogy szeretném ezt az előadást létrehozni, le kellett adni a szinopszist, és hogy ehhez milyen tanfolyamra fogok elmenni, kikkel szeretném valóra váltani. És azzal kell bizonyítani, hogy mivel töltötted az 1 évet, hogy be kell mutatni a produkciót. Ami egyébként annyira jól sikerült, hogy az anyagot kiküldtük Madridba egy menedzsernek, és meghívta egy flamenco fesztiválra. Sokan kérdezték, mikor lesz újra Magyarországon, és elhatároztuk, hogy szeretnénk elvinni mindenhova, ahova lehet, szerveztünk is erre két országos turnét, 2015-ben és 2016-ban.

Amikor többes számban beszélsz, kikre gondolsz?
Úgy kell elképzelni, hogy apa a sofőr, ő az, aki mindenben segít, nagyon nehéz lenne ezt egyedül csinálni, ő szokott segíteni a világosításban, a pakolásban, mindenfélében. A flamencós karaván pedig a zenekarból és belőlem állt. Most januártól van egy menedzserem, egy segítőm, aki azokat a feladatokat fogja levenni a lábamról, amik a turnészervezéssel és az önmenedzseléssel kapcsolatosak. Ezekkel én nem is szeretek foglalkozni, mert nem tudok úgy tekinteni magamra, mint egy termékre. Rákényszerültem arra, hogy beletanuljak a pályázatírásba, a turnészervezésbe, a kapcsolattartásba, és ez nagyon sok időt vesz el az ember életéből. Ez odáig jutott, hogy egyszer azon kaptam magam, egy hete le sem tudtam menni gyakorolni. Egyfolytában volt valami intéznivaló. És akkor mondtam azt, hogy ezt így már nem lehet tovább folytatni, kell valaki, aki segít.

A flamencóra egyébként mennyire jellemző, hogy szóló műfaj? Te miért ezt az irányt választottad?
A flamenco alapvetően egy bensőséges, intim, szóló műfaj. Középen a táncos, mögötte félkörben a zenészek, akik őt kísérik, és buzdítják. Bár már léteznek nagy együttesek, sok táncossal is, a mai tablaókban, iskolákban még él a hagyományőrzés, ezekben a flamencót eredeti formájában tekintheti meg az, aki Andalúziában jár. De ha többen táncolnak is együtt, az összekapaszkodás, az egymáshoz érés nem jellemzi. Másrészt az én esetemben ennek azért infrastrukturális okai is vannak, mert nem szeretem, ha nagyon sok részre osztódik egy feladat. Tudom, hogy ha egy résznek én vagyok a főnöke, akkor azért én vagyok a felelős, belerakom a tőlem telhető maximumot, és időre el fog készülni. Amikor sok emberre osztódik a feladat, nagyon nehéz kontrollálni, másrészt nem is szeretek főnökösdit játszani, hogy ezeket a dolgokat kézben tartsam. Egyébként szeretek csapatban dolgozni, de sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy egy évre előre legyen időm kidolgozni egy előadást, előre összeszedni rá az embereket. Mindenki ezerfelé van, ezer együttesben játszik, nehéz összeszervezni az embereket, úgy próbálni, hogy az ember nem tud próbapénzt fizetni. Szóval, nagyon nehéz, és abból főzünk, ami van. De abból a maximumot szeretném kihozni, és ez arra korlátozódik, hogy saját magammal tárgyalok és egyezkedek.

És ki szokott győzni?
Az új darabom is pontosan arról szól, hogy van egy nő, Sally, akinek ötfelé hasadt a személyisége. Úgyhogy abszolút témába vág a dolog. (nevet) Daniel Keyes Az ötödik Sally című regényéből indultam ki, amit régebben sokszor olvastam, és a Szalai Kriszta által színpadra állított előadást is többször láttam. Számomra ebben az a kihívás, hogy egy prózai művet hogyan tudok a tánc, a flamenco és a zene nyelvén tolmácsolni, megtartva annak történetét és drámai fordulatait. A darab számomra egyfajta metafora is, ennek sem csak személyes vonatkozása van. Úgy érzem, a világban minden részeire szakadt, de közben egybeolvadások is vannak mindenhol. Mérhetetlen globalizáció minden téren, közben egyre nagyobb az egymástól való eltávolodás is. Ez egy olyan fajta kettősség, amit az előadás is nagyon jól kifejez. A Nemzeti Táncszínházban lesz a premierje, a színházi világnapon, március 27-én.

Volt édesanyáddal egy közös előadásotok, a Las Flamencas, ami olyan volt, mintha ebben a művészi formában átadta volna neked a stafétát.
Ez abszolút így van. Kezdetben ugye ő volt a szólista, aztán szerepeltem az előadásaiban, majd egyenrangú felekké váltunk, most pedig ő vesz részt az én előadásimban. Egyébként ez egy nagyon nehéz feladat, valószínűleg neki sokkal nehezebb, mint nekem. És valahol én is látom benne önmagamat. A táncművész szakma olyan, hogy nagyon korlátozott az ideje. Most vagy soha alapon működik, azért is vagyok besózva, mert azt érzem, most kell ebből kihozni a maximumot. Ugyanakkor nagyon szép is szerintem az, ha az embernek a szülője egyben a mestere is. Valószínűleg egy szülőnek csodálatos érzés lehet, hogy amit ő elkezdett, azt nemcsak átadta, hanem tovább is fejlődik az utódjában.

 

Az interjút készítette: Halász Glória

Fotók: Lékó Tamás