Blaskó Borbála számára hosszú, fizikai és lelki nehézségekkel teli út vezetett a klasszikus balettől saját táncnyelvének megtalálásáig. A koreográfus szak elvégzése után pedig közel tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkészítse első önálló darabját, a Hekabét. A koreográfussal többek között arról beszélgettünk, a Balettintézetben eltöltött egy évtized után mire talált rá a Pina Bausch fémjelezte esseni iskolában, miért jött haza Németországból, milyen kortárs táncszínházi alkotóként egy vidéki kőszínházban működni, és miért szerepel színművészként a színház honlapján.

A szüleid színművészek, te mégis balett művésznek tanultál, mi volt ennek az oka?
A szüleim a 80-as években Miskolcon voltak szerződésben, és ott vendégszerepelt a Markó Iván által vezetett Győri Balett, akik Ladányi Andreával mutatták be a Bolero című előadást. Fantasztikus hatással volt rám. Mozgékony, vékony, nyúlánk gyerek voltam, és amikor meglátott Markó Iván és Ladányi Andrea, az ő javaslatukra a szüleim is felbátorodtak, mert korábban is többen mondták a színházon belül, hogy klasszikus balettra termett alkatom van. Akkor megpróbáltuk a Balettintézetet, és elsőre felvettek. De 10 évesen egy gyerek még nem tudhatja, mire vállalkozik, mit jelent 10 év intézeti lét. Az mindenképpen bennem volt, hogy valamilyen művészeti pályára szeretnék lépni, mindig vonzott a színház, valószínűleg a génjeimben hordozom.

Hogyan viselted a klasszikus balett kereteit?
Sok pszichoszomatikus betegséggel küzdöttem ezek alatt az évek alatt. Az elején azt éreztem, nagyon a helyemen vagyok, sikeres voltam, a Diótörőben Marikát és Pas de trois-t táncoltam. Amikor elkezdtem kamaszodni, megváltozott a testem, nem a szálkás, hanem az izmosabb vonalat kezdtem képviselni. A klasszikus balettben ez hátrány, hiszen nem az elvárt légies formákat, hanem masszívabb tónusokat mutattam. Elkezdődtek a fogyókúrázások. Emellett azt éreztem, hogy ezek a szigorú határok művészileg nem teljesítenek ki, vagy adják azt a pluszt, amit a művészetben vagy az önkifejezésben kerestem. Azt kérdeztem magamtól, hol vannak a saját érzelmeim, ha egy szabályt, egy kötött formát jelenítek meg, ami a klasszikus balettben elvárt és kötelező? Aztán évfolyamot is ismételtem, Handel Edit mesternőnél végeztem volna, de nagyon súlyosan megbetegedtem. Komplex dolog volt, el sem tudom mondani, hogy mi volt a betegségem eredete, mert annyira összetett volt, hogy az orvosok sem tudták. Végül 1996-ban végeztem Menyhárt Jacquelin mesternőnél, és az utolsó évben találkoztam Bozsik Yvette-tel, akivel egy szólón dolgoztunk együtt Isadora Duncan-ről a diplomavizsgámra, és fantasztikus élmény volt. Akkor már biztosan éreztem, hogy nem a klasszikus balett az én utam, ő pedig mesélte, minden vágya és álma az volt, hogy Pina Bausch-sal kapcsolatba kerülhessen, tanulhasson tőle. Megtudtam, hogy Pina Bauschnak működik egy iskolája, a Folkwang-Hochschule Essenben, és megpróbáltam Yvette támogatására és buzdítására kimenni, és felvételizni. Ott szembesültem azzal, hogy milyen a klasszika után egy modern órát csinálni, tágra nyílt szemekkel néztem, hogy ez egy teljesen más világ, mint amit én eddig képviseltem. 20 évesen furcsa volt, hogy nem kell annyira feszíteni az első pozíciót, vagy tartani a nyakamat ahhoz, hogy táncolni tudjak, vagy mozdulatokkal kifejezni bizonyos gondolatokat, érzelmeket.

Pina Bausch maga is aktívan részt vett az iskola életében?
Ő a társulatra koncentrált, és inkább a táncosai tanítottak, de minden vizsgánkat, előadásunkat megnézett. A keze és a szellemisége tehát benne volt ebben a dologban, de ő maga közvetlenül nem nagyon tudott minket tanítani. Nagyon sokat turnézott a társulattal, és a saját darabjaira fókuszált.

Ha ennyire magadra találtál Németországban, akkor miért jöttél haza?
Teljesen más szemlélet és szellemiség működik Németországban és Európában, mint itthon. Nem akarom elítélni a Balettintézet metodikáját, de azért a Vaganova-rendszer egy nagyon kötött forma, amibe nem szabadna mindenkit belesulykolni. Attól, hogy a fizikai alkatom nem olyan hajlékony, nem elég tág a csípőm, nem tudom olyan magasra emelni a lábamat, még lehetek táncművész, kifejezhetem a mozgással a saját belső gondolataimat. Németországban pedig pontosan azt tanították nekem, hogy nem valakihez mérten kell megfelelnem, hanem a saját határaimat próbáljam meg tágítani. A hazajövetelnek az az oka, hogy abban az időben, amikor Németországban végeztem, találkoztam a ma már Angliában élő és dolgozó Magyar Évával, aki megnézte egy vizsgánkat, és kitalálta, hogy kéne csinálni az esseniekkel egy koprodukciót Magyarországon. A Tavaszi Fesztiválon aztán Stigma címmel bemutattuk az előadást, amit látott Éva egy ismerőse, Emma Rice angol rendezőnő, és készített velünk egy angol-magyar nyelvű fizikai színházi darabot, amelyben három táncos és két színész szerepelt, a Merlin Színházban ment. Ezek a munkák arra világítottak rá, hogy itthon is vannak olyan lehetőségek, amelyekben megtalálhatom magam, és ösztönöznek. Kint azért nehéz külföldiként, ha nincs olyan mély nexusod. Sok olyan 35-40 éves táncosnőt láttam magam körül, akik még mindig vártak valamire, és nem akartam erre a sorsra jutni. Nem szerettem volna úgy élni, hogy várakozom, aztán 2-3 havonta bejön valamilyen produkciós lehetőség, utána pedig szenvedek, és idősek otthonába járok reggelit készíteni, hossteskedem, vagy előadásokon méltatlan helyzetben veszek részt. Persze mindenki ezt csinálja, Ladányi Andrea is takarított azért, hogy a tanulmányait finanszírozni tudja. Ez egy ideig működik, de nem akartam ebben megkeseredni, és belefásulni. Úgyhogy amikor itthon jöttek ezek a lehetőségek, akkor hazajöttem.

Az a gondolat mikor született meg benned, hogy koreográfiákat is készíts?
A Folkwang-Hochschule-ban is készítettünk darabokat, Pina Bausch táncosainak irányításával. Akkor már volt bennem egy olyan igény, hogy ilyen módon is kifejezhessem magam saját ízléssel, látvánnyal és mozdulatokkal. Az az igazság, hogy itthon, a Balettintézetben nagyon a mesterségre és a szakmai részre koncentráltak, elsősorban azt erőltették, támogatták, és az elméleti órák háttérbe szorultak. Nagyon jó művészetelméleti tanáraim voltak már a Balettintézet főiskolai részén is, Fuchs Lívia, Rényi András, de azt éreztem, hogy kevés számomra az a tudás, tágítani szerettem volna. Éppen ekkor indult a Színművészeti Egyetemen a koreográfus szak, és nagyon szerettem volna odatartozni, hogy elkezdjek egy kicsit nyitni a színház felé. Igazából ez egy titkos belső dolog, hiszen én a színházban nőttem fel, már 4 éves koromban elhatároztam, hogy rendező vagy jelmeztervező leszek, a színház megpecsételte a sorsomat.

A koreográfus szak megnyitotta azokat az ajtókat kívül és belül, amiket szerettél volna?
Teljesen más formavilágot kellett megjeleníteni az ott készített darabokban. Az egyik osztályfőnökünk Iglódi István, a másik Fodor Antal volt, Györgyfalvay Katalin és Ladányi Andrea is tanított minket. Mindegyik a saját tapasztalatait kívánta átadni, más stílust és formanyelvet követelt meg. Az nehézséget okozott, hogy mi nyolcan, akik a nappali tagozatra jártunk, mindannyian aktívak voltunk táncosként, Bozsik Yvette-tel, Horváth Csabával vagy a Közép-Európa Táncszínházzal dolgoztunk, és nagyon sok órát mellőznünk kellett.

Mi volt az első saját, nem alkalmazott koreográfusi munkád?
Az egyetemi munkákon kívül tavaly volt az első, a Hekabé.

A koreográfus szakot 2003-tól 2007-ig végezted el, tehát az első önálló koreográfiára majdnem 10 évet kellett várni, miért?
Nagyon sok mindent megkaptam a Forte Társulaton belül. Nem éreztem szükségét, hogy önálló darabbal is megmutatkozzam. Nehéz kérdés, hogy egy táncművész számára mikor jön el az a pont, amikor abbahagyja, lemegy a színpadról. Szóval, ez a változás most alakul az életemben. Nagyon nehezen engedi el a színpadot az ember. Ez egy belső út, nehéz megítélni, meddig bírható, és meddig ízléses.

Azért nem engedted el teljesen, mert a Hekabéban és a Pukedli – Hajsza című legújabb bemutatódban is szerepelsz.
Megpróbálom azt a megjelenítési formát megtalálni ezekben a darabokban, amikor úgymond nem fizikailag aktívan vagyok jelen, hanem inkább egy jelenséget, egy érzet kivetülését jeleníti meg a személyem.

A teljes elengedésre készen állsz?
Nem. Nehéz, mert ösztönöz és inspirál, hogy nem tudom elengedni a színpadot, így sokkal jobban figyelek a kondíciómra, a testemre, hogy ne folyjak szét, esztétikailag is színpadképes maradjak.

A próbafolyamat során nem okoz nehézséget, hogy egyszerre legyél kint és bent?
De, nagyon nehéz. Főleg most, a Hajsza című darab esetében, amikor kombinációkat is koreografáltam bele, és mindenkinek más szólamban kellett csinálnia a mozdulatait. Annál nehézséget okozott, hogy akkor én hol vagyok, a többiek ehhez képest hogyan mozognak. A Hekabéban egy külön pozícióm volt, a Pukedli pedig egy performansz, nem is igazán nevezhető táncelőadásnak.

Mi minden kellett ahhoz, hogy az első önálló darabod elkészüljön? Minek kellett megérnie benned tartalmilag és formailag?
Igen, ez így van, meg kellett születnie egy belső indíttatásnak, valaminek, amit mindenképpen el akarok mondani a világnak, vagy nyilvánosságra hozni. Kellett egy probléma, ami általánosítható, megfogalmazható, mások számára is érthető és érzékelhető.

És mi volt az, amiről ennyire beszélni szerettél volna?
A ragaszkodásról. Az ember évekig viszi a terheit, aztán hiába teszi le, mégsem tud megszabadulni tőlük. A Hekabéban ezért a kövek nagy jelentőséget kapnak, sok mindenre lehet róluk asszociálni. Kötöttségekre, megszületett vagy meg nem született gyermekekre vagy olyan lenyomatokra, amiktől nem tud könnyen szabadulni az ember.

Az is kellett, hogy kialakuljon egy egyéni, csak rád jellemző színpadi nyelvrendszer?
Az a fontos szerintem, hogy az ember ne másoljon semmit, hanem próbáljon egy sajátságos stílust és formát találni. Ami nehéz, mert nincs új a nap alatt. Györgyfalvay Katalin mondta csodálatosan, hogy új mozdulatot nem lehet kitalálni, a konstelláció számít, hogyan pakolod össze a mozdulatokat, attól lesz egyéni és a sajátom. A kérdés, hogyan fogalmazom, hogyan terelem őket, milyen képekben gondolkodom. Amikor darabot csinálok, akkor először a közeget vagy az egészet látom, hogy mit akarok ezzel kifejezni, és hogy azon belül milyen formákat, milyen fordulatokat teszek bele, azt már az adott szituáció határozza meg.

Az, hogy olyan markáns alkotókkal találkoztál a pályád során, mint Pina Bausch, Bozsik Yvette, Horváth Csaba, mennyire nyomta rá a bélyegét arra, ahogy a színházról gondolkodsz?
Yvette-tel ugye a Balettintézet után találkoztam, ő egy olyan 5 perces szólót csinált nekem, Chopin zenéjére, ami a klasszikus baletten alapult. Essenben aztán találkoztam a német expresszív tánccal és a Limón-technikával. Ez nagyon meghatározta, hogy ma hogyan dolgozom, milyen mozdulatokat használok. Sokkal jobban foglalkoztat egy belső, kísérletező, egy, a dolgokat szinte mikroszkóp alá helyező miniatűrizmus, mint a virtuozitás, a nagy, látványos, elkápráztató mozdulatok. Sokkal jobban szeretem, ha a mozdulat egy belső problémát vagy gondolatot tükröz, igyekszem lassúsággal, teljesen más úton megkeresni ezeket. Számomra az adta a fő löketet, hogy Horváth Csaba, akit nagyon tisztelek, becsülök, és nagyra értékelek, elkezdett a próza irányába menni, és most már inkább rendez, mint koreografál. Nekem viszont ez hiányzik, mert az első számú kifejezőeszközöm a mozdulat és a mozgás. Azt érzem, hogy mozdulatokkal és mozgással sokkal árnyaltabban, összetettebben tudok fogalmazni, és létezni a színpadon és a magánéletben is, mint verbálisan. Tehát azért jutott az eszembe, hogy csináljak egy önálló darabot, mert vágytam a mozgásra. Hiába múltam el 40 éves, mindig hiányozni fog. Ezen a téren Pina Bausch nyomdokaiba szeretnék lépni, ő még 60 évesen is felment a színpadra.

Egy vidéki kőszínházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban működtök. Mennyire ütköztetek falakba, akár ami a közönséget, akár ami a helyi színészeket, táncosokat illeti?
A színházon belül működik egy prózai és egy tánctagozat. Amikor 4 évvel ezelőtt odamentünk, Csaba készített Móricz művéből egy Pillangó változatot, amiben még erőteljesen jelen volt a mozgás. Ezzel elkezdte ezt a táncszínházi nyelvet megbarátkoztatni a csapattal, az ottani színészekkel és táncosokkal. 2 évvel később jött bennem a gondolat, hogy akkor szeretnék valamit csinálni, hiszen nem véletlenül végeztem el a koreográfus szakot, foglalkozom évtizedek óta mozgással. Megkérdeztem a vezetőséget, hogy mit szólnának ehhez, ez azért nagy meccs volt, de sikerült, és szerencsére nekik is tetszett az eredmény. A másik kérdés, hogy a vidéki közönség mennyire nyitott és fogékony erre a megfogalmazásra és nyelvezetre. Ez is egy munka. Ez egy hosszú távú folyamat, nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni.

A táncosok, akikkel a darabjaidban együtt dolgozol, sem vettek részt korábban hasonló darabokban. Hogyan fogadták a te megközelítésed?
Ez is egy hosszú folyamat, kovácsolódni, érni kell. Meg kell ismerni egymást, hogy én mit szeretnék kihozni belőlük, ők hogyan tudják ezt leképezni, megvalósítani. Ez még nincs készen, ez még számomra is egy feladat, egy tanulófázis. Hogyan kommunikáljam feléjük, amit én gondolok, vagy szeretnék látni, hogyan hozzam ezt ki belőlük. Szerintem ez a legfantasztikusabb az alkotásban, hogy az ember hogyan tudja rávenni azokat az előadókat, akikkel dolgozni szeretne, hogy megvalósítsák, amit elképzel.

A Pukedli – Hajsza című produkciót performanszként definiálod. Ez mit jelent egy előadás keretei között?
Nem tudom, hogy ez jó definíció-e, de nem szeretem a Pukedlivel kapcsolatban azt hangsúlyozni, hogy ez egy előadás. Eleve nem mondom azt, hogy 7 órakor kezdjük, mert nincs is olyan, hogy kezdés. Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című drámája az alapja, de ez annak egy nagyon minimalizált változata, Lábodi Ádám főszereplésével, ő játssza Fülöp herceget, és egyedül ő beszél a performanszban. A darabot rendhagyó keretek közé tettem, nem a színpadra, hanem az Átrium Film-Színház kávézójába, Székesfehérváron pedig a Vörösmarty Színház büféjében játsszuk. Magát a teret is úgy próbáltam kialakítani, hogy már az is egy speciálisabb formát tükrözzön. A performansz jellegét az adja, hogy a nézők között játszódik, és meg is próbáltam az előadókba, a táncosokba azt sulykolni, hogy nem baj, ha egy néző feláll, és kér egy pohár bort. A performansz alatt bármi megtörténhet, és arra nekünk bizonyos keretek között reagálnunk kell. De a nézők nagyon bátortalanok, és nem mernek felállni. Ha például egy oszlop kitakar egy momentumot, akkor a néző nem áll fel, és nem megy arrébb, hogy lássa is a folyamatot. Én arra próbálom ösztökélni őket, hogy álljanak fel, és kövessék az eseményeket, mert minden apró részlet fontos ebben a darabban.

A Hajsza kapcsán két inspirációd volt, Ravel Bolerója és Botticelli Vénusz születése című festménye. Máskor is előfordul, hogy teljesen más művészeti területről kapsz ihletet?
Azt tudni kell, hogy apai nagyapám festőművész volt, a nagybátyám pedig szobrász. Engem is mindig nagyon vonzott a festészet a szobrászat is. Ezek nagyon fontos inspirációk az életemben, sokszor előfordul az is, hogy egy könyvből, egy gondolatból kezdek meríteni. A tánc nyelve a sejtetés művészete, az is izgalmas folyamat, hogy mennyire akarom konkretizálni azt a bizonyos részletet.

A Vénusz születése elég konkrétan megjelenik az előadásban.
Nagyon erősen az volt bennem, hogy a festményen keresztül meg tudom jeleníteni azt a fajta értékrendszert, értékítéletet, amit a világról gondolok. Az este két darabját egy fogalom kapcsolja össze, az érték. Mit nevezünk, tartunk ma értéknek? Botticelli festménye egy hatalmas, örök érvényű alkotás. Ez jelképezi az értéket a darabban, a mozgásvilággal pedig az ellenpontját, a hajszoltságot, a figyelmetlenséget szeretném kifejezni.

Láttam, hogy a Vörösmarty Színház oldalán színművészként vagy feltüntetve. Először azt hittem, tévedés.
Én erről először nem is tudtam, de aztán többen mondták. Megtisztelő, és ezúton is nagyon köszönöm a színház vezetőinek. Biztosan az lehet az oka, hogy vannak olyan előadások, amikben prózai szerepeket kapok. Most fut Székesfehérváron a Szutyok című előadás, abban két szerepem van, a Mester és Margaritában pedig Hellát játszottam.

Azért más egy tánc- vagy fizikai színházi előadásban megszólalni, és más egy szerepet eljátszani. Azonnal igent mondtál a felkérésre?
Azt gondoltam, hogy az élet nem hiába hoz elém ilyen feladatokat, és ez is egy módja annak, hogy táncművészként megpróbáljak megbarátkozni azzal a helyzettel, hogy egyszer ki fogok öregedni. Ez egy átvezető híd lehet, hogy még színpadon tudjak maradni, de másfajta szerepekben és feladatokkal. Nagyon izgalmas dolognak tartom, és szeretek az ilyen kihívásoknak megfelelni. Jó, ha valami motiválja, inspirálja az embert, és egy feladatot nem tudok rutinból és a meglévő patronjaimat elpattogtatva megoldani. Képzem is magam, bár elmúltam 40 éves, de tanárokhoz járok, hogy olyan szinten működhessek a színpadon, hogy tudjam, én megtettem mindent azért, hogy ez tökéletes legyen.

Az interjút és a képeket készítette: Halász Glória