Vass Imre koreográfus, performer szerint a téma mindig ugyanaz, csak a köntös változik, előbbi pedig leginkább önmaga, kicsit tágabban, az ember működésének megfigyelése. A kortárs táncélet meghatározó szereplőjével szó esett arról, miért vágyott az Ultima Vezhez, majd miért hagyta ott mégis a társulatot, nézőként mit keres egy táncelőadásban, mit ad neki a meditáció, milyen élmény volt számára legutóbbi, első sokszereplős darabjának koreografálása, és mit íratna a névjegyére.

A villamosmérnöki iskola után az előadó-művészet egésze érdekelt, miért döntöttél végül a tánc mellett?
A villamosmérnöki első évével kétszer próbálkoztam, nem mondhatnám, hogy a végére jutottam. Kirúgtak, aztán visszamentem. 20 éves voltam, ültem januárban a vizsgaidőszak idején az asztalnál, és akkor tettem fel életemben először a kérdést, hogy mit szeretnék csinálni? És akkor nekem a tánc jött egyből. Az előadó-művészet egésze érdekelt, de azon belül is a tánc. Kipróbáltam a társas táncot is, de abban nem találtam meg magam. Elkezdtem keresni, milyen táncok vannak, de a felvételi tájékoztatóban csak a Táncművészeti Főiskolát találtam, ahol balettet és néptáncot lehetett tanulni. Ekkor mondtam le magamban a táncról, mert egyik irányzat sem érdekelt igazán, és elkezdtem színi tanodákat nézegetni. De azt azért sejtettem, hogy esélyem nem lenne egyedül felkészülni, verseket, monológokat, dalokat tanulni. Aztán amikor találkoztam a Kortárstánc Főiskola hirdetésével, akkor kiderült számomra, hogy létezik a kortárs tánc is, és az valami más lehet.

Korábban nem is táncoltál?
Legfeljebb a szalagavatón. De valami átjött abból az érzésből, hogy én szívesen mozognék. Amikor megláttam azt a kifejezést, hogy kortárstánc, akkor éreztem, hogy az talán valami árnyaltabb dolog. Székesfehérváron jártam erre a villamosmérnöki főiskolára, április vagy május volt, az első félévet így átvittem másodjára, de semmi esélye nem volt, hogy levizsgázzak év végén. Akkor májusban megláttam, hogy egy-két hét múlva felvételi van a Kortárstánc Főiskolán, hazamentem, és anyámnak mondtam, hogy elmegyek erre a felvételire, és fel is vettek.

Mi az az útravaló, amit az Angelusz Iván-féle Kortárstánc Főiskoláról magaddal hoztál?
Az a közösség, ami ott volt. Két éven keresztül, amikor minden hétvégén hazajártam Karcagra, akkor mindig volt egy ismerősöm, akinek el kellett magyarázni, hogy a villamosmérnöki szakról átmentem kortárs táncolni, és hüledeztek. Azért volt jó az iskolába járni, mert olyan volt, mint egy inkubátorház. Le voltam védve a társadalom felé. Senki nem kérdezte meg, hogy mit keresek én ott, nem mondta, hogy soha nem lesz belőlem táncos, pláne olyan idősen, ahogy én oda kerültem. Tehát védve voltam azok ellen a dolgok ellen, amiket például az apám vagy a társadalom nyomott. Ott éreztem először, hogy érdekelnek más emberek. Jó közösség volt, és sokszor lehetett kreatívnak lenni, saját dolgot csinálni. Rájöttem, hogy úgy is lehet valamit mutatni, ha még táncolni sem tudok.

Kik vagy milyen inspirációk voltak rád nagy hatással a pályád során?
Harmadikos koromban láttam először az Ultima Vez Blush című előadásának a trailerét, és korábban soha nem gondoltam, hogy én valaha társulathoz fogok felvételizni. Aztán végülis hozzájuk jelentkeztem. De amikor az beteljesült, egy projekt után már nem akartam ott dolgozni. A saját dolgaimat szerettem volna csinálni, és inkább ez a posztmodern gondolkodás szivárgott be. Azt szeretem látni, hogy hogyan működnek a dolgok. Amikor táncot nézek, sokkal kevésbé érdekel, hogy mit akar közvetíteni az előadás, az rám szinte soha nem hat. Amit nézek, hogy amikor valaki táncol a színpadon, hogyan van szinkronban azzal, amit meg kéne jelenítenie, és hogyan érzi magát abban, amit elő kell adnia. Az az érdekes nekem, hogy a feladat és a táncos között milyen reláció van. Hogy éppen küzd vele, vagy küzd, de nagyon élvezi, látható, hogy már nem akarja csinálni, de attól függetlenül nagyon lelkesen csinálja. Ezek buta megfogalmazások, mert ez mindig akkor történik, amikor valakit látsz mozogni. Ha a koreográfus munkáját nézem, aki nem táncol ebben a dologban, nyilván azt figyelem, hogy hova akar engem vezetni. Mårten Spångbergnek voltam egy-két kurzusán, a közelmúltban pedig például Andrea Bozic, Amanda Pina and Nadaproductions, Marten Spangberg, Salamon Eszter, Philippe Quesne és Miet Warlop vezettek inspiráló helyekre.

2009-től voltál a belga Ultima Vez tagja voltál. Mi vonzott benne, és végül miért akartál mégis eljönni onnan?
Amikor láttam azt a videót, az az atmoszféra nagyon megfogott. Szakállas férfiak hemperegtek, ugráltak. A tánc és a vizualitás az egy dolog, de a zene volt rám igazán nagy hatással. Amikor odakerültem, éppen a Göteborgi Operának csinált Wim Vandekeybus egy darabot, és egy olyan gitáros zenéjére koreografálta, akit addigra én is agyonhallgattam. Mire odakerültem, ugyanott tartottunk a zenei ízlésünket tekintve. Ami miatt úgy éreztem, hogy nem folytatnám, hogy ugyanazok az emberek, nagyjából egy ugyanolyan projektet csinálnának, ugyanolyan keretek között, és akkor már bejött a munkaszag, a letelepedés érzése, hogy munkába járok. Ehhez párosult, hogy nagyon szerettem volna saját dolgokat csinálni, és nekem valahogy egyértelmű volt, hogy nem maradok ott Brüsszelben, hanem hazajövök Budapestre.

Mikor készítetted az első önálló darabodat?
Az első megmozdulás akkor volt, amikor visszajöttem, de az nem egy darab volt, hanem a Műhely Alapítvány által meghirdetett Az Ismeretlen Kutatása projekt volt a MU Színházban. Arra emlékszem, hogy nagyon sok ember iszonyú sokként élte meg, ami történt vele ott, az egy vicces élmény volt. Utána meg ilyen performanszaim voltak a Sirályban, és a GAP nevezetű dolog volt az első klasszikusabb táncszínházi darab az L1 Fesztivál keretein belül a Nemzeti Táncszínházban. Ebben az egészben azt élvezem, hogy mindig én találom ki, mi után kutatok. Most, az októberi Standing Ground című premiernél éreztem először, hogy elégedett vagyok. Meglepő volt, mert soha nem dolgoztam még öt emberrel. Ezelőtt szólók és duók voltak, aztán tavaly a taking place, ami egy trió.

A Standing Ground volt az első olyan darab, hogy szereplőként , hanem kizárólag koreográfusként vettél részt benne. Milyen tapasztalat volt ez?
2014-ben Koppenhágában a GAP-ben meghívott Samuel Gustavson egy projektbe, amiben én afféle külső szem pozícióban vettem részt. Kaspar Hauser történetét dolgoztuk fel, a folyamatot végignéztem, és feedbackeltem. Ez már majdnem olyan volt, mintha koreografáltam volna. De valóban a Standing Ground volt az első, ami teljesen ilyen volt.
Iszonyúan hosszú, nyolc hónapos folyamat volt, megszakításokkal. Nekem kellett hét év ahhoz, hogy azt mondhassam valamire, hogy úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy közönségsiker, hanem sikerült valamit megfogalmazni abból a nézőpontból, ahogy én látom a világot, vagy ahogy én szeretném látni. Nagyon szerencsés volt itt a tényezők együttállása, ez szükséges ahhoz, hogy az ember azt gondolja valamiről, hogy jól sikerült. Azt gondolom, hogy kevésbé is lett volna szükség arra, hogy benne legyek. Jó látni, hogy amit kitalálsz, abból megjelenik-e valami vagy sem, és azt éreztem, hogy ebben a folyamatban határozottabban tudtam átadni a táncosoknak, hogy mit és miért csináljanak. Mivel én néztem végig, biztos pont tudtam lenni. Tudtam mondani, hogy ez a jó, vagy ha nem is jó, ezt akarom. Ez magabiztosságot adott nekik is. Ha többen vagyunk koreográfusok, még ha találsz is valamit, másnapra megkérdőjelezed, mivel nincs egy külső szem, aki leokézná. Akkor bizonytalanabb a folyamat. A Standing Groundban nagyon támogatóak voltak a táncosok, odaadóak voltak, mindig végrehajtották, ami a feladat volt. A téma az volt, hogyan lehet a korlátok között megtalálni a szabadságot. Folyamatosan váltakozott a módszer, meghatároztam egy szabályt, de azon belül lehetett bármit. Egyszerre érezték, hogy tök merev, és egyszerre volt meg az elveszettség érzése is, hogy itt bármit lehet. És pont az volt a cél, hogy ilyen állapotba hozzam őket, ami néha nagyon felszabadító, néha pedig frusztráló volt.

Úgy tudom, gyakoroltad a buddhista meditációt, miben segített neked?
Nekem mindig az a célom, hogy a nézőt olyan állapotba hozzam, hogy önmagát, önmaga működését figyelje. Én is ilyen beállítottságú ember vagyok, aki önmaga működését figyeli, azt hogy hogyan működik az elme. Először a saját dolgaimat szeretném rendbe tenni, hogy utána tudjak valamit egy egyetemesebb szinten csinálni. Meghatározó számomra ez a meditatív hozzáállás. Ebből is leginkább a figyelem érdekel, ami a kortárs táncban nagyon meghatározó. A néző és az előadók tekintete hogyan viszonyul egymáshoz. Nem az a célom, hogy meditatív előadást hozzak létre, hanem minden pillanat egy lehetőség arra, hogy az ember rájöjjön, bármikor be tudja kapcsolni magában ezt a tudatosságot, egy kicsit távolabbról tekintve magára.

Hogyan találkoztál egyébként a meditációval?
Régóta érdekelt, olyan volt nekem, mint egy extrém sport. Ennél durvábbat nem tudtam elképzelni, mint hogy egy órán keresztül kell egyhelyben ülni. Kétszer 10-15 napot voltam csendes elvonuláson, és azoknak a vége felé sikerült elérnem azt, hogy egy órán keresztül tudtam ülni. És az még nem azt jelenti, hogy meditatív állapotban vagy. Az utóbbi időben egy indiai verzióját gyakorlom ugyanennek, úgy hívják, hogy advaita védanta. Az is az önmagadra ébredésről szól, hogy hogyan működnek a dolgok, ez az egész rendszer, amiben benne vagy. Náluk van az – végletesen leegyszerűsítve, hogy nincs tanító, nincs tanítvány, nincs tanítás, nincs egy folyamatba vetett hit, hogy majd ha eleget dolgoztam, eleget tettem valamiért, akkor majd megengedhetem magamnak, hogy hátradőlök, és egy kicsit megpihenek, vagy bármi is legyen az ember célja az életében. Mindenki számára bármelyik pillanatban elérhető a felismerés. Én ugyanazt a definíciót használom a táncra alkalmazva is. A megértéshez, a figyelem élesítésére elsődlegesen a táncot használom.

Hogyan fordulsz te a nézőhöz, és milyen attitűdöt vársz el tőle?
Olyan nagyon sok mindent nem várok el, mindig inkább magamra próbálom rakni a terhet. A nézőtől nem lehet ezt elvárni, ők soha nem tudják, hogy mibe csöppennek bele. Ha én elvárok valamit, csak azt, ami az alapvető szerződésben benne van, hogy amikor ők bejönnek, figyelni fognak. Ez azért érdekes, mert engem ez a megfigyelői állapot érdekel, a figyelemfelhívás, néha több, néha kevesebb információ. Van a Somló Dáviddal közös előadásunk, az it comes it goes, amiben fél órán keresztül ugrálok, és semmi más nem történik, Dávid pedig fél órán keresztül egy Bach négyütemet játszik. Az a legradikálisabb, hogy tényleg kvázi szinte semmi nem történik, és oké, hogy ezen a kis részen belül tökre változékony a dolog, de amúgy tényleg semmi nem történik. Engem mindig az ismert dolgok melletti elsétálás érdekel. Nem azért volt az ugrálás, hogy a táncszínházba járó nézők felkiáltsanak, hogy: úristen, micsoda teljesítmény! Mert általában ez szokott lenni, és ez engem tökre zavar is. Engem egyébként soha nem érint meg a teljesítmény, akkor sem, amikor látom, hogy a táncosok meghalnak a színpadon. Hozzám ez nem jut el, vagy nem azt akarom beengedni. A téma mindig ugyanaz, csak a megvalósítása más. Lehet ez az ugrálós darab is, ami egy nagyon leszűkített dolgon belül változott. Ugyanezt szerettem volna a Standing Groundban is, hogy egy bizonyos rétegen belül legyen változékony, de ne legyen nagyon lassú, ne legyen intenzív, járjon a középúton. A szürkeállomány érdekel. A taking place című darabban is minden szürkeárnyalatos volt. Azok a dolgok érdekelnek, amik nem annyira szembeötlőek, amihez figyelni kell, és akkor lehet, hogy beindít valamit, de az is megtörténhet, hogy aznap este nem fog beindulni semmi. Én alkotóként azt érzem, hogy próbálom minél kifinomultabban megfogalmazni legalább a témát, hogy honnan kezdjük az előadást, onnantól kezdve mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Amikor az Ultima Veznél voltunk, emlékszem, volt egy belga lány, aki mindig szerette utána elmondani, hogy neki milyen volt az előadás, és ez kábé soha nem találkozott Wim véleményével. Az, hogy én előadóként hogyan érzem magam, és hogy milyen volt az előadás, az két különböző dolog. Hogy az előadás milyen volt és a nézőkre ez hogyan hatott, ez annyira felmérhetetlen. Somló Dáviddal most szeretnénk csinálni egy új darabot, ami a figyelemről szólna, az a címe, hogy Dróntánc. Drón alaptematikára épülne, a búgás, a megfigyelés, a távolról irányítás lenne a középpontban, ugyanazok a témák, amik már a GAP-ben foglalkoztattak. A téma ugyanaz, csak a köntös új. Ezt is egy kicsit radikálisabbra szeretnénk. Arról szól, hogy van valamilyen egyszerűbb dolog, egy hangkörnyezet, amiben benne vagy, amiben oda mész, ahova akarsz, van egy ilyen trip lehetőség, de mi eléggé leszögezzük, hogy nekünk ez miről szól. Akkor fog kiderülni, hogy működik-e ez az egész, amikor majd a nézők ott lesznek, mert addig ezt nem lehet próbálni. Ugyanaz fogalmazódik meg bennem, amikor megnézek egy előadást, aminek van egy története. Amikor próbálnak elmesélni valamit a mozgáson keresztül, szavak nélkül, akkor mindig azt érzem, ezt el is lehetne mondani. Ha már tánc, akkor legyen tánc. Szerintem ugyanolyan önámítás, amikor egy alkotó azt gondolja, megcsinál egy történetet, mivel a nap végén ugyanannyira lutri, hogy a nézőben megmozdítja-e azt, amit ő szeretett volna. Csak szerintem az alkotónak mindig szüksége van egy alibire. Nekem az az alibim, hogy engem csak a figyelem érdekel. A budapesti táncszcéna is iszonyú széles, nagyon sok alkotó és premier van, mindenkinek megvan a helye. Én nem fogok azért valami mást csinálni, hogy az általam feltételezett közegnek megfeleljek, hanem próbálom azt csinálni, ami érdekel.

Hogyan áll össze egy-egy darabod költségvetése? Te magad mennyire vagy otthon a lehetőségek felkutatásában, pályázatírásban?
Nekem mindig voltak külföldi melóim. Amikor hazajöttem, azért tudtam olyan dolgokat csinálni, amiket szerettem volna, mert volt megtakarításom. Aztán az elfogyott, de mindig vannak budapesti munkák, és van egy saját lakásom, nem kell albérletet fizetni. Minden évben van egy külföldi munka, amivel keresek annyi pénzt, hogy vissza tudom fordítani a saját darabjaimba. Az utóbbi időben elkezdtem az NKA-tól kapni pénzt, 200-300 ezer forintokat, amikor performanszokat csináltam a Sirályban, akkor ők támogattak, és itthon is dolgozom, de csak abból nem tudnék megélni. 2010 óta csinálok darabokat, és ez volt az első olyan év, amire normálisan volt pénz a Trafó és az NKA által. A Staféta programos munkám pedig szintén NKA-s pénzből és működési támogatásból valósult meg. Arra hiába volt 3 millió forint, voltunk nyolcan vagy kilencen, úgyhogy mindenki nagyon kevés pénzt kapott a 8 hónapos munkáért. Én 8 hónap után 167 ezer forintot kerestem. Az új bemutatónkkal kapcsolatban jobb a helyzet, de annak kapcsán is tavaly karácsony óta találkozgatunk a srácokkal, meg próbálunk. És mivel ez a két projekt nagyon sok időt elvett, ezért nem is tudtam olyan melókat elvállalni, amikbe esetleg hívtak volna. Boross Martinnal voltam egyszer-kétszer külföldön, meg volt egy norvég projektem, nyáron Kínában voltunk. Jövőre lesz egy nagyobb lélegzetvételű stockholmi projekt, amiben hat különböző koreográfus fog együtt csinálni valamit.

Mit gondolsz, tényleg létezik a hazai kortárs táncnak az Y generációja, aminek a Trafó fesztivált szokott szentelni? Van hasonló gondolkodás, vagy párbeszéd egymással?
A második fesztiválon az Y generáció kifejezést már hanyagolták, csak mély nyomot hagyott mindenkiben. Én a legjobban azokat az alkotókat ismerem, akik abból a tánciskolából jöttek, ahonnan én, ott van egy ilyen egyívásúság. De különböző dolgokat csinálunk, még akkor is, ha külső szemmel azt lehet mondani rá, hogy hasonló alom vagy stílus.

Akkor gondolkodásbeli hasonlóság van?
Szerintem a közeg is meghatározza. Ilyen strukturális dolgok jutnak eszembe, de ez függ az iskolától is. Amikor oda jártam, az első nap mindig elmondta Angelusz Iván, hogy nem biztos, hogy jövőre is lesz iskola. Nekem ez szimpatikus volt, mert soha nem féltem attól, hogy lesz-e iskola, de lehet, hogy tényleg megtörténhetett volna, és nem csak poénból mondta. Azt látom, hogy Hód Adrienn, Goda Gábor vagy a Tünet Együttes és még egy csomó más alkotó a társulati létbe született bele, mi pedig abba, hogy nincs társulat. És nekem személyesen nincs is erre igényem arra, hogy társulatom legyen. Lehet, hogy ez a közeg miatt van, de valahogy úgy alakul, hogy a korosztályomból senki nem akar társulatot csinálni.

Mennyire mozogsz otthonosan az itthoni táncszcénában, hogy látod, mennyire van párbeszéd a szereplői között?
Nekem folyamatosan vannak olyan gondolataim, amik arra reflektálnak, ami engem körbevesz, de ezeket mindig elhessegetem, mert nem akarok egy olyan belterjes dolgot csinálni, ami csak itt releváns. Nem akarok olyan előadásokat és referenciákat, amik az én kis környezetemre vonatkoznak. A táncos közegben ismerek mindenkit, de nincs olyan sok kapcsolódásom más műfajokkal. Mindenkinek megvannak a saját preferenciái, ismerősi körei. Ebben is van egy kis belterjesség, ettől is próbálom függetleníteni magam. Nyilván vannak más körök is, valakinek valami tetszik, valami nem, vannak olyan előadások, hogy nem történik semmi, de már bizonyos körben nagy ovációt vált ki. Van egy ilyen feltételezett közeg, de akár a mi közegünk is, a kortárs táncos, felénk is van egy ilyen elvárás, hogy jópofák vagyunk, fiatalok, ha beülsz egy előadásra, akkor valami jópofa dolgot kellene látnod. Most két olyan hónap következik, amikor hét magyar táncpremier lesz a Trafóban, kérdés volt, hogy honnan fog az a sok ember bejönni. Én azt tudom, hogy a külföldi ismerőseim, akik tánccal foglalkoznak, mindig meglepődnek, hogy itt mennyi színház van, és van is rá közönség.

A DEEPER című előadásban, aminek 2018. január 11-én lesz a bemutatója, négyen egyszerre vagytok koreográfusok és előadók, hogyan zajlik nálatok egy próbafolyamat?
Azt próbáljuk meg, hogy mindenki egy kicsit mást irányítson, a koreográfiát, a kosztümöt vagy a látványt. Egy kicsit el is fáradtunk ebben, mert nem sikerült annyira jól leosztani. Nekem most ez a szívemnek legkedvesebb projekt. Szerencsére csak olyan projektekben szoktam dolgozni, amiket okénak tartok, de ebben most különösen jól érzem magam. Azért is, mert Tamarát és Csabát is 10-15 éve ismerem, Marciot is legalább 6 éve. Mindenki iszonyú sokat dolgozik, de lazán kezeltük, az elején együtt vacsoráztunk, filmeket néztünk, volt egy erős alapja, felépítése, és most egy 1 hónapja kezdtük el magát a próbát, a koreografálást. Szóval, megoldható, ez is ilyen kémiafüggő. Nem azt mondom, hogy tökéletesen működik, de tudunk haladni.

Az érintés lesz a darab középpontjában.
Az emberi kapcsolódások, bár ez kicsit klisésen hangzik. Bajban is voltunk, amikor kitaláltuk a koncepciót. A test vagy a személyiség, amivel rendelkezem az egy akadály vagy egy eszköz, amivel kapcsolatba lehet lépni másokkal. Ez csak az én teóriám, de az egész ismerkedés vagy kapcsolatteremtés arról szól, hogy átlépjük azt, hogy elkülönültek vagyunk, hogy legyen valami egységérzet. Azért jön létre az egész test meg a személyiség, hogy legyen mivel kapcsolódni, mert ha ezek nincsenek, nincs mivel kapcsolódni. Leképeződsz, megfogalmazódsz, megtestesülsz, létrejön egy ilyen viszonylag limitált eszköz, amivel próbálsz kapcsolatba lépni emberekkel, és nagyon sok munka árán eljutsz odáig, hogy talán megtapasztalsz egy kis egységélményt, kapcsolódást, lazaságot, hogy nem kell szerepeket játszanod. Érdekes, hogy miért kell egy eszköz ahhoz, hogy ezt meg tudd haladni, közben meg azt átlépve juthatsz abba az állapotba, hogy nincs itt semmi probléma. A koncepció az volt, hogy mindenki végig ilyen full motoros bőrszerkóban van, de aztán ez finomodott, bár a dizájnban meghatározó lesz. De ez egy kép arra, hogy ez egy extra réteg, ha így tekintek rá, akadály, ha úgy, akkor egy eszköz. A GAP-ben volt nálam hasonló, hogy az ember kapcsolódni akar, az emberiség keresi a kapcsolódást, van egy nyújtózkodás a mikro- és makroszintek között.

Hogyan definiálnád magad?
Koreográfusként tekintek magamra a táncos végzettségem miatt, de inkább abból a szempontból, ahogy a világra tekintek, összekötök magamban gondolatokat és érzéseket. Azt érzem, hogy nem színházi rendező vagyok, még akkor sem, ha sokat dolgozom szöveggel. Egy L1 Fesztiválra csináltam egy névjegykártyát, arra azt írtam, hogy performer, choreographer és azon az is rajta volt, hogy singer. Zenét is akarok csinálni már 10 éve, és énekeltem is metálbandában. Abszolút nem vagyok énekes, de attól, hogy azt képzelem magamról, hogy az vagyok, az engem énekessé tesz. Huszonévesen semmi nem támasztotta alá azt, sem kinézetben, sem mozgásilag, hogy táncos vagyok, inkább informatikusnak néztek, de attól, hogy én azt projektáltam, táncos vagyok, az is lettem. Vagy minél több olyan dolgot írnék a névjegyemre, ami nem igaz, az elbizonytalanítás felé mennék, vagy semmit. Minél kevésbé legyen fogalma az embereknek arról, hogy ki is vagyok valójában.

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotó: Lékó Tamás