A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Három évvel az első változat után, Gergye Krisztián újraalkotta A szatír című munkáját, a Mu Színházban. Az előadás ígéretes címéhez méltón sok mindent színpadra igéz: a görög kultúrkör barbár eredetéből származó mitologikus lénytől kezdve, a felserkenő és gáttalanul tomboló nemi vágyon, a magamutogató és leskelődő tévelygésen át, egészen egyfajta filozofikus, számkivetettszerű létállapotig fog össze és bont ki egy sor, a „szatírsághoz” köthető asszociációt.
Momentumok, gesztusok, színek és képek villannak fel, s fejlődnek tovább, vagy, akár valami termékenységi szertartásban, átmenetileg elhalnak, hogy később újjá szülessenek, újra visszatérjenek ebben a kortárs tánc- és a rituális testszínház határán egyensúlyozó, szürreális és expresszív kavarodásban.


Képek az előadásból>>

A felütés valamiféle meggyalázásról ad képet. Egy delejes asszony, Ágens kereng elő tébolyodottan a takarásból, s felfokozott állapotát megfelelő akusztikus jelekkel kísérve rogy össze a perspektivikusan szűkülő, fehérrel bélelt játéktéren, felénk mutatva a szintén fehér alsóneműjén éktelenkedő látványos fekete foltot. A beszennyezés azután végigkíséri az előadást: ahogy a szatírok használatba veszik, el is csúfítják a darab kezdetén még hófehér, steril teret, elszórják benne egy hatalmas, málladozó fallosz törmelékeit, megfestik a női táncos duett hajáról csorgó fekete és piros festékkel, mélyvörös szőlőszemek szétfacsart húsával, kiömlő borral és egyéb nedvekkel. A zabolátlan teremtmények lényükből fakadóan ejtenek foltot mindenen, majd később, amikor már kifejlődve állnak előttünk, heves altáji mozgással imitálják a bensőjükben fortyogó vágyakozást. A gáttalanul áradó tombolásnak végül a szintén felmutatott, de tágas értelemben kibontott kasztráció fog véget vetni, de ettől még messze járunk.

Még az elején vagyunk, látjuk a földön kínlódó, meggyalázott asszonyt, és várjuk a meggyalázókat, akik csakhamar meg is jelennek: három sötét felöltős, groteszk mozdulatokat végző figura táncolja körbe a nőt, egyszerre idézve a köztéri parkokban rohangáló modern kori szatírokat és a korai Drakula-filmek címszereplőjét. A falra vetülő hatalmas árnyékok meglebbentik az expresszionizmus színházi jelrendszerét is, de a történeti kapocsnál dominánsabbnak tűnik az erőteljes hatásokra vadászó, erős érzelmi és képi impulzusokkal operáló párhuzam, amit a zenei alapanyagul szolgáló Alfred Schnittke felfokozott dallamvilága, s majd a látvány, a jelmez használata tovább erősít.

De maradjunk egyelőre a három táncosnál. Groteszknek tűnő taglejtéseik egyre világosabb értelmet nyernek, s az előadás hangulatát egy ősibb, autentikusabb világ felé mozdítják. Lekerül róluk a Drakula-kabát, pőrén, többnyire csak méretes gatyával takarva jelennek meg, s mozdulataik közül többszörösen visszatérő elemként kandikál elő, ahogyan síkban a nézők felé fordulva merevítik ki a lépés pillanatát, közben ívbe feszítik a felsőtestüket és a karjukat, majd az előretett lábbal erőteljesen dobbantanak. Mintha csak felhívnák rá a figyelmet. De a motívum elhalványul, s majd csak később tér vissza, nem jelen írás struktúrája, hanem az előadás álomba illő imbolygása szerint, amit azonban mi itt most kénytelenek vagyunk némileg lineárisabb láncolatba fűzni az értelmezés kedvéért. Tehát miközben számtalan egyéb kép és mozdulat születik, a színpadkép lényeges részeként a játékteret határoló falakon árnyképek jelennek meg, némiképpen a görög vázaképek festményeihez hasonlatosan. Innen nézve a táncosok visszatérő mozgássora egészen az ókori vázákon ábrázolt kentaurok és szatírok pozícióját másolja. A táncosok csupaszon dobbantó lábaira végül szőrös, patában végződő, állati láb kerül, Béres Móni mesés jelmezdarabja, s ezzel a félnaturalista megoldással egyszeriben előttünk áll ez az erdők és mezők, csobogó patakok vad és szilaj mitologikus élőlénye, a szatír, keményen, nyersen, egyszerre erőtől és vágytól duzzadóan, és mégis némiképp torzan és sántán.

Bár mindhárom táncos többször ismétli ugyanezt a kiemelt mozgássort, a hármas felbomlik, de már mielőtt a szatírlábak rájuk kerültek volna, a Drakula-epizód után. Az egyetlen férfi alak, Gergye Krisztián erőteljesebb pillanatai szólókra, azaz magányra szorítkoznak, míg a két női táncos valamiféle párosként fejlődik tovább (ámbár talán a nemi jellegek elkülönítése itt teljességgel felesleges, hiszen az ábrázolt alakoknak éppen az amorfsága, kettőssége van kidomborítva). Gresó Nikoletta és Virág Melinda alakjában és táncában konok szilajság csapódik le. Egymás ellenpontjai és kiegészítői ők, emlékezetes jellemzőjük, ahogy festéktől csorgó hajukkal dacosan csapkodják a falat, vagy a padlón fetrengenek és mindent, magukat is megfestik, megpiszkolják. Vadóc kettősük több ízben kiegészül Tárnok Marica androgün figurájával, akinek tekintélyes jelenléte a virgonc táncosokhoz képest valamiféle súlyt képvisel. Az ő egyik jelenete a nyitány arra a váltásra, ami az előadás hangulatát egy barbárabb, zsigeribb „szatír-tapasztalat” felé mozdítja, ami után a szatírlábak előkerülnek. Nagydarab sziluettjét látjuk a zölden világított háttér előtt (elképesztő pontos a fényhasználat, Fogarasi Zoltán munkája), s a fel-felvillanó fényekben szemünk elé lép a mesébe illő faun figurája, a szőrös, göndör fürtjei alatt szarvacskát hordozó, egzotikus farokkal megáldott emberszerű lény, aki kedvesen és riadtan tekint felénk, s majd a következő jelenetekben érzékeny, visszafogott humorral és önreflektív pillanatokkal ajándékozza meg az alapvetően komoly hangvételű epizódokat. Pompás rész, amikor a felsorakozott, különböző színű szatírok nyelvet öltenek, és pofákat vágnak a közönségre, s ezzel a bohó, dionüszoszi hangulat is beépül a szatír-világba.

De a szeretetre méltó figurákban vagy képi ellenpontként mindvégig jelen van a diabolikus, hörgő és sikoltó karakter is. A dionüszoszi állatkához hasonlatosan Ágnesnek is van egy szóló jelenete, mikor szintén sziluettként áll, s a fel-felvillanó fények ezúttal az ő testét, azaz testmaszkját (Károlyi Balázs lélegzet elállító munkája) tárják fel, ahogy karjaival óvott mellei alatt, meztelen combjai közt egy fallosz véres csonkja tátong az árván maradt herék alatt. A kasztrálás motívuma a meggyalázáshoz hasonlóan szintén végigbújócskázik az előadásban, szertelenül bukkanva fel itt és ott az előadás szövetében. Miután a hármas felbomlik, a Gergye Krisztián játszotta alak többször árnyképként jelenik meg. Fekete körvonala magányosan és elhagyatottan üvölti mikrofonba a fájdalmát, majd egy ízben mintha az árnyat adó fal kivetné magából, és a két oldalról váltakozó fény közt kell rohangálnia a menedéke után, mígnem végül egyedül marad. Majd újra árnyként látjuk, amint az árnyképét csonkítják, pontosabban letépik róla a szatírlábát, markáns jegyét. S ezzel a momentummal felszínre kerül a szatír természetének a zabolátlanság melletti mélyebb aspektusa, törékenysége és sebezhetősége. A szatír szertelen tombolása ezzel lezárul, Gergye Krisztián meztelenül jön elő, de kasztrálva, a megcsonkított szatír áll előttünk, s a kép az asszociációk tárházát szabadíthatja fel, ám, hogy mindenki maga vethesse bele magát az értelmezésbe, csak annyit emeljünk ki zárásként, hogy a megcsonkított szatír énje egészen esendőnek mutatkozik, emberiként tárulkozik fel.

Szerző: Sz. Deme László

Fotó: Lékó Tamás