A Gaudí életét szerencsés nagyvonalúsággal kezelő előadás csupán motívumokat emel át a katalán zseni életéből, sőt sokkal inkább művészetéből. A darab ilyen módon a teremtő elszigeteltségről és a művészet akár önmaga határait is leromboló erejéről beszél. A közhelyesélyes témát (stílus)érzékenyen és impozánsan tálalja a Győri Balett.
Gaudí egy komoran a színpad fölé magasodó indamotívumos torony tetejéről néz alá a pasztellszínbe, majd szürke hétköznapiságba öltözetett embertömegre. A helyhez kötött táncosnak mozgása korlátozottsága mellett azzal a színészi kihívással is meg kell küzdenie, hogy az első felvonás fináléjaként arca színpadnyi vászonra vetítődik (a címszerepet Pátkai Balázs alakítja). Kívülállása a tömeg pillanatnyi ábrázolásának függvényében önkéntes száműzetést és kirekesztettséget is jelenthet és jelent. Gaudí a testeket médiumként használva alkot: egy kifeszített átlátszó felületre a valódiakkal hol szinkronban, hol más ritmusban mozgó egyre növekvő vetített alakok rajzolják a jól ismert Gaudí-vonalakat. Ebben az esetben a színpadi kavargás inspirációt, tehát mintegy nyersanyagot ad a művészetéhez. Ezt támasztja alá, hogy a táncosok nemüket semlegesítő testszínű öltözetben kavarognak, mintegy embertengerként a torony körül. Gaudí pedig kémlelő kapitányként néz alá. Amikor a táncosok városi öltözéket öltenek, úgy fest: ők azok, akik nem vesznek tudomást az előző szakaszban felettük álló „teremtőről”, tehát kirekesztik a zsenit.
Gaudí művészete egyébként önmagában is hordozta ezt a kettősséget: épületei elkerülhetetlenül a városkép részévé váltak, annak ellenére, hogy szecessziós kicsavartságuk kiemelte őket onnan. Beolvadnak és kívül állnak. Megkerülhetetlenül különösek, mint az előadás szecessziós tornya (amely ezúttal nemcsak nevében, hanem közvetlenül is jelenti a kivonulást). Amennyiben az életműből vett motívumok nem volnának jelen a produkcióban, nyilvánvalóan a cím is érvényét vesztené – a darab szerencsére nem élettörténet-mese, hanem olyannyira általános, hogy számos művészsorsot el lehetne mondani vele. A mozgáskészlet szintén nem bír túlontúl sok Gaudíra vagy Katalóniára utaló jeggyel: a klasszikus alapokra építő lendületes és pontos koreográfiában főleg az örvénylés idézi az építész csavart formáit, a testszínbe burkolt emberi alakok pedig a Sagrada Família falba olvadó arctalan figuráit.
És valóban az előadás értelmezhető egyfajta teremtéstörténetként: erre utal a kezdőmomentumként feltűnő két óriásfa is. Hiszen az előadásból az emberek közé végül megérkező Gaudí egyszerűen kikopik – és ragyogó mesterművét hagyja hátra. És erre az aktusra (vagyis Gaudí eltűnésére) a színpadon lévők öltözékükben is azonosulnak a művésszel. Ha úgy tetszik, saját képére teremti meg az embert. A valós életből vett motívum is feldereng persze, mikor a tömeg mit sem sejtve állítja sorába az építészt. Egy kis anekdota: a barcelonaiak hasonlóképpen nem vettek tudomást a villamos gázolta művészről. A kérdés már csak az: Gaudí hasonul az emberekhez vagy az emberek Gaudíhoz.
A fent említett vetítés az „önműködő”, mintegy a lélekből közvetlenül eredő és testet valójában nem is igénylő alkotás ábrázolására kiváló megoldás, de bevetésével (mivel néhány ízben alkalmazzák csak) nem jön létre egy újabb dimenzió. Amikor a tömeget hivatott megsokszorozni, esetleg fizikailag elérhetetlen pontra helyezni, a vetítés csak szellemes ötletnek tűnik. A zseni végül mégiscsak leereszkedik az elefántcsont (talán inkább valami fémféle) toronyból, és kettőst táncol az áhított nővel (Josefát Sóthy Virág alakítja). A művészet repíti-e végül alá (az életben valóban mozgásproblémákkal küzdő) zsenit, vagy „csak” egy egyszeri emberi érzés – nehezen eldönthető. A nővel való táncban persze mindkettő összpontosulhat: a művész és a közönség közvetlen találkozása után a befogadás útján végül közvetlenül találkoznak a lelkek, tehát: az üzenet célba talál. A lány végül elillan a férfi karjai közül, ami viszont emberi történet. A metaforikus és az emberi gesztusok ehhez hasonlóan folyamatosan váltakoznak az előadásban.
Némileg nehéz meghatározni az igen hangsúlyozottan elkülönített, sőt kiemelt Gaudí helyzetét, hiszen egyetlen szereplővel sincs valódi viszonyban az említett duót megelőzően. Problémás, hogy hatalmassága és idegensége miatt lehetetlen a színpadon zajló eseményeket a hozzá és az emelvényhez való viszonyítás nélkül megítélni. És mivel lent csak elvétve történik olyasmi, ami közvetlenül kapcsolódik Gaudíhoz (akár fizikailag, akár gondolatilag), nehézzé válik a koreográfia értelmezése. A változatosan és igényesen koreografált tömegjelenetek a nemekről és a városlakókról szólnak, akiknek szürke és hajszolt létezésébe végül Gaudí művészetével érkezik meg a fény. A Sagrada Famíliát néhány motívumában és pompázatosságában felidéző óriás üvegablak-paravánok előtt az előadás fináléjában hajbókolnak a keménykalapos városlakók. A kisszerű csodálat az örökkévalóság felé mutat, ugyanis a függöny ráereszkedik a gesztusra. Nyilvánvaló, hogy örök, de pontosan micsoda: Gaudí művészete, a művészet maga, netán az alkotó ember, aki diadalmaskodik a halál fölött? A kiváló előadás éppen azt a néhol már komikus markánsságot nem tette magáévá, ami Gaudí műveit leginkább jellemzi. Vagyis Gaudít magát.
Szerző: Halász Glória
Fotó: Dusa Gábor