A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Számos ok miatt volt bennem, sokunkban jelentős várakozás a tajvani Cloud Gate Dance Theatre budapesti vendégjátéka előtt. A szigetországból emberemlékezet óta (sőt, felteszem: talán soha) nem járt még nálunk professzionális táncegyüttes. Lin Hwai Min, a társulatot 1973-ban megalapító, s ma is vezető, idén hatvankét éves koreográfus, hajdani táncos személye, a reá vonatkozó, külhoni forrásokból nyerhető információk is erősen felkelthették érdeklődésünket.
mw

S a tény, hogy a New York Times legendás, szigorú tánc-ítésze, Anna Kisselgoff a tajvaniak New York-i bemutatóját (történetesen pont a Budapestre is elhozott művet) az adott évben, 2003-ban az évad vendégjátékának minősítette (a lap hivatalos listáján), csak feltette a koronát minderre. Hiszen képzeljük el: hány vendégjátékra kerülhet sor egy-egy évadban, a hatalmas metropoliszban?

A hazai közönség számára a tajpeji társulat maga volt a sötét ló, ám csillogó, csábító tényekkel felszerszámozottan. Ritka alkalom ilyen elemi erővel rácsodálkozhatni, váratlanul, szinte referenciák, de legalábbis személyes benyomások nélkül az alkotói géniuszra. Nem tudok nem párhuzamot vonni egy másik, korábban, ugyancsak a Fesztiválszínházban, ugyancsak a Táncfórum keretében látott előadásra, a nálunk ugyancsak tökéletesen ismeretlen (s ugyancsak világhírű) kínai-amerikai Shen Wei és társulata pompás vendégelőadásával. A hasonlatosságot pedig tovább fokozza a két együttest, alkotót egyaránt jellemző, roppantul izgalmas, eredeti módon használt, megélt, megmutatott multikulturalitás, kelet és nyugat találkoztatásának eredeti volta. A hagyomány(ok) kiváló használata, a belőlük, rájuk építkezés.

mw2
A Cloud Gate üres tere az egyik legsűrűbb közeg, melyet táncszínpadon láttam. Bár semmiféle díszlet-objektum nem látható benne, a pompás felületek, káprázatos fények, és a táncosok megrendítő szépségű, tisztaságú játéka mégis zsúfolásig telíti a tágas színt. A sötét padlón hatalmas, kifli alakú festés: festékszóróval felhordott, porló, indázó vonalak kalligrafikus játéka, homályos, maszatos karéj. A színpadot oldalt takarások, hátul éjsötét háttérfüggöny keretezi, mely mögül egy-egy alkalommal részben, s végül egészben, teljes pompájában monumentális, fényesre polírozott fémlemez-felület tárul elénk. A finom peremmel lezárt – a Távol-Kelet színpadait halványan idéző – padlatot egy bűvös pillanatban a víz veszi birtokába. Finoman csordogál csak eleinte: a nézőtér felé futó kis víz-erek mind szélesebbek lesznek, majd tócsává híznak, végül ellepik az egész játékteret. Az ujjnyi vízfelület, a fémfal, a színesedő, oxidosan sárgává váló fények játéka, a testektől fodrozódó víztükör mennyezetre vetett reflex-fényei önmagukban, a pompás táncosok nélkül is felejthetetlen képpé állnak össze. E szcenikai bravúrelemek azonban ritkán látható munka-minőséget öveznek foglalatként.
A Moon Watert Johann Sebastian Bach Hat szvit csellóra című alkotására, az orosz Mischa Maisky (Misa Maiskis) felvételére komponálta meg Lin Hwai-min. A rigai születésű, Izraelben élő, világhírű zeneművész csodálatos játékát hallgatva érthető, miért ragadt rá a Leningrádi Filharmonikusoknál a „jövő Rosztropovicsa” jelző, alig tizenhét évesen (sorsbeteljesülésként aztán Maisky a világhírű mester növendéke lett hamarosan). Lin Hwai-min a legmagasabb minőségből dolgozva érte el a legmagasabb minőséget…

mw3
Kéttucatnyi táncosa csodálatos, egyénített tehetségű művészek együttese, kik egyesével, és karban is kivételes élményt nyújtanak szemlélőjüknek. A Cloud Gate művészei rendkívüli muzikalitásának köszönhetően koreográfusuk szinte behatolhat általuk a zene szövetébe. A hangjegyek közt kalandozik: tánca nem zenére zajlik, hanem együtt él, indázik, zajlik a zenével. Lin Hwai-min voltaképp mindenben maximális tudását bizonyítja a castingtól a plasztikáig. A zene mint bűvös áramlat mozgatja táncosait: mintha mélytengeri élővilágot, szín- és forma-pompás korallzátonyt figyelnénk olykor, a tengeralattjáró ablakából. Szokatlan, hasonlíthatatlan mozdulatsorokat, gesztusokat, áramlatokat, erővonalakat, a kelet színpadi-mozdulati világát finoman, elegánsan idéző jegyeket fedezhetünk fel a koreográfiában. E szálkás, kamaszos testű táncosnők és táncosok tökéletesen képesek interpretálni a légiesen finom, valójában emberfeletti fizika képességeket feltételező, nyugati szemnek szokatlan és varázsos mozgássorokat.
Egy buddhista bölcsességet olvashatunk a színlapon: „A tükörben látott virágok és a vízben látott Hold csak illúzió”, illetve egy, a tai chit művelők számára megfogalmazott, a vágyott tökéletesség állapotát megfogalmazó mondatot: „ Az energia úgy áramlik, mint a víz, a szellem pedig úgy ragyog, mint a Hold”. A rebbenékenység és erő, a mindentudás és a törékeny, finom lebegés kettőssége határozza meg ezt a Hold-fényű és víztiszta játékot. A táncosoknak a nyugati balettművészek izomzatától, karakterétől oly eltérő formáit csodálkozón szemlélve pontosan ez a légies erő az, amire rácsodálkozhatunk. A halként sikló testek, a szellem és nem ormótlan izomkötegek erejétől hajtott mozdulatok, a muzsikát szokatlan észjárással, bűvösen mozdulatokká formáló, mozdulatokkal követő, gazdagító játék szemet-lelket kápráztat. És persze, ott van a tai chi, amiről a honi átlagemberben a pekingi közparkokban magányosan, vagy csoportosan gyakorlatozó öregek képe sejlik fel. A Moon Water mozgásanyagában számtalan jegyet látunk, melyről könnyedén asszociálhatunk ezen emlékeinkre. Lin Hwai-win azonban nem beletűzdeli e jegyeket koreográfiájába. Amikor szintézisről, formanyelv teremtéséről, régi és új, hagyományos-közös és új-saját összeolvadásáról, egyéni táncnyelvről beszélünk, az ő stílusa-nyelve jut immár az eszembe az elsők közt. A tajvani koreogfráfus valóban hasonlíthatatlant hozott létre, csiszolt, olvasztott, kristályosított alkimista-műhelyében. Pompás előadása lassító terápia felborzolt korunkban, városunkban: hatása alól lehetetlen kivonnia magát az embernek. Legyen az a legkisebb porcikák tánca, egy olvadó fényben a színpadról csigalassúsággal kihúzott, formás, női lábfej, vizet permetező, fröcskölő karok, vagy megrendítő szépségű, márvány szoborcsoport-jellegű tömegjelenet: az erő, a szépség, szellem, a roppant muzikalitás lefegyverző varázsával találkozunk.



Szerző: Halász Tamás

Fotó: Dusa Gábor

Képek az előadásból>>