A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Két szikár és idős, energikus test. A Torres házaspár jócskán túllépte a táncosok virágkorát, de ez nem gátolja őket abban, hogy táncosként lépjenek fel. Szerencsére. Hiába öregedik a test, hiába esnek ki vadabb gyakorlatok a fizikum csendesedésével, sok mindent el lehet még táncolni, ha nem is azzal a ruganyossággal, mint fiatalon.
gypsi
Az átlagnak gondolt táncos koránál jóval idősebb Mahji és Jean-Marc Torres nem elrejti, hanem nyíltan felvállalja és használja a temérdek használatban megedzett testét. Lendületük életvidám nárcizmus, előadásmódjukból látni, hogy táncuk mélységes elhivatottság, ha úgy tetszik függőség, képtelenek lennének nélküle élni, vele élni pedig egyenlő számukra a mámorral. Meglepő, hiszen sokszor úgy tűnik, hogy a „táncos-korból” kiöregedett táncosokat leírják, eltüntetik a színpadról. Mehetnek koreografálni, taníthatnak, vagy menedzserkedhetnek, de nézők szeme elé semmiféleképpen ne kerüljön egyikük se. Pedig hiányzik az idős test felmutatása a táncszínpadokról, hiszen az öregedés jeleivel való művészi szembesítés, más korosztályokkal összevetett bemutatása feladat – nálunk idehaza misszió lehetne, tisztelet minden kivételnek. Talán a társadalmi szembekötősdi miatt van, hogy az idős táncosok eltűn(tetőd)nek: ami már nem olyan szép, az inkább ne legyen szem előtt. Való igaz, hogy a fizikai határok az évek számával egyenes arányban szűkülnek - bár Mahji Torres íveit követve úgy tűnik, sokáig felesleges aggódni -, de nem is mozgás-illúziókat kell hazudni, hanem valós lehetőségeket szemléltetni az idősebbekkel. Érdekes, hogy az idős test iránti tolerancia az Athe Sam! – Itt vagyunk! nevű romafesztiválon merül fel, hiszen a cigány családmodellben valahogy magától értetődőbb az öregek jelenléte, mint az átlag európai és magyar mintákban. Bárhogyan is: a Gypsi Planet előadásának legnagyobb élménye a koreográfus és táncos Jean-Marc Torres és Mahji Torres jelenléte és mozgása.
gypsi2
A produkció a Gödör alsó traktusában kapott helyett, a hatalmas, csupasz betoncsarnokban. A tánctér jóformán üres, csak pár sejtelmes kellék kerül elő, használatuk okaira viszont nem igazán derül fény. Például rejtély marad, hogy Jean-Marc Torres miért csapkod egy üllőre helyezett csiga körül kalapáccsal? Pontosabb a fények használata. Fénykör emel ki egy-egy szólót, vagy a főként átlós irányú futások, vonulások dinamikáját segíti a világítás, vagy sejtelmes atmoszférát teremt az alulvilágított tér. A teret lezáró hátsó falra vetítve pedig a homokfestő Cakó Ferenc felszórt figurái, képei egészítik ki a színpadi történéseket. Varázslatosan élők a homokból rajzolt alakok: egy szarvas szemében szinte értelem csillan. Illusztrációk ezek, hol a tánchoz, hol a zene hangulatához, vagy a cigány kultúrkörhöz illesztve. Remek látvány, csak túlságosan önmagában áll: nincs kitalálva, hogyan illeszkedjen egymáshoz az elemelt tánc és a homokháttér stilizáltsága, sőt valójában az előadás különböző elemei is hevenyészett formában kerülnek összeillesztésre.

Az egymást követő történésekben kirajzolódik a cigány tánc és kultúrkör egy-egy motívuma, melyeket az előadás hányaveti dramaturgiája egymás után felkap, majd leejt, és nem dolgoz ki belőlük fő szólamokat, csupán belekap valamiféle vándorlásba, valamiféle szerelembe, valamiféle bosszúba stb. Nem érezni alkotói szándékot az életöröm megjelenítésén túl, amit viszont remekül demonstrál az előadás, csak közben alá is ereszkedik egy táncos-esztrád műfajába. A Gypsi Planet többet érdemelne, mint az új zenére születő újabb és újabb etapok felvonultatása. A Parno Graszt muzsikáinak eklektikus szerkesztése pedig többet is ígér. Bemutatja a cigány folklórnak azt a gazdag szerteágazását, amelyben egyaránt autentikusan szólal meg az egzotikus keleti hangzat, egy panaszos mediterrán flamencó, vagy egy duhaj balkáni rézfúvós világ. Ami a zenehasználatban sikerül, a színpadi világban kevésbé valósul meg. A viszonyok, hangulatok és érzetek elsikkadnak, vagy követhetetlenek, a látványt sokszor Cakó homok tablója uralja, s a koreográfia szinte érdektelenné válik, mert közhelyes és statikus táncelemekből épül fel. Máskor viszont megéled a színpad, és egészen költőivé válik egy-egy betét, mint például Mahji Torres spanyolos epizódjánál, mikor hetyke matador kalapban táncol a fénykörben, vagy mikor zokniban csúszkálnak a fehérbe öltöztetett alakok.
gypsi3
Mindvégig az előadás meghatározó eleme marad a kidolgozatlanság, amely egyrészről sikeresen teremti meg azt a rendszereken kívüli, léhának tűnő, de örömteli szabadságot, amit a cigány lélekre és világra oly szívesen aggatunk, másrészt viszont hanyagsága elmaszatolja az összkép felszabadultságát. Az előadás nem is annyira táncszínházi előadás, sokkal inkább táncos performansz benyomását kelti, tele improvizatívnak tűnő elemekkel, ahol a kiforratlanságot, formai szabadosságot az előadók dinamikája pótolja, akár egy workshop munkabemutatóján. A táncosok heves arcjátékkal kísért megmozdulásai, a nézőkhöz való számtalan közvetlen gesztusuk laza struktúrát jelez, ám a hetyke nagyvonalúság miatt sokszor el-elcsúszik az egységes ritmus, főként a csoportos megmozdulásoknál, mikor pedig a szándék láthatóan az együttes kompozíció lenne. Az eltérő technikai tudás sem segíti az egységes képek születését. Baranyai Balázs, Zambrzycki Ádám, Grecsó Zoltán, Hucker Kata, Sebestyén Tímea, Fülöp Tímea, és a Torres házaspár teljesen eltérő mozgáskultúrákat emelnek egymás mellé, ami ugyan a vonulásoknál, és az egyéni vagy páros megjelenéseknél a zenéhez hasonlatos, izgalmas eklektikát eredményez, de a csoportos táncok kissé sutává válnak, mert az akrobatikus ügyesség másként moccan, mint a táncosi hajlékonyság. És mégis: a kisebb-nagyobb kompozíciós zavarokat, ismert fordulatokat legtöbbször továbblendíti a vitalitás, mert szinte süt a táncosokból az az életkedv, aminek a bemutatására vállalkoztak.



Szerző: Sz. Deme László

Fotó: Kővágó Nagy Imre