A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A címben álló 69:09 nem egy futballmérkőzés aránytalan végeredményét, hanem a hatvanas és a kétezres évek dimenzióját jelöli. Utóbbiból néz szembe fiatalkori önmagával az élete alkonyára ért főhős. A tükör, amit az előadás tart, profi mestermunka, de homályos.

A Boldogság 69:09 szórólapján az alkotótól a következő idézet áll: „Ha a Mamma Mia! tetszett, ezt imádni fogják.” Az előadást megnézve sem találok rikító közösséget a két produktum, vagyis a Boldogság 69:09 című táncelőadás és az ABBA együttes slágereiből szőtt sikermusical között. A Mamma Mia! ugyanis éppen szellemes történetcsavarása és természetesen a világslágerek miatt válhatott világsikerré. Utóbbiak köré ugyanis egy könnyeden szórakoztató szerelmi sokszög épült fel. Román Sándor előadásának lényegében nincs történetcsavarása, mély filozófiája annál inkább. Ami viszont a musicalből hiányzik. Ami valóban hasonló a két darab esetében: a visszanézés attitűdje. Az egyikben (Mamma Mia!) egy egykor szertelen és felelőtlen anya néz farkasszemet a fiatalságával, a másikban (Boldogság 69:09) egy férfi néz vissza egy diktatúra hétköznapjainak csúfságaira és szépségeire. És egy közös szerkezeti jellemző: mindkettőben fontos szerepet játszanak a slágerek, az ExperiDance előadásában természetesen a magyar vonatkozásúak (Harangozó Teri, Kovács Kati, Szécsi Pál, Illés együttes stb. dalai). De ezek a hasonlóságok közönség szempontjából (akik mondjuk „szerették a Mamma Mia!-t”) szempontjából teljesen lényegtelenek, számos olyan musical létezik, ami a nosztalgiára épít. Amiért mégis fontosnak tartottam cincálni kicsit a rendező-koreográfus kijelentését: az előadás vállalása e szerint nyilvánvalóan a szórakoztatás, sőt a világszínvonalú szórakoztatás. A produkció a koreográfiák minőségét és pontosságát tekintve maximálisan, a kiállítást tekintve majdhogynem meg is fel ennek. Debreczeni Ildikó merev, sapkaszerű retró parókái, a fehéret, a halványzöldet és az aranyat leleménnyel variáló hatvanas évekbeli és mai öltözékei egészen pazarak. Mira János díszlete inkább funkcionális, semleges, mindenkor fenyegető szürkesége nyilván szükségszerű a dimenzióváltásokhoz, atmoszférát azonban még fénnyel színezve sem igen teremt.

boldog2

A Boldogság 69:09 esetében több kisebb és egyetlen igen nagy kérdés adódik. Utóbbi: miért éppen 1969-et vetik össze 2009-cel? A kérdés azért jogos, mert bár az 1969-os év igencsak fontos és sokat emlegetett esztendő például a diáklázadások, a woodstocki fesztivál, esetleg a holdra szállás kapcsán, ezek nem jelennek meg az előadásban, a hatvanas éveket (a cím szerint tehát a 69-et) a kedélyes szocializmus szinonimájaként használják. És a képbe így belefér a kort feldolgozó különféle kultúrtermékekből ismert számtalan közhely (táncóra kezdőknek és haladóknak, összetűzés a hatalom arctalan tányérsapkásaival stb.), amelyek megvalósítása szintén igényes, de a jelenetek felvillantások maradnak, a bájosan bárgyú körítés (a dalok nyilván kitűnő hátteret adnak ehhez) és a felszín alatt munkálkodó kártékony erők közötti kontraszt nem mutatkozik meg kellő erősséggel, pedig lehetőség volna rá bőven.

boldog3

Sajnálatos, hogy az előadás nem mer személyességgel beszélni 1969-ről, inkább a hatvanas évek ábrázolásának megszokott paneljeiből építkezik. Ugyanígy általánosít a huszonegyedik század eleji fiatalok esetében: nem többek ők, mint egy idejét diszkóban múlató cool csürhe, akik a drog és az alkalmi párkeresés mámorában tengődnek. Hozzáteszem, a hatvanas évek ifjúsága sem járt sokkal jobban, bár őket legalább tartásosnak ábrázolják, akik a cool helyett még kulturáltabb programokon vettek részt. A nőalakok mindkét korban különösen egyszerűnek mutatkoznak. A koreográfiában a néptáncból vett és továbbgondolt elemek dominálnak, és a kiváló szólók és csoportos táncok az autentikusnak legkevésbé sem nevezhető hatvanas évekbeli közegben és kulisszák között valóban egy nagyszabású külföldi musical előadást idéznek (utalva az idézett kijelentésre). Ami a személyességet illeti: az előadásnak több hőse és egy főhőse van, a Román Sándor alakította szürke kabátos férfialak, aki az émelyítő mában igyekszik javítani a morált és ebből az émelyítő mából néz vissza az édeskeserű múltba. Ezért kiragad egy mai fiatalt (Péli Róbert) a diszkótömegből, és múltbeli utazásra viszi. Fiatalkori alteregója (Patonai Norbert) egészíti ki a hármast, vele és így múltjával és tetteinek következményeivel néz farkasszemet az idősödő férfi. Reflexióhalmokra adna lehetőséget egy ilyen hármas rétegzettség. Azonban a huszonegyedik századi fiatal „csak” a hölgyekkel szembeni udvariasságot hozza magával a múltból (bár virágját a diszkólányka lehervasztja kissé), a „becsüljük meg az öregeket, mert sokat tanulhatunk tőlük” magatartást. Ha a Boldogság 69:09 két időterét összevetjük, láthatjuk: az előadásban a hatvanas éveket a hatalom nyomasztó keretei közötti magánélet jellemzi, a huszonegyedik századi fiatalokra pedig rászakadt a szabadság, és elburjánzik a magánélet (inkább orgia ez, mint magánélet). Probléma, hogy utóbbiból hiányzik a kontextus, így a kettő közötti igazi párhuzam, kohézió nem teremtődik meg. Hiszen a mai fiatalok nem csak a személyes szférában élnek meg válságot, kétségbeesve keresik identitásukat és helyüket a turbóvilágban. A hatvanas évek szörnyűségeivel együtt is összehasonlíthatatlanul vonzóbb az alkotók szerint, amit részükről ugyan indokolhat a szépítő nosztalgia, de egy olyan csatában, amiben nincs ellenpólus, nem lehet győztest hirdetni. Mintegy ráadásként a Román Sándor alakította férfi majdnem hősi halált is hal az előadás végén, lelkéért már úton vannak a retró angyalkák, de végül az életereje győz (amivel korábban mintegy akcióhősként meg is ruházott egy tucat mai suhancot). Az előadás végén az angyalok műanyagszárnyait leválasztják, és a magasba emelik – merész értelmezésnek tűnik, de ez minden bizonnyal arra utal, hogy hiába a nosztalgia és a megszépítő messzeség, az akkori fiatalok sem voltak angyalok. Igazság, de a reflexió hiányában ez is talajtalan marad (ráadásul a múltbeli alakok igencsak bűntelennek tűnnek az ábrázolás szerint). A huszonegyedik század ehhez képest a Boldogság 69:09-ben egy egysíkú, árnyalatlan forma szintjén van csupán jelen.

boldog4

Nem tisztázódik, hogy miért éppen 1969-et választják az alkotók, hiszen az enyhülésig minden fiatalságát a szocializmusban megélt embernek van oka a szembenézésre. Talán éppen a slágerek miatt, bár az első táncdalfesztivált 1966-ban rendezték meg, így az a dátum szimbolikusabb ebből a szempontból. Mindenesetre egy markáns összekötő szál mégiscsak van az előadásban a két kor között: a szerelem. A hatvanas évekbeli közegben persze a párkapcsolati gubancok is mívesebbek (példa Sátori Júlia és Patonai Norbert szellemes és gyönyörű duettje a „Most kéne abbahagyni” című dalra), a jelenben a fiatal fiú a kihívó, őt már-már női Luciferként eltaszító, majd csábító démon helyett a tiszta lányt választja. Tehát a szerelem ma is képes virágba borítani egy bűntanyát, ez is nyilvánvaló párhuzam a két kor között, de az előadás így akár kétezer évre is visszakacsinthatott volna. A Boldogság 69:09 gondolati következetlenségei és felszínességei ellenére is igen vonzó előadás, hiszen a kivitelezés és a teljesítmény példaértékű, de többet sejtet – vagy markol – annál, mint amit ad – vagy műfaji keretei miatt meg tud mutatni. Győzelmet arat, már ha létezik győzelem igazi ellenpólus, vagyis kockázat nélkül. A Mamma Mia! csillámporos világában végülis létezhet.



Szerző: Halász Glória

Fotó: Dusa Gábor