A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A Győri Balett egy ünnepi esttel, ezen belül három bemutatóval ünnepelte három évtizedes fennállását: egy szösszenetnyi vallomással az alkotásról (Bartók Béla – Román Sándor: Concerto 5. tétel), egy némafilmbe oltott balladával (Franz Schubert – Robert North: A halál és a lányka) és egy dögös darabbal a nemek szemétdombjáról (The Rolling Stones – Christopher Bruce: Kakas).

Az est első részét a Concerto 5. tétel és A halál és a lányka, a másodikat a Kakas című darab adja. Beszédes, hogy a nyitódarabot több programajánló fórumon fel sem tüntették, a budapesti vendégjátékot befogadó Művészetek Palotájának programfüzetében pedig a programot a következőképpen jelezték: 30 éves a Győri Balett, The Rolling Stones – Christopher Bruce: Kakas. A jubileumi est főszereplője eszerint Christopher Bruce koreográfiája, és ha a fel- illetve fel nem tüntetett címek esete a véletlen műve is, a Kakas lendületével valóban feledteti a nem túlságosan karizmatikus nyitó és a melankolikus második darabot.

concerto

Román Sándor Bartók Béla Concerto című művének 5. tételét álmodta táncba: a koreográfiában a tánc tudásának átadásáról vall. A fekete teret a semmiben függő függöny és egy lépcső töri meg, e kompozíció előtt örvénylenek a tiszta vonalú, fáradt színeikben nemesen pompázó, népi ihletésű jelmezekbe (tervező: Gombár Judit) öltözött a táncosok. A modern és népi, a modern és a gyökerekhez visszanyúló alkotói attitűd bartóki kettőssége a látvány és a gondolat szintjén is jelen van. Bár a párok okítása közben többféle nemek közti kölcsönhatás felüti a fejét, például a féltékenység, a Concerto 5. tétel mégsem a mester és a tanítványok vagy a tanítványok egymás közötti viszonyára, hanem egyetlen csattanóra van kihegyezve. Az archaikus és kissé bágyadt páros táncok után fehérbe öltözött kicsiny balerinák tipegnek be, akik először felváltják a táncosnőket, majd beépülnek a csoportba, és a táncosok felmutatják őket a jövő és a folyamatosság zálogaként. Az új generáció először zavart okoz a színpadon. A nézőben is, hiszen nem világos, hogy a kis jövevények miért viselnek tütüt. A szintén balett alapú, de inkább történelmi társastáncként ható táncba így maga a klasszikus balett tör be, ami korántsem nevezhető újnak, sokkal inkább bármilyen modern törekvés alapjának. A zavarban tehát csak az teremthet rendet, ha az új táncosok életkorát nézzük, ebből adódóan nyilván ők az új generáció. Az est keretében bemutatott három darab közül Román Sándor munkája az egyetlen, ami valóban felfogható egy jubileum alkalmából megfogalmazott ars poeticának, hiszen magáról az alkotásról, a hagyomány és az új feszült viszonyáról és e feszültség ellenére is elengedhetetlen megújulásról szól. Hitvallásnak, sőt egy ilyen est felütésének mégsem eléggé határozott.

halal

Robert North Schubert A halál és a lányka című  vonósnégyesére komponált koreográfiát. A darab nemcsak színeiben mozog a fehértől a feketéig terjedő skálán, hanem eszközkészletében is. A gesztusok leginkább a némafilmek világára emlékeztetnek, és ezeket nem a reflexió szintjén, hanem a maguk jogán használják, legalábbis a megvalósítás alapján úgy tűnik, a szereplőknek az alkotói szándék szerint túlzó gesztusokkal kell reagálniuk az egymás közötti szituációkban. Kifejezetten mulatságos például, mikor a lányka védekezik a halál közeledése ellen, holott nyilván nem ez volt a cél. A „mulatságos” jelző persze viszonylagos, hiszen néhány (sok-sok) évtizeddel ezelőtt a Győri Balett darabja sem lett volna az. Érthetetlen, hogy a jubileumi összeállításban miért szerepel egy amúgy lendületes, szép és szenvedélyes pillanatokat is tartogató, de megközelítésében és tálalásában kifejezetten elavult produkció. Míg Román Sándor koreográfiájáról legalább elmondható, hogy megfogalmaz valamiféle viszonyt az alkotáshoz, A halál és a lányka nem beszél ilyesmiről, sőt táncnyelvét nézve inkább hátrafelé mutat. Robert North jegyzi a darab jelmezeit is: a színen színtelen, fehérbe és a szürke különböző árnyalataiba öltöztetett párok táncolnak, akik közé eleinte észrevétlenül vegyül egy fekete kettős: a halál és a lányka. A halál és az élet viszonya az előadásban egy férfi és egy nő kapcsolata, amiben jelen van a vágy és a tartózkodás, az egymásra találás és az eltaszítás.

kakas

Ugyanezek a kapcsolati történések szerepelnek a The Rolling Stones zenéjére komponált Kakas című koreográfiában is – szerencsére egészen másképp. Ugyan ez a darab is majdnem két évtizedes (ősbemutatóját 1991-ben tartották Svájcban), de valószínűleg mindenkor frissen ható klasszikussá érett, hiszen nem érződik a premier óta eltelt idő. A hatvanas és hetvenes évek rock’n’rolljára dübörgő koreográfiát talán a Grease című musicalhez lehetne hasonlítani: nem csupán a már említett klasszikus volta miatt, hanem tipikus figurái, például a piperkőc pozőr és a magukat kellető csinibabák miatt. A Kakas több etűdből áll, amelyeket formailag is szellemesen összekötnek: egy-egy színen maradó szereplő játéka vezet át a következő részbe. A fekete és piros színvilágú jelmezek (Marian Bruce munkája) is utalnak a rock’n’roll korszakra, a darab mégsem válik múltidézéssé, slágerekre, ugyanakkor mondanivalóval is bíró slágerekre épülő szórakoztató produkció. Külön hangsúlyt érdemel az utóbbi: a Kakas mindenfajta okoskodástól mentes, könnyed, mégis emberi pillanatokkal teli, humoros és maradéktalanul szórakoztató elődadás, olyan, ami magyar táncszínpadokon ritkán kerül műsorra. Humort rejt a mozdulatokban és a jelenetekben is. A címben szereplő szárnyas jellegzetes járása és fejbiccentése a férfiaknál például visszatérő motívum, hasonlóképpen a hajzselézés imitálása és a térdroggyantás. Ezek a kiskakasok a kiskirályok a szemétdombon, ahol a szituációkból végül mégiscsak kiderül, hogy a „csirkék” csőrüknél fogva vezetik őket. Az ideálnak hitt nőcskéről, az elveszített ideálról, a vágy elvakító és mindent felégető erejéről, az emberi gyengeségről is mesélnek a virtuózan kivitelezett jelenetek. A záróképben az egyik táncos kakasbiccentésére hunynak ki végleg a fények. A szenvedélyek labirintusának végigjárása után a kezdőponthoz jutottunk. A figurák nem szenvelegtek és nem törtek meg, életet játszottak, aminek végre nem megdicsőülés vagy pusztulás lett a vége. Ha ez az élettel teli folyamatosság – és nem az est első részében bemutatott édesbús merengés – a harminc éves Győri Balett célja, akkor a Kakas remek választás volt a jubileum alkalmából.


Szerző: Halász Glória

Fotó: Kanyó Béla