A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Öt szervezet (köztük a magyar Érintéspont Művészeti Alapítvány) szervezésében, négy napos, nemzetközi butoh-fesztivál volt Budapesten, mely a találó, Az életkor ereje címet viselte. A roppant gazdag kínálattal szolgáló rendezvény a hóviharral és az év végi (bár, sokaknál nem kimondottan szezon-függő) közönnyel szállt harcba.

Az életkor ereje a japán eredetű, mára (részint külföldre települt mesterei munkásságának köszönhetően) az egész világon elterjedt, különleges irányzat legnagyobbjai közül vonultatott fel páratlan előadógárdát. A fent említett elemi, és emberi csapások tizedelte, budapesti publikum az év egyik legfontosabb táncművészeti eseményével találkozhatott a fesztivál három helyszínén. Kritikusként nem tisztem ehelyütt a honi táncvilágot érdektelenségéért ostorozni, szokni is volt azt már elég idő, de nehéz megállnom, hogy szóvá ne tegyem: a világhírű előadókkal, a butoh (s általában, a japán előadóművészetek) széles kontextusát változatos programmal felvonultató fesztivált megdöbbentően, elkeserítően csekély szakmai figyelem övezte. A filmvetítésekkel, kiállítással, kerekasztal-beszélgetéssel tarkított kínálat mégoly apró porcikája is, mint az egyenest Japánból hozott (Európában jóformán hozzáférhetetlen), kedvező áron kapható könyvekkel, dvd- és cd-lemezekkel megrakott, rögtönzött stand, maga volt az emlékezetesség.

tomikotakai

December 18-án, a fesztivál második napján a nyolcvanhárom éves Tomiko Takai (a japán nevek átírásánál a műsorfüzet által is követett, nemzetközi sztenderdet követem) húszperces szólójával vette kezdetét az esti program. A Metafizikai érzelem című alkotás eredetijét 1967-ben Tatsumi Hijikata koreografálta: „a mű eredeti szellemét ugyanazzal a címmel több, különböző feldolgozásban keltették életre. Ez a 15. változat” – olvasható a tájékoztatóban.
Takai jelenléte hátborzongató. Az apró termetű táncos a butoh oly tipikus szabású jelmezében, puritán, bő, a földön harmonikázva megrogyó, zsákszerű ruhában lép színre. Testét e viselet egyszerre teszi tömbszerűvé és légiessé. Arca fehérre festve, vonásait egyszerű, intenzív jelek emelik ki, haját különös ráf-építmény fogja össze. Táncát gyakorlatilag két reflektor világítja összesen. Egy a magasból, egy másik, szűk fókuszú pedig a képzeletbeli súgólyuk helyéről, a táncosnő különös, kékes színű alakját a háttér hatalmas síkjára vetítve.
A hózáporban elakadván, s utolsó pillanatban helyemre huppanva, minden átmenet nélkül kerülök bele az élménybe. Az apró, törékeny test látványa, „az életkor ereje” azonnal magával ránt. A butoh a finom átmenetek, a szélsőséges értékek, távoli végpontok közötti, fontolva haladás, a sajátos tempó művészete. Táncosa, a mozduló test maga is műalkotás, s itt nem csupán öltözékre, testfestésre, a tagok különös, hosszan kitartott pózaira, inak-izmok látványára gondolok. A térből kihasított rész, a pozíció, az „ott levés” minősége, élmény-volta alapkövetelmény. Karikírozva úgy is fogalmaznék: nem mindegy, szemünk előtt ki is csinál „keveset”. Mert Takai tánca igazán minimalista: a játék „főszereplője” az éltes test, az évtizedek, benne felhalmozott tapasztalata, vagy az arc finom, míg máskor drámai játéka. A rejtély, a fenség, a titok és a sajátos energiák. A hihetetlen állapotban lévő játékosi test. A drámai mimika, a tekintet legapróbb rezdülésével is megszólító személyiség. A barlanggá táguló száj, az arc pillanatonként átrendeződő tájai.
Az idős táncosnő produkciójára úgy tekinthetünk, mint egy, mindössze néhány, de nemzedékek tapasztalatait hordozó, lendületes ecsetvonással megalkotott kalligrafikus jelre. Akkor is, ha tudjuk: konkrétan, a butoh esetében – mert fiatal műfajról beszélünk – nem évszázadok tudás-összegzésével találkozhatunk. Azazhogy, mégis. A tagadás feltételezi a tagadottat, a szárba szökkent növény a földet, melyben gyökerezik. Hiába, hogy a butoh maga éppen, hogy fél évszázada született, de – mint a keleti kultúrák oly sok megnyilvánulása – szervesen kötődik a múlt rétegeihez. Ezért is volt több mint tanulságos, hogy az est lezárásaként egy ősi iwami kagura-előadás szolgált.

translucent

Tomiko Takai szólóját követően a butoh pápájának, a százharmadik életévét októberben betöltött Kazuo Ohno fiának, Yoshitónak és Bataritának kettősét, az Áttetszőt láthattuk. Az apja örökségét továbbvivő nagymester és a magyar táncosnő közös előadásának jelentőségét ecsetelni nem lehet eléggé. Személyükben, a Nemzeti Táncszínház színpadán két világ találkozásának, elegyedésének lehetünk tanúi. Yoshito Ohno hátborzongató kisugárzása egy honi táncos, partnere testén csillog, a hetvenhárom éves japán guru egy magyar táncossal lép színpadra, Budapesten. Mester és tanítvány szóló-fragmentumokból kettőssé alakuló, megkapó játékában ott a kaland, a hatásgyakorlás, a testhasználat különbségei megfigyelésének lehetősége, s persze, a tanulmányozás mellett maga a tánckompozíció élménye. Az A csitári hegyek alatt gyönyörű feldolgozásával (Oi Va Voi) indító, s levelekből ragasztott, megkapó maszkjától lassan szabaduló, gyöngyök sokaságával díszített testű Batarita hajlékony, érzéki játékát izgalmasan ellenpontozza Ohno bálvány-alakja. A hetvenhárom évesen körülbelül feleannyi idősnek(!) kinéző, délceg férfi egyszerre méltóságteljes, súlyos, mégis rebbenékeny jelenség. Szellemalakként érkezik, távozik, majd tér vissza újra. A két jelenés látogatta színpadon egy fodros, kör alakban elrendezett szoknya, mint tavacska hever. Alakja a színre vetülő fények körformájában köszön vissza. Egy magasról alácsorgó pászmában, mint vízesés hűs vizében fürdik Batarita teste. A kettős különös kapcsolatban áll (a színpadhoz képest) fenttel és lenttel: a holdsugár, a gravitáció, a föld alatt és a végtelen térben lakozó erők, jelenések idéztetnek meg játékukban. Batarita felveszi a szoknyát, ami egy egész testet eltakaró, különös jelmez lesz: a két táncos alakja e ponttól kezdve mintha a kitáguló időlénián indulna meg. Archív dagerrotípiák látványvilágát mutatják, az emberben egy pillanatra kelet és nyugat hajdan volt, első találkozásainak felvételei merülnek fel. Ohno fején különös dísz, hatalmas virágra emlékeztető ékesség, igazi „ohnoizmus” (Kazuo Ohnónak közel kétszáz, fellépő fejfedője, fejdísze van). Batarita beavatottsága, bevettsége nyilvánvaló és elmélyülten tanulmányozható: játékának sajátszerűségét élvezetes összevetni Yoshito Ohnóéval. Az Áttetsző című kettős felemelő kaland a néző számára, mely a „mi lányunk” és egy világhírű színpadművész közt zajlik, fordulatokkal, emlékezetes pillanatokban gazdagon. A játék végén rövidke, ám annál megkapóbb meglepetés: Yoshito Ohno aprócska bábbal (Ohnoék mexikói tanítványának alkotásával) kezén lép a függöny elé. Az alig tenyérnyi figura édesapját ábrázolja: Liszt Szerelmi álmokjára mozog az aprócska guru. Ő is itt van.

yoshito
A kettőst követően a fergeteges, élő zenével kísért kagura-előadást láthattuk az alkalmi kiállításnak is helyet adó aulában. A produkció után alkalmam nyílt a civil találkozásra is Tomiko Takaival. Dermedten figyeltem ezt az aprócska, talán, ha százötven centis, ragyogó tekintetű, mosolygós matrónát. Úgy kellett besegítenünk a taxiba, amúgy nehezen mozog – mondta Pettendi Szabó Péter fotóművész és Pintér Gábor, a fesztivál egyik szervezője a táncosnőről, aki az imént nagyjából mindent megcsinált a színpadon, amit egy harmadannyi idős butoh-táncos képes. Batarita egy interjúban arról beszélt, hogy Japánban az emberek hatvan éves koruk körül kezdenek arról gondolkodni, hogy mivel foglalkozzanak életük hátra lévő, második felében. Az életkor nem akadály: erő. Ott.
Távoztamban, visszapillantva Tomiko Takait láttam, aki egy bécsi butoh-táncosnő egyéves-forma kisfiával, négykézláb játszott a galéria márványpadlóján. Talán ez a taxis dolog is csak egy szerep, a sok közül.



Szerző: Halász Tamás
Fotó: Pettendi Szabó Péter