A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Két alkotó és két koreográfia ad testet Beethoven műveinek: kamarazenei darabjainak és a IX. szimfóniának. Bár különböző hangot ragadnak és ütnek meg, mégis létrejön a címben szereplő együttes hangzás. Leginkább azért, mert az elsőt bizonyos értelemben folytatja a második: a kalodába zárt, de szárnyalni vágyó embert a IX. szimfóniára komponált koreográfia szabadítja fel.

unisono2

Mauro Astolfi Beethoven kamarazenei darabjaira épülő darabja visszafogottabb színekkel és hatásokkal dolgozik, mint az est második felének produkciója. A megközelítés lényegében egészen más: bár mindkettőben fontos szereplő az intimitás, a vágyak, az egymásra vagy önmagunkra találás értelmében, de az első darab mindezt egyetlen forma segítségével fogalmazza meg, míg a második nagyformátumú jelenetek során keresztül. Az ember, vagyis a táncos szerepe ennek megfelelően módosul. Az első részben nagyítóval nézzük a történéseket, mintha a zene jellegének megfelelően valóban kamaradrámát látnánk, a másodikban az ember sokkal inkább beépül a látomásba, bár az egyéniség és a metaforikus jelleg mindkettőben jelen van. Mégis alapvetően csapatmunkára épül mindkét előadás, emellett pedig természetesen a zenére: Beethoven zenéje maga szüli a koncepciót, irányítja a társulatot és a mozgást ezen az estén.
Mauro Astolfi produkciójának említett formai eleme egy könyves szekrény, amely a játék szereplője és terepe is egyben. A polcok mögül „nőnek ki” kezdetben a karok és lábak, majd maguk a táncosok. A leginkább viktoriánus olvasószobára emlékeztető környezetben kezdetkor egy pár olvas, majd az élet mintegy betör a sorok közé, vagyis a sorok közül a térbe. Az ötlet, bár egyben meg is köti a variációk számát, bizonyos mértékig képes megőrizni változatosságát a darab végégig. A polcokra fel lehet mászni és feküdni, a szekrény beszippanthat, majd kiokádhat arcokat, végtagokat, testeket. A változatosság azonban nem jelent egyben hatáskeltést is: jelentős meglepetést csupán a szekrény „életre kelése”, majd a véres végkifejlet okoz. Másrészt az előadásnak ad némi monotonitást és kiszámíthatóságot, hogy a koreográfia legnagyobb része alárendelődik a teret meghatározó elemnek. De a mozdulatlan és mozgó, egy jelentős méretű forma és a benne és körülötte táncolók kontrasztja kiváló megjelenítője a tudatosság, a racionalitás és az ösztönösség kettőségének. A polgári otthonból kihasított részlet, a könyvek a megvilágosító, egyúttal falak közé záró tudást, a ruhájukból egyre kivedlő táncosok pedig az elme rabságából kitörni vágyó emberi természetet mutatják meg. Az egymáshoz való viszonyok különböző árnyalatai, a vonzás és taszítás, a féltékenység, a kiszolgáltatottság. A „küzdelem” eldöntetlen, az alaphelyzet változatlan marad – leszámítva, hogy a kiinduláskor decensen olvasók véresen és vacogva hagyják el a színpadot. Pontosabban: a harc belül dőlt el. Az ember mindent és mindenkit irányítani kívánó rációja vérezte össze magát a keretek között megmaradni képtelen természet miatt.

Mauro Astolfi míves, de takaréklángon égő előadása után Juronics Tamás Beethoven IX. szimfóniájára alkotott koreográfiája valóságos tűzijáték. A felvetés hasonló, a megvalósítás és az irány kissé más Juronics Tamás Beethoven IX. szimfóniájára koreografált darabjában. Az ezüstös öltönykezdeményben (a jelmez Molnár Zsuzsa munkája) kezdő táncosok végül a majdnem meztelenségig jutnak, testükön az egymásra felkent kék festékkel, ami az egyformaság mellett valamiféle természet közeliséget is jelképez, hiszen ezzel a háttérben mindent elborító kékből részesülnek. Az este első darabjában a látszólagos harmóniából keletkezik a káosz, a másodikban a káoszból harmónia. Az út egyes stációi igen különbözőek. A fénynégyzetekkel szabdalt tér táncjelenetei valamiféle időn és téren túli militarizmust mutatnak, majd az alapul szolgáló kockahálóból a táncosok egy fehér kockát állítanak össze, amely az arctalanabb, a testet hatáskeltésre használó rész után megteremti az intimebb pillanatok lehetőségét. Amelyeknek a humor ugyanúgy része, mint a filozófia vagy az emberi gesztusok. Ilyen szellemes megoldás például a táncosok fejére húzott tévédoboz, amely egymás (ál)arcát vetíti ki, vagy éppen kutya- és macskaportréval utal a nemek közötti örök kergetőzésre.

unisono1

Az említett kocka mindvégig a játék része marad, földbolygót, napot, mezőt vagy szivárványszíneket vetítenek rá, végül a táncosok hajtják álomra a fejüket. A szereplők nem egyszerűen önmagukra találnak, az előadásban feltűnik egy szimbolikus nőalak is, valószínűleg az Örömóda „címszereplője”, aki bevezeti, majd beolvasztja őket a béke világába. Az est címében említett unisono nyilvánvalóan erre, a második előadásra utal, hiszen az elsőben az együttlétezés a legfeljebb mozgásban és a vágyakban valósul meg, míg itt a lelkek valódi harmóniája születik meg. De unisono mindkét darabban van: az egyikben inkább romboló, vagyis ráébresztő, a másikban építő. Ezt a gondolatot erősíti az a gesztus is, amikor a táncosok a nézőtéren fognak kezet a sorok szélén ülőkkel. A kézen fogás aktusa többször visszatér a darabban. Egy sziluettekkel játszó képben a fekete árnyalakok vonagló és rángatózó társaikat vonszolják a sárga fényben, nem derül ki egyértelműen, hogy az elkárhozás vagy a megváltás felé vezető úton haladnak. Esetleg éppen a Pokol kapujából mentik ki a már tisztán látók a még a látszatba kapaszkodókat. A gigantikus tablókat, számos hatásos vizuális megoldást (különféle fényjátékokat, vetítéseket) felvonultató előadás hűen követi Beethovent (és az Örömóda szövegét jegyző Schillert), nem fogalmaz meg saját és karakteres véleményt a világbéke eljövetelével kapcsolatban. Hasonlóan például egy pazar kiállítású, jelentékeny üzenetet sugalló amerikai filmhez: a koreográfia jellemzője a naivitás és pátoszosság. Ezeknek néhány sötétebb ellenpontja azért akad, de az irány és a végkicsengés mindenképpen az összefogást idealizálja. Ami igazsága mellett cseppet megmosolyogtató – bár a kortárs táncban dívó általános depresszív felfogást nézve kifejezetten üdvözölendő. A részben Beethoven zenéjéből, részben a hatásos színpadi megvalósításból következően legalább három fináléval rendelkező előadás végén a békét nyert táncosok egymás mellé kuporodva fekszenek a földön, de még reszketnek, hasonlóan az est első részét záró pillanathoz. A különbség azonban jelentős: együtt vannak, bár a záró képben megbújó fesztültség arra utal, ez inkább egymástól, mint a világtól menti meg őket. Az előadás két része utazás a megvilágosodástól a megszabadulásig. A magunkra találástól az egymásra találásig.

Szerző: Halász Glória
Fotó: Pintér Leo