A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
A tütüje tollait elhullató haldokló hattyú, a sikertelenül kitartott pózból dominóként eldőlő balerinák, az eltévesztett, színpadon korrigálandó pozíciók, a szinte láthatatlan féltékenységi játszmák mind részei lehetnének, láthatóan vagy láthatatlanul, egy komolynak szánt balettelőadásnak. A világhírű társulat éppen ezekkel fémjelzi legendás produkcióinak stílusát, amelyeket komolytalannak szánnak, végtelen komolysággal.

A társulat repertoárjának és a Budapesten bemutatott daraboknak nem kizárólag paródia jellegükben rejlik különlegességük. A tizenhat férfitáncosból álló társulat tagjai szakmájukat is professzionálisan művelik, és ügyelnek is arra, hogy humorukon és színészi képességeinek túl ez is megmutatkozhasson a koreográfiákban. A több mint harminc éve alapított csoportot leginkább egy táncba oltott Monty Pythonként formációként lehetne bemutatni: a felszínen minden a megszokotthoz hasonlónak hat, majd egyre előbukkannak a különösségek, az „olyan, mint az eredeti, de mégis más” gegek, amelyek végül egészen abszurddá és szórakoztatóvá változtatják a színpadon látottakat. A találmány olyannyira komplex, hogy valamennyi táncos alteregókkal rendelkezik, pontosabban, azoknak a képében léteznek, (ál)nevesített orosz balett művészekként és balerinákként, akiknek pontos élettörténetük is van. Az előadás előtt bemondott, a programváltozásról értekező humoros bevezetővel együtt nem csupán a produkció, hanem a körítés is mestermunka. Bár a fiktív táncosok élettörténete és az ebből adódó devianciáik természetesen nem igazán követhetők le az előadásban. Az igazi reveláció lényegében abban rejlik, hogy a stílusparódián túl, amely kijár a gyakran életidegen, poros, avagy éppen avantgárdnak szánt klasszikus vagy modern balettnek, egyáltalán a táncszakmának, olyan emberi helyzeteket nagyítanak fel, amelyek abszolút életszerűek egy társulaton belül. Hiszen miért ne vágyhatna a kartáncos a reflektorfénybe, miért ne lehetne narcisztikus a herceget alakító művész, miért ne bukhatna el olykor egy balerina, miért ne téveszthetné szem elől a világosító a táncost – a sort a végtelenségig folytathatnánk, a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo majdhogynem ezt teszi. A program mégsem válik egyetlen pillanatra sem bennfentessé.

trocksdusa3

A Budapesten bemutatott est A hattyúk tavának feldolgozását, egy pas de deux-t, egy Balanchine paródiát, Paul Ghiselinnek, a társulat emblematikus alakjának előadásában a hattyú haldoklását és a Paquita című darabot tartalmazta, utóbbi egy 1846-ban Párizsban bemutatott, majd Oroszországba „emigrált” koreográfia, Marius Petipa átértelmezésében. Az est szerkesztése különös, ugyanis részben ismertsége miatt a nyilvánvalóan leginkább sikervárományos és legtöbb poént tartogató A hattyúk tava kerül első helyre, amelynek később a hattyú haldoklásával ugyan van még egy frenetikus folytatása, de a tűzijáték leghatásosabb petárdáit akkor is az előadás elején lövik el. A hattyúk tava „trockaderosított” változata amellett, hogy remekbe szabott tükröt tart a klasszikus balettnek, azért kiváló választás, mert tipikus karaktereket is felvonultat: a nagyon gonosz Rothbart varázslót, a nagyon hercegi és délceg Siegfried herceget, a nagyon légies Odettet, az egymással és az idegenekkel is csipkelődő hattyúhadat. Pellengérre állítható tehát a karakterek egyszerűsége, a naiv történetszövés, a didaktikus kifejezőeszközök. És a már említett féltékenységi játszmák. Remek pillanat, mikor a tapsrendben a váratlanul beadott fény lerántja a leplet, vagyis a sötétséget a virágcsokron civakodó hercegről és balerináról. Ennek a darabnak a folytatása a már említett hattyúszóló Paul Ghiselin egészen bravúros interpretációjában, az est második részének zárásaként. A karakteres és nyúlánk táncos hulló tolltütüjében már önmagában groteszk jelenség – a produkciók sokadik humorforrása nyilván az, hogy a férfi táncosok női arcot, vagyis sminket és ruhát öltenek magukra, ezt követően már csak alkati kérdés, hogy valaki pusztán a megjelenésével is sikert arat-e. A hattyú haldoklásának már felvezetése is nagyszerű, a reflektor az üres színpadot pásztázza, majd természetesen célt téveszt, a táncos pedig sötétben kezd bele a koreográfiába. Paul Ghiselin ezer színt visz a produkcióba: gesztusai a táncolnivaló unalmasságáról, az e feletti kétségbeeséséről, a siker és a taps hajszolásáról egyaránt árulkodnak. Önmagát kívülről és belülről néző díva, ripacs, komikus és profi táncos egyszerre. Ahogy a társulat valamennyi tagja.

trocksdusa4
Az est két másik jelentős darabja, a Go For Barocco és a Paquita részben másfajta eszközökkel dolgozik. A Balanchine stílusán, a műsorfüzet szerint „olyan-sötét-kék-hogy-már-majdnem-fekete és fehér” korszakán humorizáló koreográfia leginkább formai játékokkal operál, azzal, hogy a modoros formamutatványok hibalehetőségeit megvalósítja, vagy sokszorosra nagyítja a sorok, vagyis mozdulatok között megbújó erőltetettséget. Az ilyenformán leginkább színpadi vízi balettre emlékeztető és a többi között a legkevésbé sziporkázó fejezet után az est harmadik részében bemutatott Paquita ismét jutalom a nézőnek és jutalomjáték a már az első koreográfiában is kitűnő Robert Carter számára, aki a darab törtető balerinájaként brillírozik. Ebben a koreográfiában különösen megmutatkozik a táncosok technikai tudása, egyéni és formációs szinten egyaránt, sok helyütt a taps és a hazai közönség körében oly ritka bravó nem a poénnak, hanem a teljesítménynek szól. Itt ismét adott két karakter: a Balerina és a Gavallér, ami az ezeken a figurákon belüli sematizmusok és ötlettelenségek megmutatására is kiváló lehetőség. Olyan finomságokkal is találkozunk, mint a szemüveges és rövidlátó balerina és a tapsrendben váratlanul bevetett ír tánc.

trocksdusa2

A Les Ballets Trockadero de Monte Carlo vendégszereplése nem egzotikussága miatt olyan emlékezetes. Leginkább attitűdjük szokatlan a hazai táncszínpadokon. Nem állítható természetesen, hogy valamennyi előadásnak az általuk kitaposott úton kéne haladnia. De az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a sikernek nem kell feltétlenül olcsónak lennie, hanem professzionálisan is megvalósítható. És amíg a néző fizet a jegyért, és ez nem fordítva történik, addig az „önmegvalósítás” és „művészet” jeligével ellátott depresszív és sötét, leginkább unalmat hozó felhők vagy a hatalmas, pátoszos és üres formák mindenképpen különösen hatnak. Hiszen a siker nem szégyen, a közönség igenis létezik, a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo pedig nem véletlenül világhírű.

Szerző: Halász Glória
Fotó: Dusa Gábor

Képek az előadásból>>