A Compagnie Marie Chouinard egy estén belül bemutatott két előadása részben a klasszikus zeneválasztás és az ebből kibontott koreográfia, részben utóbbi tisztasága miatt maradhatott időtlen. Ugyanis az üdítőként üdvözölt lendület, szenvedélyesség, sőt nem kis mértékben humor a testekben, azok játékában rejlik, a darabok nem operálnak külső hatásokkal, leszámítva a kontrasztos és határozott, dramaturgiai szervezőelemként is használt fénydramaturgiát és a táncosok külsőségeit. Két karakteres világot hoznak be a produkciók: a romantika mesterének zenéjére komponált 24 Prelűd a századelőt, a Tavaszi áldozat ősiséget és primitivizmust idéz. Mintha egy fürdőben és egy törzsnél tennénk látogatást. A táncosok öltözéke ennek megfelelően változik: a fekete, mégis áttetsző, a nemi szervet és a nők mellét fényes fekete csíkkal takaró fürdődressz hatású öltözékből az est második részére csak a nadrág marad, elmosva ezzel a nemek közötti különbséget.
A 24 Prelűd a zenéből fakadó, néha a koreográfiába is beszűrődő melankolikussága mellett igen játékos és szórakoztató. Visszatérően sötétekkel elválasztott tablószerű szerkesztése is felidézi a századelő, vagyis a némafilmek születésének korszakát és világát, sőt utóbbi egy alkalommal vizuálisan is megjelenik a stroboszkópot idéző vetítéses technika segítségével. A néha szinkronúszásra is emlékeztető, a balettet és a huszadik századi modern stílusokat is idéző, de alapvetően egyéni mozgásnyelv, a gesztusok és a mimika szintén mutatnak jegyeket ebből a miliőből. Mindezzel izgalmas ellenpontot képez a táncosok által viselt fekete taréj, komikusan törzsivé téve a századelős kimódoltságot. Korántsem arról van szó azonban, hogy a darab egy az egyben ebben a stíluskeretben létezik, mint ahogy a Tavaszi áldozat sem kizárólag az archaizmust idézi. A 24 Prelűd rendkívül markáns jelenete például, amikor az egyik táncosnő középre állva a szolmizációs skálát próbálja kimondani, de a színen áthaladó tömeg rendre elsodorja. A jelenet kezdetben humoros, később már tragikusnak hat a hiábavaló próbálkozás. Jelenthet általános kritikát arról, hogy mennyire nehéz a „saját dal” éneklése az egyre több szólammal zengő, mégis reménytelenül monoton modernségben. Némiképp expresszionista megnyilvánulásnak is tekinthető mindez, a szubjektum kiáltásának az őt bekebelező világ ellen. Ha már felidéztünk egy művészeti irányzatot: az art deco legalább ennyire rányomja a bélyegét a 24 Prelűd vizualitására. A legfontosabb azonban, hogy az idézett jelenet emberi szituáció, és ezektől lesznek még inkább érvényesek Compagnie Marie Chouinard darabjai.
A Tavaszi áldozat a modernség ikonikus darabját kottázza le testekkel. Nem tesz sem többet, sem kevesebbet, az eredeti történet és figurák, sőt a feláldozás maga nem, vagy csak motívumokként fedezhetők fel a koreográfiában. A sodró és elementáris és a fenntartott feszültséggel egyaránt dolgozó darab szintén felmutat játékosságot, de korántsem olyan könnyed formában, mint az est első előadásában. Annak összetett táncnyelve azonban itt is visszatér, emellett többek között törzsi rituális mozdulatok is megjelennek. A fénydramaturgia is hasonló: sötétek választják el az egyes jeleneteket, többször visszatér a fénykörrel való kiemelés, az azokkal való szokatlan játék. Igen erős az előadásban az állatokat idéző irány, kis túlzással azt is mondhatnánk, a koreográfia az őserdő és a szavanna létező és sohasem volt állatainak, gazelláknak, bivalyoknak, egzotikus madaraknak, az animális létformát sűrítő fantázialényeknek életébe enged bepillantást. És olykor a vadászéba, akinek a zsákmányául esnek. A táncosok megjelenése is ennek megfelelően változik az első részhez képest: a nők haját szarvszerű varkocsokba fogják, a domináns, az egész szemgödröt színező smink pedig mindkét nem esetében vérvörös. Jellemző és többször visszatérő kiegészítők a hosszú sárga karmok, tüskék vagy szarvacskák, illetve lényegében valamennyi funkcióban feltűnő nyúlványok. Ezeket a táncosok azok meghosszabbításaként az ujjaikra, a combjukra, a bokájukra erősítik, a fejük fölé tartják, vagy szúrós falloszként maguk elé tartják. Ez tovább árnyalja a nemek összemosásának játékát. Egészen varázslatos rémlényekké lényegülnek át ezeknek a testükkel együtt, mégis saját törvényszerűségeiknek megfelelően mozgó kiegészítőknek a segítségével. A jelenetek nem egymásra, hanem egymás mellé építkeznek, többnyire azonos súllyal, tehát a koreográfia leginkább lírainak tekinthető, különösebb dramaturgiai szál nélkül. A nem lankadó felfokozottság és a kapaszkodónélküliség, sőt a hivalkodó üzenetnélküliség egyik előadás esetében sem nehezíti meg a befogadást. A Compagnie Marie Chouinard két előadása úgy sok, hogy közben mégsem az, mert nem akar több lenni annál, ami valójában. Leginkább tánc, a test ünnepe.
Szerző: Halász Glória
Fotó: Marie Chouinard, Nicolas Ruel