Vannak koreográfiák, amelyeket bizonyos okok miatt - például fesztiválrészvétel, finanszírozási keretek csökkenése - rövidíteni, tömöríteni, zanzásítani kényszerülnek az alkotók. Ilyenkor általában a librettó szenvedi el a változtatásokat; a dramaturgiai felépítés csorbul, jeleneteket kell elhagyni, megbomlik, vagy akadozóvá válik a logikai sorrend. Ennél szerencsésebb esetben épp az ellenkezője történik, és egy rövid táncmű lehetőséget kap a nagyobb lélegzetvételű megmutatkozásra. Ez történt Pataky Kláry esetében is, aki a Trafótól azt a felkérést kapta, hogy a Mini-a-turák keretében 2007-ben bemutatott, húsz perces munkáját - Ahol az álmokat foglyul ejtették - teljes estés előadássá bővítse.



A transzformációt az alapkoncepció megváltoztatása nélkül kellett végrehajtania a koreográfusnak, amely a megrendelőtől nem meglepő követelmény, hiszen az etűd három évvel ezelőtt magasan kiemelkedett a koncepcionális est darabjai közül. Szabó György (a Trafó vezetője) jó szemmel vette akkor észre, hogy Pataky Kláriban megvan az a géniusz és egyedi alkotói kreativitás, amely hazánk - és talán a nemzetközi porond - elismert művészei közé emelheti. Az Ahol az álmokat foglyul ejtették éppen erre a nemzetközi megmutatkozásra alkalmas produkció. Lehetne. Sajnos azonban a bővítés ezúttal nem járt sikerrel.

A darab éppen az erejét veszítette el; a hetvenöt percre nyújtott játékidő, az indokolatlan terjengősség visszasorolta a táncművet a középszintű bemutatók közé. Pataky Klári három éve, húsz percben már elmondta, amit a témával kapcsolatban közölni kívánt. Mint ahogyan az előadásban szereplő lámpái, úgy lendült túl a feladaton. Becsülettel eleget tett ugyan a felkérésnek, de valójában alkotói énje inkább már más utakon járt volna - kissé mintha őt magát is foglyul ejtette volna ez a korábbi víziója, vagy ha úgy tetszik -  álma. A koreográfus belekényszerült egy helyzetbe, amely egyszerre adott kihagyhatatlan lehetőséget (saját est az ország legfontosabb kortárs színházában), de művészileg ugyanakkor korlátokat vont köré - talán ez magyarázza a színpadon uralkodó modorosságot.

A 2007-es etűd dinamikája már csak nyomokban létezik az új verzióban. Túltáncolt jelenetek sora, sok ok nélküli ismétlés, és néhány erőltetett új etap került be a mostani kompozícióba. A távolságtartás is állandó jellemzője az előadásnak. A közönséggel csupán három rövidke pillanatban jön létre kapcsolat - a nyitóképben velünk farkasszemet néző lány, a záróképben őt váltó idősebb asszony és az egyik lámpa fénye alá zsúfolódó társulat esetében. A táncosok között sem működik a kémia; a kontaktusok olyan hidegek, mint a színpadkép közege a fehérre változtatott, steril játéktérrel. A fiatal társulat tagjai egyébként állják a sarat és teljes erőből, koncentrálva táncolják végig az erejüket és fizikumukat jócskán próbára tevő koreográfiát. Pataky Klári azonban túl magasra teszi a lécet, és a táncosok képességét több helyen meghaladja a mozdulatok nehézségi foka. Zsengeségük abban látszik leginkább, hogy rendre szinkronitási problémákkal küzdenek. Steve Reich zenéje sem könnyíti meg munkájukat; a monoton ritmusok, gépzajszerű hangzás nem ad kapaszkodót és tájékozódási pontokat.



Pataky Klári zseniális leleménye a mozgalmas színpadkép. A játéktér fölé lógatott, különböző magasságba eresztett minimalista stílusú lámpák adják a koncepció gerincét. A fényjáték (Szirtes Attila) legalább annyira a része az előadásnak, mint a tánc. Amikor a lámpaégők még nem izzanak fel, a felülről világított búrák kilenc napfogyatkozást hoznak létre a balettpadlón, a táncosok eleinte ezek közt bolyongva keresik helyüket az álom börtönében. A lámpák külön életet élnek, a felsőbb hatalom égből lenyúló ujjai, az Alfa-állapot ajtók nélküli cellájába zárt lelkek őrei. A szereplők lassanként hozzák mozgásba a világító testeket; eleinte csak óvatosan megérintve, megbillentve, majd egyre bátrabban, sodró lendületbe küldve őket. A korábbi verzió csúcsjelenete az a pillanat volt, amikor a játszók egyszerre eresztették el a hatalmas ingaként suhanó fénytesteket és fényükkel együtt mozdultak. Ez a jelenet most is megmaradt, igaz, amikor harmadjára ismétli a társulat, már kevésbé hat a látvány, amibe egyébként szinte beleszédülünk, mert a vízszintestől eltérő, felborult síkokat jelöl ki az összekapaszkodó fényár. Kár, hogy az előadók nem fordítanak kellő figyelmet az eszköz pontos kezelésére, néha megrántva indulnak el a búrák és emiatt a fény is döcög. Pataky Klári néhány eszközhasználati/technikai újítással is előrukkol: az egyik lámpa magasról ereszkedik alá, hogy maga alá gyűrje, a padlóba döngölje az álmodót, máskor a táncosok fordítják pimaszul arcunkba a búrákat. A piros ruhás lány megjelenése kissé banális, de legalább színt hoz a túlságosan laboratóriumi atmoszférába.  

Az Ahol az álmokat foglyul ejtették... a színpad bal első felében egyetlen lámpa fénye alatt álló lány megmutatásával kezdődik. Valami/valaki elsuhan mellette. A kép a záró momentummal nyer értelmet - ekkor a lány helyén egy idős asszony áll. A két személy nyilván azonos - a játékidő alatt eltelt darabbéli fiktív idő nem percekben, hanem években mérhető - minden ami történt, a lány éveken át tartó gyötrő álomvilágában játszódott le. Ezáltal viszont érdekes ellentmondás, feszültség támad az értelmezés és a cím között, hiszen nem mindegy, hogy ki a fogvatartó: az álom vagy az álmodó.

Pataky Klári a dramaturgiát illetően megtartotta a klasszikus,  ABAv szerkezetet, de egy ponton alkalma lett volna egy rendhagyóbb lezárásra is. Az egyetlen pillanat, amikor valódi kontaktus alakult ki a táncosok között, amikor az egyik lámpa köröző fénye alatt csapattá alakultak. Ez a meghitt póz lehetett volna az előadás vége, de Pataky Klári inkább megmaradt a bevált, visszatérő formánál.
Az Ahol az álmokat foglyul ejtették teljes estés változata tehát alulmúlta a korábbi verziót. Minden hiányossága ellenére azonban nem lehet elvitatni az alkotó tehetségét és a társulat áldozatos munkáját sem. De néha a kevesebb több.


Szerző: Vida Virág
Fotó: Dusa Gábor

Képek az előadásból>>