A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A Bernarda Alba háza 1936-ban született, legfőbb kérdéskörét pedig az egyéni boldogság útjába álló társadalmi kötöttségek adják. A drámai alaphelyzetet a műben a vakbuzgó, eladó lányai felett hatalmat gyakorló anya halálos szigora teremti meg, ugyanis megtiltja lányainak, hogy az apa halálát követő nyolcadik évig kilépjenek tulajdon házukból. Aktuálisnak tehát korántsem mondható, régmúlt korok, régmúlt problémáit idézi, hiszen jelenleg mind a szüzesség megőrzéséről, mind a párválasztásról vagy akár a szülő-gyerek kapcsolatról is egészen más fogalmaink vannak. Miért lehet mégis, hogy napjainkban sokadik feldolgozását éri meg ez a színmű? Talán szeretünk „nosztalgiázni”, pusztán kortükör, kordokumentum volta miatt érdekes? Vagy a dráma mélyrétegeiben rejteget olyan titkokat, amelyeket a néző örökérvényűen magáénak érez?!

kesekhaza

Gold Bea Kések háza című táncjátéka az eredeti műtől való jelentős elhajlások, történethűtlenségek okán leginkább szabadparafrázisként definiálható. A táncdarab ezúttal egy verbális aktussal nyit, amely rögtön kettős értelmet nyer. Egy férfihang (Kövesdi László) dadogva, nyökögve, szaggatottan kiejti az alábbi mondatot. „ Öt lányom volt, de mindegyik csúnya.” Ezzel tehát egyfelől lerakja a szituáció alapköveit, - sőt egyúttal rögtön az is kiderülhet számunkra, hogy nem az eredetit, a  lorcait fogjuk látni, hiszen abban nem szerepel apa, vagy olyan férfiszemély, akinek a szájából ez a mondat elhangzott-; másfelől a dadogás által öntematizációról is szó lehet, hiszen a szavak keresése, utalhat magára az alkotóra is, aki keresgél, aki a megnyilvánulás előtti zavar, vagy elgondolkodás fázisában, próbálja szóra bírni, kifejezni a benne munkáló erőket. Egyébként ez a férfihang az előadás folyamán többször is megjelenik, de akkor még kevésbé egyértelmű kiléte, olyan részleteket ad tudtunkra, amelyek Lorcánál kimondatlanok, feltáratlanok maradnak. A Hang egy omnipotens elbeszélő, leginkább olyan, mintha a fal füle illetve szája lenne a pletykálkodók eggyé gyúrt manifesztációja.
Ami a darab szerkezetét illeti, inkább koncentrikus, mint lineáris. Történetvezetés szempontjából anakronologikus, leginkább kronotoposzszerű időtócsában álldogál, s csupán anticipál egy-egy epizódot. Ismét van egy önhivatkozás ez esetben is, hiszen a táncosok egy falióra keretbe helyeznek egy koporsót, ami lehet persze az apa temetése, de lehet az idő eltemetése is, úgy, mint idősír, időkoporsó. Továbbá nem tudjuk megállni, hogy ebben a kiéhezett nőkörnyezetben ne asszociáljunk erotikusat, egyben falloszkoporsó jelleget is ölt. A mozaikokból pedig nem is történet vagy szüzsé rajzolódik ki, sokkal inkább egy hangulatkomplexum, egy létállapot. Ez az állapotrajz viszont lenyűgözően pontos, meggyőződésem, hogy Gold Bea koreográfiája a tánc által képes sokkal hatásosabban létrehívni a tragédia modalitását, mint amire a szövegiség, a nyelv jellegénél fogva képes. Ugyanis kifejezetten vibráló, virtuóz színpadkép és testhasználatot láthatunk. Visszafogott, lassan kibomló fokozással az első percekben még görbedt, vaksi mozgás tavaszos energiájú, hó alól feltörő, pattanásig feszülő rügyekké növi ki magát. S mivel kivirágozni nincs lehetősége, így még drámaibban képes kifejezni a véget nem érő várakozás, önmarcangoló, maga ellen forduló düheit.

kesekhaza2

Zseniálisnak tartom, hogy Gold csak nőkkel dolgozik. ( És nem szerepel például Pepe 'el Romano'), hiszen így sokkal észlelhetőbb a férfihiány, ahogy a fiatal női testek kert sarkában eldugott növényként önmagukban is párállanak, forró vágyakat növesztenek. A darab egyre pazarabb erotikával kápráztat el, vérbő dinamika, impulzív zenei aláfestés, mozgásbeli alliterációk sora, ugyanakkor témabeli és esztétikai kontrasztok színesítenek, dekoratív elemek tobzódnak. Kések és szemek villannak, a lábak magasba szúrnak. Mintha a késpengék formába öntve szimbolizálnák a helyzet élességét, amelyben felébred a vágy a szúrás, a döfés iránt, úgyis, mint halált okozás és úgy is mint a fallikus szimbólum behatolása iránt.
A késen kívül még tarkább motívumokban dőzsölő, egymásba átsugárzó jelentéseket sorakoztatnak fel a képek. Ott van például a fekete fátyol, amely utal a gyászra (alkalmasint még Németh László Gyászát is előhívhatja a néző emlékezetében), de az arctalan egyformaságot, (ugyanaz az időtlen reménytelenség olvasható le mind az öt arcról) vagy a csúfság takargatását is jelentheti.    Vagy ott a kartonpapírból kivágott férfikéz, amellyel az egyik lány ( Ladjánszki Márta) maszturbációt táncol el. Vagy a gömb, amit begörgetnek a színpadra, ez lehet a kezdésnél említett dadogás ellentétpárja is, úgy, mint gördülékenység. Azért is feltételezhetjük joggal, hogy ez így is van, mert a szövegi rész a későbbiekben is él ellentétpárokkal pl.: tél-nyár, aktív, passzív stb. A későbbiekben a gömböt egy kötélre akasztják, ami után égitestként csüng a mennyezetről, a Hold pedig ugyebár szintén lehet az éjszaka, a nőiség jelképe is, de ugyanez a cselekménysor már sugallhatja a későbbi felakasztást is.

kesekhaza3

Mind az öt táncos igazi átéléssel alakítja ezeket a tulajdon erotikus agressziójukba botló, kallódó, asszonytalan asszonyokat, de Ladjánszki Mártát külön is kiemelném, aki egyszerre alakítja az anyát és a testvérek egyikét, (hasonlóan ahhoz a technikához, ahogy például Tarkovszkij Tükrében ugyancsak ugyanaz a színésznő játssza Alexej anyját és egykori nejét.) Ladjánszkinak rendkívül erős jelenléte van a színpadon, úgy ül a széken, miközben tűri az érthetetlen puszidömpinget rivális társnőitől, akár Sheryl Sutton a Süket pillantása című Wilson darabban. S a darab egészére is ez az átható erejű előadásmód jellemző. Megdöbbentő, nagyhatású leképzése egy kegyetlen, erkölcstelen erkölcsösségnek, ezen kívül jól szerkesztett, ötletes, lendületes, izgalmas lélektani dráma. Kívánhatunk-e ennél többet?


Szerző: Viola Szandra
Fotó: Dusa Gábor