A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Horváth Csaba koreográfus jó ideje tapossa már azt a rögös ösvényt, amelynek végén szándéka szerint a szövegmondást végre a mozdulattal fonhatná egybe teljes értékű partnerként. A kísérlet újabb állomására a Nyugati Pályaudvarral szemező, volt Skála Áruház emeletén került sor.

Ki hitte volna, hogy egyszer a Skála is színház lesz? A múlt század nyolcvanas éveinek barna üveges modernségével hivalkodó épületegyüttes ma már csak kicsiny szegletében áruházkodik. Földszintjére beköltözött a West Balkán vendéglátó ipari egysége, és kellemesen korszerű designjával a pesti találkahelyek közé dolgozta magát a kávézók dzsungelében. Van party és koncert is az emeleten, sőt az idei évadtól a kortárs művészet is új bázisára lelt itt. A tágas, ígéretesen neutrális színházi tér ugyan még kissé kopár. Hiányzik a trégereken lógó reflektor-rengeteg, a „színfalak mögötti” rész komolyabb elhatárolása, és egy megfelelő funkciókkal bíró mobil nézőtér. Jelenleg színházi szempontból még csak félig-meddig belakottnak tűnik a hodály, ahol azonban a lényeg készen áll a kortárs táncelőadásra: hatalmas fekete balett padló készülődik, hogy hátára vegye a Forte Társulat újabb ostromát. Az Így jár az, aki távoli ismeretlen hangtól megijed című előadásban az erőteljes fizikai megmozdulások tovább forszírozzák szöveghez való viszonyukat.

pancsa

Ezúttal a szanszkrit meseirodalom egy-egy gyöngyszeme sorakozik elénk a legrégibb ránk maradt indiai gyűjtemény, a Pancsatantra - Ötös Tankönyvéből, tudósít a színlap. Fabulák hangzanak el, többnyire állatmesének álcázva, archaizáló és tanító jellegű stílusban, majd ez a tananekdota-füzér képekbe és mozgásba átültetve is megjelenik. A Horváth Csaba koreografálta mozgásanyag ezúttal is kidolgozott. Erősödött benne a groteszk néptáncos vonal is ifj. Zsuráfszki Zoltán meghívásával. A másik meghívott táncos, Kopeczny Katalin eddig általam még nem ismert akrobatikus ügyességéről tesz számot. Viszont nem tarthatnak ott a színészi alakformálásban, ahová Blaskó Borbála és Vati Tamás táncosok már eljutottak az ezúttal is meggyőző színészi koncentrációról (és mozgásbeli ismeretekről is) tanúságot adó Sipos Vera, Simkó Katalin, Andrássy Máté, Kádas József és Krisztik Csaba mellett. Bravúros és letisztult megoldások kerülnek elő egy légy, vagy kétfejű madár, cigiző női és férfi sakálpáros, elefánt, tetű és poloska, ostoba takács, hárommellű királylány stb. alakjában; összhangban a színpadi miliővel.

Milorad Krstic díszlete egy képeskönyvként hajtogatható paraván együttes, amelynek képes felén valamiféle dokumentarista képregény stílusában bukkannak fel a városi környezet tárgyai, hangulatai, ijesztő kietlensége. Érdekes és praktikus elem: sokféleképpen variálható, és sohasem uralkodik el a színpadképen, hagy elegendő teret a mozgásoknak, de ösztökéli is a fantáziát. Hasonló kettősséget alkalmaznak Benedek Mari jelmezei. Trikók a lányokon, élükre vasalt nadrágok a fiúkon, de érdekességként a fejekre kerülő, állatira szőrös és kevésbé szőrös fejfedők belopnak az egyszerűség mellé valami himalájai havas hegyoldalból aláereszkedő, távol-keleti egzotikumot is.

Az előadás világának sajátosságát az adja, hogy a tanmesék színházi megjelenítése valamiféle dekonstrukció mentén történik. A történetet, figurákat alkotóelemeikre bontva, s egy-egy hangsúlyukat felerősítve kapjuk vissza, mintegy vizsgálva megjelenítésbeli lehetőségeiket. Több variáció is elkészül. Hol a szöveggel párhuzamosan fejlődnek ki a bennük elhangzók figurális és mozgásbeli megfelelői, hol egy-egy nagyobb táncos-mozgásos blokk után kapjuk meg szavakra lefordítva, mit is követtünk az imént. Adott esetben egy karaktert két színész állít össze, vagy más szolgáltatja a hangját, mint aki fizikailag prezentálja. A szerepek nem csak szét-, hanem össze is csúsznak: váltakozik valaminek az eljátszása egy távolságtartóbb narrálással. Mintha a Pancsatantra ürügyén a teatralitással való kísérletezés lenne a cél, s így az előadás abbéli szándékát, hogy az „ősi tanmesegyűjteményt aktualizálja, mai kortárs színházi nyelvre fordítsa”, tulajdonképpen eléri, ugyanakkor viszont a lehetőségeket nem teljesíti ki, hanem megtorpan.

pancsa3

Bár a mozgásnyelv képes megjeleníteni az elbeszélt történeteket egy másik színházi rendszerben, a történések mindvégig csupán illusztrálások maradnak, nem kelnek önálló életre. Végső soron ugyanazok a figurák ugyanazokkal a viszonyokkal jelennek meg a mozgásban is, mint amit a mesék felvetnek. Hiába az elrajzolás, hiába variálódik az elemek elrendezése, az alapstruktúra ugyanaz marad: amit hallok, ugyanazt látom. Ez pedig valahogy kioltja a feszültséget és a dinamikát, némi idő elteltével egysíkúvá és kiismerhetővé válnak a fejlemények, még akkor is, ha önmagukban egyébként jól kitaláltak a mozgásnyelvi megoldások. Olyan forma marad, ami tartalmilag nem telítődik meg egy többirányú értelmezéssel, akár a szöveggel ellentétes viszonyrendszerrel, vagy olyan sejtetésekkel, melyek egy-egy történetnek újabb dimenzióit tárnák fel. Hasonló okokból nem érezni az előadás szerves részének az élő zenét sem. Miközben Dresch Mihály, Ajtai Péter és Miklós Szilveszter érzékeny és kifinomult játéka követi a színpadi erővonalakat, nem kerülnek vele feszültségbe, és nem válnak a dallamok önálló dramaturgiai erővé. Egészen egyszerűen nem szabadul el láncáról az őrület, csupán az est végén.

pancsa4

Az előadás végkifejletében az jelenik meg, amit a telhetetlen néző valójában kiindulópontként szeretett volna látni. Számtalan fabulán túljutva, Blaskó és Vati élethű álarcokkal a fejükön, csaknem meztelenre vetkőzve, különös farkasemberekként fedezik fel a teret. Mögéjük kontrasztként lép be Simkó és Krisztik üde és fiatal emberi párként, akik miközben elmondják a záró mese mozzanatait, viszonyaikban megteremtik egy párkapcsolat lehetőségét. Ami viszont ki is egészül a velük láthatóan valami láthatatlan köldökzsinóron szintézisben álló farkas-lényekkel. Mintha ígéretes felütést látnánk, nem lezárást. Lezárásként éppen csak felszínre kerül egy pillanat, aminek a folytatásával lett volna igazi élvezet szembesülni.


Szerző: Sz. Deme László
Fotó: Lékó Tamás