Banális közhely, hogy a hamarosan ötvenedik születésnapját ünneplő, s bő három évtizede a pályáját járó Ladányi Andrea egyike leginnovatívabb, legfrissebb szellemű alkotóinknak-előadóinknak. Rabul ejtő személyében egyszerre van jelen évtizedek tapasztalata, tudása és egyfajta örök fiatalság, pontosabban: kortalanság. Kettősségnek látszó egység, mely keveseknek adatik meg. Nyughatatlan természettel megáldott alkotóként újabb és újabb, kivételesen figyelemre méltó művekkel, önmagából gyúrott alakokkal áll elő. Csak a közelmúlt egy-egy nagy teljesítményét citáljuk most, hirtelen ide: a Zsótér-féle Az öreg hölgy látogatásának címszerepe a József Attila Színházban, a bolgár Ivo Dimcsevvel közös, három tételes táncest a MU Színházban, a nyíregyházi „cyber” Csongor és Tünde-rendezése…
A Szerelmi rapszódia méltó és frivol, emelkedett és felvágott nyelvű tisztelgés, figyelmes, elgondolkodó megtorpanás egy kivételes életmű-alkotó előtt. A Liszt Ferencet alkotásaiban, kicsit alakjában, szellemében egyaránt megidéző, értelmező, bátran megtekerő, alig egyórás darab ízig-vérig modern, mindenféle kötelességszerű, megrendült, üresfejű közhelyöblögetéstől mentes produktum.
A viseltes, fekete festésig lecsupaszított Cseh Tamás Teremben, a Bárka nagyszínpadán berendezkedett táncmű látszólagos térbeli összevisszaságot mutat. Két oldalon a néző által szinte soha meg nem pillantható üzemi ajtók és napvilág nem járta ablakok, kötélzet, a technikai háttér sokféle, apróbb-nagyobb alkatrésze, pár lépcső tetején az öltözőkbe vezető hátsó ajtó: sok kicsi, színházi titok, a műhelység kulisszái. E „díszletben” kel életre Ladányiék Liszt-táncműve. Megannyi apró szilánkból, fikarcból, töredékből, élcből és foszlányból. Hipermodern, ám egy pillanatig sem hivalkodó technikát bevetve, emberből, testből, tehetségből, gondolatból.
A térben két ismerős: balra egy atlétikai ló, a lábakon álló, bőrbevonatú idom, mely Ladányi Vihar-feldolgozásából ismerős, ám most ráfestett zongorabillentyűk díszítik (szolgál fekvőhelyként, balettrúdként, pszeudo-hangszerént egyaránt), jobbra pedig hatalmas dobfelszerelés, mely mögött persze ott ül maga a virtuóz, Borlai Gergő is. A doberdőben, rövid időre felvillan a BL című Ladányi-Borlai kettős, e nagyszerű tánc-zene performansz jelenetsora, a dobos ölében verőt ragadó táncosnő emlékezetes képe, de az ilyesmit csak öröm viszontlátni.
A játék táncospárja Ladányi és Bajári Levente. Előbbin peckesen meredő tütü, utóbbin bokáig érő, akár csikósgatyát is idéző tüllszoknya. Van aztán fényes zakó, vékony nyakkendő, némi játék a nemekkel és az öltözékkel. A háttérben Kovács Martina, aprócska, pedálos harmónium előtt. Az ő, hosszan csak háttal látható, ritkán mozduló (olyankor öltöző-vetkező) alakja Lisztből idéz egy képi szilánkot. A színpad előterében, már a nézőtér dobogóihoz közelebb pedig Szigetvári Andrea (Magyar Computerzenei Alapítvány) vezetésével zajlik a hangzás-varázslat, természetesen élő egyenesben. A high-tech leglátványosabb eleme a két, pompázatos lézer-legyező, melynek éles pászmáit a finoman gomolygó füstköd teszi láthatóvá, és folyamatosan változóvá. E két, mozgó fényjáték olykor hangzik, pendül is: a táncosok maguk nyúlnak szellemhúrjaiba, mozgásuk, a fénybe villantott tagjaik szólaltatják meg a nyalábokat, egy jelenetben pedig Borlai dobverővel játszik a fénylő légszálakon. Pompás játék ez, az ember belefeledkezve gyönyörködik test, látvány és hangzás különös, szokatlan interakcióján. S belegondol: ha Liszt feltámadna s itt teremne, vajon mennyi idő múlva értené meg ezt az űrkorszaki innováció-együttest, s vajon mit szólna hozzá?
A játék egy távoli képernyőn kezdődik: Tom és Jerry-epizódot látunk. A vicces rajzfilm kockái előderengenek gyerekkoromból, láttam én ezt, s cseppet sem vagyok kevésbé elragadtatott tőle most, mint akkor. Az 1946-ban készült epizód (Cat Concerto) a halhatatlan sorozat korai szakaszának bravúros darabja volt. Tom macska, mint zongorista, hangversenyen játssza Liszt II. Magyar rapszódiáját, Jerry pedig – természetesen válogatott eszközökkel élve – az őrületbe kergeti. A rajzfilm-bejátszás erős, pimasz felvezetés: a fanyarság aztán többször visszaköszön, átjárja e feszes munka egészét.
A remek formában lévő Ladányi mellett egy szokatlan, de nem ismeretlen Bajári Leventét látunk partnerként. A Magyar Állami Operaház első magántáncosa, háta mögött pompás, klasszikus főszerepek hosszú sorával, önfeledt partner e frivol, groteszk, jókedvű és talányosságában rendhagyó játékban. A Szerelmi rapszódiában a balett-klasszikával is incselkedő Ladányi virtuóz partnerrel alkot elragadó párost. A mozgásanyag láttatni engedi mindkettejük kivételes táncosi tudását, ám a változékony hangulatok sorában-sodrában, sokarcú játékukban jelenlétük, tekintetük is nagy teret, szerepet kap. A megdolgozott, kifacsart, felszeletelt Liszt-melódiák, töredékek közt, vagy arra ráúszva ott a ma hangzása, ott a dob, az ütősök kemény zsigerig hatoló, olykor brutális futamai, ott a megpengetett lézerhúrok változó robaja, dübörgése. A Szerelmi szimfónia a mozgás és hangzás sokféleségéből alkot izgalmas, mellbevágó elegyet. Innovatív szelleme, játékossága, merészsége teszi igazi élménnyé.
A formagyakorlatokat végző, szoborszerűen szép és szigorú táncalak, Ladányié tütüben pózol, majd egyszerű gyakorlatokba kezd, farkasszemet nézve a dobok erdejével. Utóbb a földre helyezett cintányérok közt áll mozdulatlanul, dübörgő hangviharban. Moccanatlanságából dől az erő. Mozdulatlanságában besűrítve minden, visszatartott gesztus. A test némasága a test minden mondandója fölé emelkedik. Ladányi és Bajári groteszk bábsága, máskor lendületes röpte, bezártsága és határtalansága, e tágas, fekete dobozba foglalt jelenléte drámai erejűvé vastagszik. A lézernyalábokkal leszűkített térbe zsúfolt táncuk feszültsége, a test vaskos szótárának lendületes pörgetése, a szertelen játék maradandó élménnyé adódik össze egyenrangú társművészek-művésztársak remek együttműködésében, e patetikus főhajtást mellőző főhajtásban, Liszten, a lisztségen együtt gondolkodva.
Szerző: Halász Tamás
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>