A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.


A Budapest Táncfesztivál finnekre fókuszáló válogatásában keserédes nosztalgiába oltott korkép, rendkívül artisztikus, az emberből elmosódott vagy éppen éles kontúrú árnyékalakot formáló és egyfajta humánus csoportterápiát bemutató darab is vendégeskedett. Mindhárom produkció az egyén és a közösség viszonyának kérdését járta körbe, különféle világokon és hangulatokon keresztülszűrve azt.

daysof_kk_web
Fotó: Marko Makkinen

A Karttunen Kollektiv a felszínen diszkófényes, annak minden sztereotip kellékével és jelmezével felruházott, a mélyben azonban igencsak melankolikus darabja, a Days of Disco az 1970-es évek szórakozási kultúrájából kiindulva beszél egy generáció társas magányosságáról. A látszólag könnyed forma, a szellemes vagy éppen dekoratív videós megoldásokkal operáló csomagolás megtévesztő lehet, bár a koreográfiát jegyző Jyrki Karttunen néhány sötétebb hang megpendítésénél nem vállalkozik bátrabb tettre. A hátteret a falra helyezett impozáns félbe vágott diszkógömb uralja, amely a fényes színpad felületén tükröződve teljes gömbbé egészül (a díszlet, a fény és a videó Kimmo Karjunen munkája), erre a félkörre vetítik a csillogó-villogó hatáselemeket, a diszkó témakörében készült interjúkat, humoros-megható visszaemlékezéseket, majd zárásként fülhallgatóval felénekelt hamis slágerek felvételeit. A vetített képek síkja találkozik a színpadi történésekkel, a finom, múltba révedő humor a soha nem harsány slágerzenére táncoló csoporttal kapcsolatos problematikával – követed-e a mások vagy a köz által meghatározott formát vagy kívül maradsz, kiszorulva ezzel a társaságból és a táncparkettről.
A fent említettek ellenére azonban egészen pontosan nem egyértelműsíti az alkotó, miről akar szólni a Days of Disco című, a közönségnél bizonnyal nyelvi és földrajzi határoktól függetlenül célba találó produkció. Mivel nem a jelen sokkal agresszívebben formalizáló, a személyiségnek jóval kevesebb teret adó diszkókultúráján keresztül beszél, és nem is kifejezetten határozottan, ezekről a problémákról, szükségszerűen elkerülhetetlen számára a nosztalgia, ezzel a karakteres, emblematikus külcsínhez tompább tartalom rendelődik. Az előadásban megjelenített helyzetek, szituációk, a többieknek való megfelelés, a virtus, a póz kényszere, a társas társtalanság nem válnak annyira élessé, hogy megfelelő kontrasztot képezzenek a tálalással, másrészt a mozgáskészlet erőteljesen táplálkozik az autentikus anyagból, olyan jellemző mozdulatokat, pozókat is használva, amelyek a korszak híres filmjeiből ismerősek. A Days of Disco elvitathatatlan érdeme, hogy az ember szemszögéből utal egy korszakra, csupán azt nem teszi világossá, hogy miért éppen abból a korszakból reflektál a mára, leszámítva az alkotó nyilvánvaló személyes érintettségét. A kiváló táncosok teljesítménye ellenére a ritmus is kissé zilált, de leginkább lassú, így a néhol koreográfiájában is humoros darab valóban „csak” szofisztikált és igényes szórakoztatás marad. A csak idézőjelben értendő, hiszen visszafogottságával, ízlésességével a magyarországi palettán így is ritkán látott színt képvisel a produkció.

andtheline_sl_web

Bizonyos szempontból ez Susanna Leinonen And the line begins to blur (És halványul a válaszvonal) és Tommi Kitti Still Life for four Dancers (Csendélet négy táncosra) című darabjáról is elmondható, amelyeket egy estén mutattak be a fesztivál keretében. Tommi Kitti jóval földközelibb, mindenféle idézőjeltől mentes, keresetlen produkciója meglepő módon mindenképpen rokonítható a Karttunen Kollektiv előadásával, mégpedig éppen emberléptékűsége miatt, míg Susanna Leinonen esetében egészen más kontextusban, formában jelenik meg az ember, bár az egyén és a csoport viszonyának, a valahova tartozásnak a kérdése nála is feltűnik. A zseniális fénydramaturgiájú darabban (a fényterv Matti Jykylän munkája) a több ízben rendhagyó módon használt fény a remek táncosok egyenrangú szereplőtársává lép elő. A szereplők az álló fénysávba ugranak, kapaszkodnak, a homályos vagy éppen vakító ellenfény hatására válnak arctalanná, vesznek homályba a képzőművészeti igényű, esetenként egyidejűleg több dimenziót teremtő fényjátékban. Az And the line begins to blur gyakran él az egyszerű, de hatásos illúziókeltés eszközével, elvakítja a nézőket, ezzel az ellenfényben álló táncosnak csupán a kontúrjai látszódnak, vagy éppen nagy mennyiségű füsttel homályosítja el a nézőtéren ülők látását, vagy teremt újabb és újabb rétegeket a színpadon. Kísérteties pillanat, és ez nem feltétlenül a fénytechnikát, hanem az általános technikai pontosságot dicséri, mikor a darab kezdetén egy lámpatest lezuhan, majd megáll közvetlenül a táncos feje fölött. A pillanat emblematikusnak is tekinthető: az alapvetően depresszív, sötét homályba burkolózó, vagy éppen a fény segítségével az embereket tovább formalizáló színpadi világban mégsem törlődik el teljesen a humánum, az embertől mintegy hátrahőköl a technika, még ha a vakszerencse következményeként is. Az Erika Turunen által tervezett, valamiféle keleti harcos uniformisra emlékeztető jelmezeket viselő táncosok, az öltözéknek megfelelően gyakran dolgoznak egységes tömegként, játszanak annak dinamikájával, illetve a különféle formákba rendeződéssel, azok emberi ornamentikává való alakításával. Emellett az előadás hangulata valóban rejt némi militarizmust, amely a mozgáskészletben, a végrehajtás fegyelmezettségében is megmutatkozik.
Az este második részében a formalizmust a személyesség váltja fel, a másik két darab bájjal vagy éppen keménységgel vegyített északi professzionalizmusa átadja helyét a nemzetkőzi táncéletben leginkább szenzitivitása és eleganciája miatt elismert Tommi Kitti koreográfus megejtő őszinteségének. Ez a tisztaság részben az aláfestő, modernbe hajló klezmer zenéből fakad, amelyet a Doina Klezmer formáció jegyez. A több, mint tíz éves, hazájában mérföldkőnek számító, legendás és díjakkal jutalmazott, rendkívül puritán koreográfiában a szürke pamutpólóban és ingben színpadra lépő táncosok a zenét és a csendet, a mozdulatot és a tekintetet, az egymással való kommunikációt, az intim gesztusokat a tánccal egyenrangú eszközként használják, amelybe szándékoltan csempésznek némi civil egymásra kacsintást vagy improvizációt. Ebbe a színes eszközkészletbe az önmagukat vagy a másikat illető verbális vagy nonverbális reakció, kritika vagy egy ing nyílt színi átvétele is beleférhet. Emellett, nyilvánvalóan a zenéből is merítve, a zsidó tánchagyomány elemei is megjelennek a mozgásukban, főként a közösen táncolt részekben, egyfajta egységkovácsoló rítusként. A kint-bent, a közösséghez idomulás kérdése ebben a darabban is központi szerepet kap, ennek a szituációk mellett egy formai, szcenikai kifejezője is van: egy majd’ az egész színpadot betöltő fénynégyzettel annak sarkánál egy kisebb kék, valódi és mozdítható négyzet „érintkezik”, amelyben a különváló táncos követi, adja vissza késéssel a többiek mozdulatait. A mobil négyzetet a produkció végén az egyik táncos fehérre festi. Többféleképpen értelmezhető a kép: egyrészt lehet az önmagáért való alkotás, a játékosság, a megtisztulás, sőt talán a címben ígért csendélet szép és absztrakt képe. Másrészt mivel a négyzet mindvégig a közösségből való kiszakadás, a kívülmaradás szimbóluma volt, a jelenet végtelen magányosságot és melankóliát is rejt magában, amely dacára bármiféle másokhoz való kapcsolódásnak, az embernek, a maga privát és hordozható világának menthetetlenül sajátja.

stilllife_tk_web

Tommi Kitti munkája éppen azzal tűnik ki a „fókuszba kerülő” finn előadások közül, hogy világa az eszköztelenségből teremtődik meg, nem kíván egy létezett vagy soha nem volt stilizáló vagy archaikus világba repíteni, határa az emberi lélek határtalansága. A finn vendégelőadások leginkább ebből az eszköztelen eleganciából mutatnak példát, az üzenet nem tolakodó módon történő átadásából, társuljon az szórakoztatáshoz, formához vagy magához az emberséghez.



Szerző: Halász Glória