A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Évekkel ezelőtt már kaptunk ízelítőt Shen Wei világából. Akkor is a Nemzeti Táncszínház menedzselésében érkezett hozzánk a kínai származású, de zömmel az Egyesült Államokban élő-alkotó művész érzékeny, artisztikus és rendkívüli gazdagságú táncművészete. Bár már nem hat a felfedezés lenyűgöző erejével, hisz ismerjük már a finom, elegáns és lényegre törő mozgáskészletet, de nagyfokú izgalmat ígér az egy estébe sűrített két darab részletgazdagsága, alkotói gondolatvilága. Shen Wei eleganciája pedig megunhatatlan, ahogy lírai elemekkel és játékos fantáziával szövi varázslatos hangulattá a távol-keleti és európai–amerikai alapokon nyugvó kulturális vonatkozásokat és táncmozdulatokat.

Kicsit hasonlóan a három évvel ezelőtti Tavaszi Áldozatban a Fazil Say zongorajátékával való szimbiózishoz, az első produkcióban ismét rendkívül szoros kapcsolat, több rétegű kötelék létesül a mozdulatok és a zene között. A Térkép koreográfiája Steve Reich dallamait járja át kívül-belül, és fordítja a hangzást és ritmikát a mozgás nyelvére, vagy éppen kamaszos hévvel fordul ellene pillanatokra. A műsorfüzet szerint The Desert Music a zenemű címe, világában pedig expresszív és melodikus, zengő muzsika, (hirtelenjében talán Leonard Bernstein munkáival lehetne összevetni), dinamikus és felszabadult. Ez a jazztől áthatott zenei vonal lel új közvetítő anyagra a táncosok testében.

re_lekotomi

A táncosok legtöbbször szinte lekottázzák mozdulataikkal a zenei vonulatot. Sokszor felismerhetően ugyanaz a ritmus vonaglik végig a végtagokon vagy egy megiramodásban, lebegő, hullámzó mozgássorban, mint amit az akusztikus háttér nyújt. Mindez természetesen nem szolgai átfordítást eredményez, hiszen a koreográfus Shen Wei sokkal rafináltabb és nagyvonalúbb, újszerű elemekkel sem fukarkodik. Legemlékezetesebb az a könnyed, lazázó(nak tűnő, de ritmusban tartása a zenével bravúrosan megoldott) csípőringatás, ami egyszer csak szinte pimaszul bukkan fel a szépen kidolgozott kompozíciók közül. Át is veszi az irányítást, újra és újra előtör különféle pontokon, többféle variációban, mint egy ismétlődő, önmagán örvendező vidám tétel a végiggondolt és pontosan kimunkált anyagban, hogy visszaadja a zene belső szabad futamait. Talán egy picivel több ehhez hasonló meglepetés érhetne bennünket, bár elégedetlenek alig lehetünk, hiszen az egész darabnak van valami lélegzetelállító finomsággal összeállított lüktetése. Valahogy magától értetődően születnek organikus minták a táncból. A záró részben például varázslatos módon oszlik kétfelé az együttes: a közös irányból kiváló táncosok egy idő után már ismét együtt mozognak, majd a két különálló csoport eltérő, de egyező lendülete pillanatokra össze-össze ér, miközben külön utat járnak. Mindehhez egy óriási, teleírt iskolatáblát formázó színes kép járul háttérként. Mintha egymás mellé skicceltek volna rajta félig felírt képleteket csillagtérképekkel, fordítva felírt szövegek mellé ákombákomok és irka-firkák kerültek volna, kissé elmosódva, mintha valaki le akarta volna törölni, de inkább csak elmázolta az egészet. Az egész előadás összhatásában olyanfajta „rendet” sikerül teremteni a színpadon, mint amilyen elszórt hadrendben pislákolnak a csillagok az éjjeli égbolton, vagy ahogy egy nagyváros tömegei mozognak a zsúfolt utcán, ahogy a szél rázza a sövény leveleit, vagy ahogy a hulló esőcseppek felkarikázzák egy tó mozdulatlan felszínét.

Ahogyan új „térképet” rajzol, úgy vet egy „megújító” pillantást Kambodzsára az est második részében, amely a Re-II címet viseli. Szintén a második része ez a Távol-Kelet emblematikus kultúráinak (Tibet, Kambodzsa és Kína) inspirációjából készített sorozatnak, és gyakorlatilag egyetlen ötletben képes megragadni a kiválasztott világot. Egy felvezető epizód után, amelyben (talán kambodzsai) vörösbe öltöztetett alakok sajátos domborműként mozognak, a világítás és a hangkulissza először egy állatoktól nyüzsgő és nagy, húsos levelekkel árnyékolt félhomályban szuszogó dzsungelbe visz, majd egy még belsőbb dimenzióba kerülünk, ahol minden lelassul. A hátsó fal teljes nagyságában feltűnik a koreográfus saját (egyébként remek) fotója egy dzsungelbe omlott ősi város, Angkor Wat romjain terpeszkedő fa hatalmas gyökeréről, törzséről. A kép meghatározó: élet gyűri maga alá a hajdani kőfalat, de nem bír vele, birkózik, s ebben a formás növény-faragott sziklakő találkozásban van valami groteszk és figyelemfelkeltő. Ez a kép lényegül át táncos koreográfiává.

Csupasz, de a márvány plasztikus árnyalataival bíró testek kúsznak elő és különféle fénytónusokba állnak Jennifer Tipton megkomponált világítási rendszerében. Van, aki egyedül vonszolja magát, de vannak egymással birkózó párosok is: mozgó szoborcsoporthoz hasonlatos képek fejlődnek valamiféle artisztikus fájdalommal töltődve. Különleges mozgásanyagot felvonultató torzók lepik el a színpadot, némelyik éles fénykörbe kerül, másoknak csak a sziluettje látszik. Talán a legkifejezőbb kompozíció az a fél oldalán fekvő, megfeszülő test, ahol a törzset a hát mögé ejtett karok tartják, és a fej egészen hátrahajlik, hogy szinte nem is látszik, eltűnik, mintha lemorzsolódott volna. Mint a sziklafalban vájkáló fa küzdése, de több is annál, valami lényegit sikerül megragadni, nem csak a mozdulattal, hanem ahogy minden nyúlik, mozog, fejlődik és változik John Tavener meditatív zenéje (három éve már a Folding éteri hanganyagát is ő szolgáltatta) és tradicionális kambodzsai dallamok kíséretében. A képek fantasztikusak, a hangulat kitartásától viszont az összhatás olykor már-már leheletnyit édeskéssé, pátoszossá válik, de ez már ízlés dolga, maga a mozgások folyamata és a kép reprezentálása valódi, kihagyhatatlan színházi élmény.


Szöveg: Sz. Deme László

Fotó: Lékó Tamás



Képek az előadásból>>