A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Az Amerikában élő kínai művész-polihisztor Shen Wei munkásságára a 2008-as Táncfórum keretében csodálkozhattunk rá első ízben mi, magyarok. Az akkori est (mely a mostanihoz hasonlóan két tételes volt) igencsak magasra tette a lécet: hogy a táncalkotó a látványvilág megteremtésében hallatlanul erős, azt még azok is elismerték, akik a mozgásvilágot nem tartották annyira kiemelkedőnek.

Tekintsünk most el itt Shen Wei munkásságának részletes bemutatásától: előző vendégjátéka alkalmával alapos, sokrétű bevezettetésben volt már ugyanis részünk. Elég legyen itt annyi, hogy az Egyesült Államokban élő, kínai művész elsősorban táncos és koreográfus, a pekingi opera világába dinasztikusan beleszületett, látványtervezőként, képzőművészként, fotósként, jelmeztervezőként pedig ugyancsak elismert alkotó. Előadásaiban elsősorban önmagával kooperál, voltaképp csak a zene és a fényterv az, amit nem ő jegyez.

shenweire2_leko

Három évvel ezelőtt egy örök klasszikusra, Stravinsky Tavaszi áldozatára készült, látványos, sodró munkáját hozta el, estje második felében pedig egy kelet-ázsiai ihletettségű, előbbihez képest alapvetően máshogy megejtő képi világú művet, a Foldingot mutatta meg, letéve az asztalra névjegyét. Az idei est nem csekély hasonlóságot mutatott az elsővel, ami struktúráját illeti. Steve Reich huszonhét éve komponált Desert Musicja (s a vele nagyjából azonos időben született remekei, mint az ikonikus Tehillim) mára csakúgy klasszikus a szó megfelelő értelmében, mint Stravinsky 1913-as műve (illetve a műben elhangzott, később keletkezett zongora-átirat). A mostani est második részében látott Re- pedig a 2008-ban játszott Foldingra rímel felfogásában, eredetvidéke, tempója, atmoszférája tekintetében.
A Tavaszi áldozat 2003-ban, a Folding 2000-ben született, a Map 2005-ben, a Re- triptichonja pedig 2006-tól kezdődően készült, így állítható, hogy egyfajta időrendben került elénk a ma is szinte kamasz-forma, negyvenhárom éves alkotó munkássága, s az élmény nyomán felvázolható haloványan egyfajta pályakövető ív. Az 1995-ben az Egyesült Államokba települt Wei keletet és nyugatot elegyíti műveiben: egyike a kevés, Kínából a nyugatra szakadt, s ott komoly elismertsége szert tett táncosnak-koreográfusnak: érdekes megvonni a párhuzamot, hogy például Japánból, alkotók micsoda bőséges sokasága áradt ki a világba, ha a színpadművészetek (s konkrétan a tánc) világát nézzük, Kínával összevetve – ennek okai persze könnyen feltárhatók.
Shen Wei a maga kulturális poggyászával szinte magában áll a nyugati világban, míg japán pályatársai az 1960-as évektől kezdve intenzíven, nagy számban jelen vannak (gyakori vendégként, vagy életvitelszerűen) a világ számos, tánc szempontjából kulcsfontosságú helyszínén, Párizstól New Yorkig. A pályája első évtizedét hazájában bejáró alkotó sokrétű világát alapvetően határozza meg eredetvidék és az újjal való találkozás, Kelet és Nyugat. Így kerülhetett három évvel ezelőtti estjének keretei közé Stravinsky és Fazil Shay illetve John Tavener és a tibeti lámaista buddhista énekek, illetve a mostaniéba Steve Reich és ismét John Tavener, kinek alkotása (Tears of the Angels – 1996) ezúttal hagyományos khmer zenével lett elegyítve.

A Map színpadát egy hatalmas, Shen Wei jegyezte vászonfal uralja: mintha egyetemi előadók egymás mellé montírozott, óra után letöröletlenül maradt tábláit látnánk: kréta hatású nyomok, firkák, betűk hatalmas tömege a felszínén: s minden, ami ebből betű, az fejjel lefelé van. Látunk sűrű textúrában strigulákat, levezetett, összetett egyenletet, ahol a gyökjel alatt-felett betűk, sőt szavak állnak, látjuk kusza vektorok halmazát, nyilakat és már letörölt, halványan derengő jeleket, egyeneseket és görbéket, elkent jelek maszatos felhőjét.
A fal alatt egész táncosi sereglet: ők, maguk a térkép. Folyamatosan változó, sodródó csoportozataik úgy mozognak egymás mellett, mint a földkéreg lemezei. A szimultán sodrás ereje kivételes. Az egymás mellett elsuhanó, összecsavarodó – ütköző csoportozatok Reich mágikusan áradó zenéjére mozognak, sokáig jóllakatják a tekintetet. Teljesítményük kivételes, ám az a bizonyos szikra nem pattan elő, hogy lángba borítson mindent, hogy elragadjon minket a szenvedély. Shen Wei sokféle hangulatot gyúr bele a mozgás anyagába: látunk tűéles feszességet, máskor a nyeklő-nyakló csípők és térdek erdejét, olykor szinte a revütánc határait súroló mozdulatokat, szikár minimált, de az a fajta emlékezetesség, ami a társulat bemutatkozó estjét minden pillanatában jellemezte, nos az nem képes megszületni. A Map sem látványában, sem koreográfiai anyagában nem nyújt igazán különlegeset, ellentétben az est második darabjával.

shenweire_leko

A Re- egy trilógia középső része: Shen Wei Tibetben, Kambodzsában és Kínában tett utazásai élményanyagából hozta létre három darabját. A hatalmas háttérfal e műben, a „kambodzsai színben” is alapvető szerephez jut. Vetítést látunk rajta: jellegzetes khmer stílusú minták sávját, aztán egy körbe foglalt szirtet, melynek csúcsán madár ül, majd, ugyanebben a formában egy újabb valamit: feltételezem, nem baki eredménye, hogy e képek meglehetősen életlenül kerültek elénk, mindenesetre nem tudom, miért. A hátteret aztán huzamosan két, megejtő fotó uralta: az elsőn az észak-nyugat Kambodzsában található Angkor, az ősi khmer királyság fővárosa, a világörökség része volt látható, fekete-fehér űrfelvételen. A pompás faktúrának, absztrakt festménynek is beillő képen jól kivehetően látszottak a múlt században fellelt, majd részben megtisztított terület fő attrakciói, a központi építmények, a gigászi Angkor Thom, meg Angkor Wat és a két, téglalap alakú, rituális tó, a Keleti- és Nyugati-Baray. A második felvételen pedig egy igazi klasszikus látvány a terepről: évszázados faóriás gyökérzete, melynek roppantó szövedéke, mint megdermedt, eleven láva tartja szorításában az ezeréves, faragott köveket. Az évente turisták millióit vonzó, káprázatos romvárosban tetten érhető, hogyan veszi vissza a természet a sorsára hagyott, emberkéz alkotta emlékeket. A fagyökérzet befonta, óriás Buddha-arcok, falak és kapuk látványa lélegzetelállító. Shen Wei hatalmasra nagyított fotóját is álmélkodva szemlélhettük, akárcsak a tövében kibontakozó táncművet.
A nyitóképben – az ugyancsak Angkort idéző – széles frízbe rendezett, táncosi testek finom rándulásaiban elevenedett meg a múlt, éledt meg a kő. A Map átlátható, szinte fényárban úszó tere helyett itt egy zegzugos hatású (pedig: pont ugyanannyira üres), fényekkel igen tagolttá tett teret láthattunk. Titokzatosság és sejtelem látványban, hangzásban, mozdulatban: a táncosok közül elsőként egy rendkívüli felépítésű, szikár, magas, fiús alkatú táncosnő szakad ki, lép be egyként, egyetlenként egy fénykörbe. Kiemelkedik a csapatból, a halandók, az elevenek, a hús-vér társak közül. Teste fénylő fehérre festve: mintha egy síkos márványszobor heverne előttünk. Meztelen testének bizarr sápadtsága, hátraszegett feje antik szobortorzónak mutatja. Éles, hideg fénykörben fekvő alakját (majd alakjukat: a táncosnő körül aztán két újabb alakra, férfitestekre vetült a rideg pászma) szemlélve pedig felderenghet előttünk a Shen Wei járta ország, Kambodzsa tragikus, felfoghatatlan modernkori történelme. Angkor, hova ma özönlik a turistahad, 1975-től másfél évtizedig életveszélyes, megközelíthetetlen terület, a Vörös Khmer, idővel hatalmától megfosztott, de még sokáig pusztító hordájának szállásvidéke volt. A Pol Pot vezette mozgalom néhány év leforgása alatt Kambodzsa lakosságának közel ötödét irtotta ki: az ország telis-tele feltárt, vagy máig feltáratlan tömegsírokkal, egy ördögi kor mementóival. Shen Wei mágikus szépségű, halottfehér, egyszerre érzékien szép és dermesztő alakjaiba nem nehéz belelátni mindezt. A Re- II. nagyszabású, megejtő látványvilággal szolgál, megidézi a három évvel ezelőtti revelációt, beérni azonban nem tudja. Míg a Map esetében terjengősséggel szembesülhettünk, a második mű esetében az ígéretes, magával ragadó nyitányt, lassú szépséget követő, rövid kibomlás volt nehezményezhető.


Szerző: Halász Tamás

Fotó: Lékó Tamás


Képek az előadásból>>