A Tanztheater Wuppertal, a 2009 júniusának utolsó napján elhunyt Pina Bausch társulata a néhai koreográfus utolsó előtti művével jött most el hozzánk. A 2008 májusában bemutatott Sweet Mambo azonban a saját együttes számára megalkotott legutolsó opus: előadói, a szerző állandó társai számára tehát, bevallottan egyfajta szellemi végrendelet, végakarat. Tekintsük így, bizonyos értelemben mi is annak.
Bausch, rövid idővel, alig egy héttel a szervezetét megtámadó, gyilkos kór diagnosztizálása után alulmaradt az életért folytatott küzdelemben. Konkrét műalkotással tehát elbúcsúzni az élettől-pályától nem maradt módja. Utolsó alkotói periódusának darabjai közül, a világ különböző pontjain néhányat látva azonban kétségtelenül állítható: életszeretete, életigenlése, az átadás vágya, a munkáját átszövő bölcs humor szembeötlően felerősödött ezekben. Mi másnak tekinthetnénk, hogyan másként értékelhetnénk például, hogy 1978-ban született mesterművét, a Kontakthofot – melyet 2000-ben 65 fölötti, szenior előadókkal újított fel első ízben – egy évvel halála előtt, Essen környéki gimnáziumokban castingolt tizenéves, (vérprofin dolgozó) amatőr szereplőkkel mutatta be újból? Sokféle értelemben kiszínesedő, szinte pillangószárny-tarkaságú munkáiban könnyednek tetsző, bölcs derűt, megharcolt, kivívott boldogságot, játékos, vagy vérre menő csatákat-játszmákat mutatott, töretlen, s dermesztő elmélyültséggel. E szemérmes, hallgatag, nehezen nyíló személyiség, mindig feketében mutatkozó, tenger-tiszta tekintetű (mint Jochen Schmidt nagyszerű, a vendégjáték alkalmával magyarul, Nagy Borbála értő fordításában megjelent könyvében jellemzi: „sovány, madonnaarcú”) megfigyelő-teremtő olyan közel húzódott az élet szenvedelmeihez és szenvedélyéhez, az emberhez, mint soha korábban. Utóbbi munkái fokozottan a feloldozás, a dolgok helyére kerülése, az emberi nem és emberi lét csodálata jegyében születtek meg.
Nazareth Panadero, a wuppertali együttesben 1979 óta működő, spanyol táncos fogalmazta meg a budapesti sajtóbeszélgetésen: Bausch mindig is „embereket, személyiségeket keresett, akik táncolnak”, s olyan dolgokat hozott ki belőlük sikerrel, amely képességeknek maguk sem tudták, hogy birtokában vannak. A szeretet mágiáját említette ugyanitt az előadás másik táncosa, az ausztrál Julie Shanahan, aki szerint „a szeretet áradása nem teszi kizárólagosan szükségessé a szavak általi kommunikációt”. Bausch újabb műveiből mindemellett egyáltalán nem tűnt el a beszéd, sőt. Megszólaló, ám meglehetősen szűkszavú játékosai olykor teljes előadásokat beszéltek át, elejétől a végéig az adott előadás közönségének anyanyelvén. Így láthattam Wroclawban Nefés című alkotását, Bausch halála előtt két nappal lengyelül, s így láthattuk Budapesten, túlnyomórészt magyar nyelvű megszólalásokkal a Sweet Mambót. Wim Wenders, Pina Bauschnak a Wupperthali Operaházban tartott búcsúszertartásán, gyászbeszédében mégis utalt rá: az elmúlt hetekben rengeteg, vele készült interjút olvasott el, s lehetetlen volt nem észrevennie: Bausch mennyire nem bízott a nyelvben.
Az életet, az élet jelenségeit, karaktereket, pillanatokat szenvedélyesen gyűjtő Bausch társulatával 1982-től kezdve utazott, lakott idegenben, a világot járva, hogy következő darabján, hátralévő életén-életművén dolgozzon (olyan költöző madárként – írja ugyancsak Jochen Schmidt – akinek az egész világ a hazája). Az Amszterdam ihlette Walzertől kezdődőn egész sor várost, országot látogatott meg (1999-ben nálunk jártak, figyeltek, dolgoztak, az egy évvel később, Wuppertalban premierre vitt, röviddel később a Vígszínházban is bemutatott Zöld föld / Wiesenland megalkotásának céljából).
Élményeinek tekintélyes részét aztán nem soron következő művének anyagához adta tovább, hanem tovább áramoltatta az alkotói jövőidőbe. A minden újra nyitott, visszahúzódó, mégis roppantul érdeklődő Bausch egy életen át építette hatalmas élményanyag gondosan válogatott, csiszolt szilánkjaiból a maga katedrálisablakát. Kiszínesedő világában a Világ tarkaságát láthattuk/láthatjuk viszont. Soknemzetiségű, sokhabitusú (évtizedek alatt megfontolt tempóban, de változó) társulatában pedig az emberi találkozások sokaságának egyáltalán nem tömegszerű, de végtelenül egyedi és összetéveszthetetlen lenyomataival találkozhatunk, mintha csak frízre emlékeztető, őskori fosszíliát szemlélnénk, hajdan volt lények héjának, kérgének, pikkelyeinek, csontjainak maradványai tömegével. Az élethelyzet- és párbeszéd-szilánkok, álomkép-foszlányok, hangulati- és gesztus-töredékek közt azonosítható és azonosít(hat)atlan fragmentumok sokasága. Borzongó örömmel, ismerősként üdvözölhető vándormotívumok például, mint a testre zúduló víz, a menedékként szolgáló asztal – utóbbi gyakori szerepeltetéséhez szolgál adalékként Leonetta Bentivoglio Bausch-sal készített interjújának részlete is, melyben a koreográfus felidézi szülei vendéglőjét, melynek asztalai alatt bújt meg rendszeresen, hogy ne kelljen még lefeküdnie. Nem véletlen, hogy az említett, rövid idézet olvasható a 2000-es és az idei műsorfüzetben egyaránt.
A Sweet Mambo több mint egy tucatnyi előadó zeneszámaira alkotott, két felvonásának hátterében hatalmas tüll falat látunk, mely mögül szó szerint előderengenek a szereplők. A finom esésű, könnyű anyagot szélgép borzolja, máskor oldalról, ugyancsak mesterséges szél fodrozta, dagasztotta, újabb tüllök buggyannak be a színre, vagy a magasból ereszkednek alá.
A játék első fele lassú, puhán, finoman helyeztetnek egymásra rétegei: magányos alakokat, kettősöket látunk, lírai pillanatokban, vagy fel-felcsattanó, harsányabb jelenetszilánkokban. A szünet után dinamikus, olykor karcos, zaklató, fokozódón kiélezett jelenetek kezdenek sorjázni: intenzív érzelmi hullámok kapják hátukra a nézőt. Olykor csak villanásnyi képek helyeztetnek egymás után, melyek ismétlődve motívumokká alakulnak, apró, vagy markáns változtatásokkal ismétlődnek, rajzolatot képezve, strukturálva az előadást. A Sweet Mambo, hasonlatosan más, kései művekhez erősen táncos: benne a mozdulatoknak, a mozdulatok általi kifejezésnek markáns szerep jut. Az elhangzó szöveg jelentős része élc, bon mot, sommázat. Élc elsősorban, hiszen leggyakrabban a saját anyanyelvünkön szólnak hozzánk: a magyarral (amúgy tehetséggel) birkózó táncosok igyekezete, akcentusa önmagában is derűt vált ki, nem is volt ezzel más célja Bauschnak. A táncosok egy része, színre lépését követően bemutatkozik: Regina Advento még azt is külön nyomatékosítja, hogy nevét Reginának, vagy Rezsinának kell-e ejteni. Tőle és másoktól is halljuk: „X. Y. vagyok, nem elfelejteni!”
A kilenc táncos (hat nő, három férfi) közül nem szólal meg mindenki, ám beszélők és hallgatók közt semmiféle jelentőségbeli különbséget nem érzékelhetünk.
A suhogó, színes, elegáns selymekbe öltözött, dekoratívan sminkelt táncosnők és a visszafogott, sötét öltözetű férfiak, akárha egy fogadás közönsége volnának. Az élet báltermének sarkaiban – ahogy jobb helyeken szokás – apró drámák, szenvedélyes flörtök zajlanak. Egy (később, részint beismételt) jelenetben pezsgőspohár a kezekben, s rövid, angol nyelvű gyorstalpalóban is részesülünk, hogyan is viseljük magunkat egy fogadáson, a tekintetek kereszttüzében. Varázslatos iróniával, varázslatos eleganciával előadott, finom mutatvány ez is. Az ünnep, a bankett forgataga, előszobája és hátsóudvara, színe és visszája, hazugsága és pompája ugyancsak kedvelt Bausch-i motívum, sőt, motívum-együttes. Az élet ünnep és/tehát ünneplendő. (Fontos megjegyezni: a Sweet Mambo jelmezeit az a Marion Cito tervezte, aki szinte a kezdetektől Bausch munkatársaként dolgozott. A rendezőasszisztens és jelmeztervező Cito a világhírű Tatjana Gsovsky növendéke, majd társulata tagja volt. Gsovsky pedig Isadora Duncan és Émile Jaques-Dalcroze iskoláinak növendékeként készült táncosi pályájára. Impozáns „családfa”…)
A grandnageur-t, az emberi lények, puszta létük színi pompáját a tüllfüggönyre hosszasan kivetített, patinás film jelenetei is erősítik. Az 1938-as Der Blaufuchs (A kék róka) Herczeg Ferenc azonos című színművéből készült celluloidra. A német-orosz Viktor Tourjansky rendezte mozifilm óriásira nagyított kockáin Zarah Leander, kora rejtelmes bálványa vonásaiban gyönyörködhetünk. Nem mellékes a tény, hogy a Sara Stina Hedbergként a svédországi Karlstadban született vamp egykor anyanyelvén énekelte híres slágerét, a Budapest címűt. A magyar vonatkozás ugyebár, mindenütt. A tüllre vetülő képeken Leander partnerével, a Clark Gable-es sármú Willy Birgellel vált tüzes pillantásokat.
Bausch színpadán az élet képei szikráznak, a két éve halott koreográfus itt hagyott megfigyelései, eleven, erős, vagy kiszolgáltatott, megrendült, vagy vaskos tréfákkal szolgáló, hús-vér alkotásai. „Hogy van? Jól. Holtan, de jól.” – ordítja az adott jelenetben trampli transzvesztitának is nézhető, csodálatos erejű Panadero egy alkalommal. Az örkényi ízű vicc-szilánkon hosszasan elgondolkodunk. Egy másik képben a játékos által, találomra kiválasztott néző ajánlatot kap: ha problémája van „majd én sikítok maga helyett!” Egy másik táncosnő arról beszél, mennyire imád cigánykerekezni: már a fél világot körbeszaltózta így.
Szél imbolygatta, tömött virágú aranyeső-ágakat látunk óriásira kinagyítottan – baljós fekete-fehérben. A háttérfalon, óriási dübörgéssel villámok cikáznak át. Alattuk Julie Shanahan szeli át átlósan a színpadot, két oldalán egy-egy férfi áll: megtestesült rémálom, a haladni nem tudó, újra és újra a kezdőpontra való visszatérésre ítéltetett, női Szüsziphosz szenvedését látni. A táncosnő újra és újra nekifut a távnak, de soha nem ér el a végpontig. Saját nevét egyre élesebben-hangosabban, végül már falakat remegtető hangerővel ordítja.
Bausch alkotásának hangulatai szeszélyes időjárásként váltakoznak: cirógató napfénytől, cicázó szellőtől pillanatok alatt jutunk el a rémületes viharig, a tomboló orkánig, majd az ég – mint rendesen, mint mindig – kitisztul, az özönvíz felszárad, hogy tovább folyjék minden, az örök körforgásban. Az emberi és emberen túli természetrajz illusztratív szilánkjaiban roppanó frissességgel mutatkozik meg az élet, a sokféle, ami az életből ismerős.
„ Nem vagyok kicsi, csak nagyon-nagyon messze” ordítja földöntúli hangon a nézőtér lépcsőire feliramodó, s egy kiszögellésben megkapaszkodó Nazareth Panadero.
A játék végén az utolsó táncos is kitűnik a képből. Mi, nézői százak egyedül maradunk a finom szél mozgatta, hullámoztatta tüllökkel. A szellem szele csalinkázik a finom anyagdarabok között. A vásznak mögött nem bujkál, dereng már senki teste, a játék véget ér. A kiürült színpadra meredve lehetetlen nem gondolnunk a közülünk végleg elillant lélekre, a pótolhatatlan, teremtő alakra, jó ismerőnkre, jó ismerősünkre. Pina Bausch társulata, vezetője halála után két évvel, ismét ellátogatott Magyarországra, soraiban számos művésszel, akiknek játékában tizenhat, illetve tizenegy évvel ezelőtt már gyönyörködhettünk. A társulatnak Robert Sturm társ-művészeti vezető elmondása szerint, jelen pillanatban harminc Bausch-műből álló repertoárja van. Jó volna, ha nem kellene a következő vendégjátékra újabb évtizedig várni.
Federico Fellini Lhermia hercegnőjének örökösei rendületlenül szelik tovább a habokat.
Szerző: Halász Tamás
Fotó: Dusa Gábor
Képek az előadásból>>