Bábel. Van-e aktuálisabb szimbóluma a kollektív, emberi tudatosnak napjainkban, mint a biblikus torony? Vajon hány művészeti alkotás leírásában, prospektusában találkozhattunk az elmúlt években, évtizedekben az ötbetűs név, vagy az égbe tartó, s a nyelvek zűrzavara nyomán, csonkán maradt torony említésével? Ám Goda Gábor munkásságának ismeretében eleve kizárhattuk, hogy közhelyek ólmos terhe alatt kellene sínylődnünk az Artus előadásának nézőjeként. S azt is jól tudjuk: ha korunkat a mindenkori mában Bábelnek gondoljuk, utána mindig lesz még Bábelebb.
Ki ne ismerné a torony és építése történetét? Van-e vajon kultúra a földön, melynek ne lenne valamely hasonló mítosza, ha a bábelit nem vallja magáénak? A Mindenható által nyelvi zűrzavarba fojtott, becsvágyó halandói ambíciónak a mában is megannyi a párhuzama – függően attól, ki mit, kit tart a maga idejében mindenhatónak, vagy Mindenhatónak.
Az Artus darabja „a szavak jelenkori zavarodottságáról, a test bölcsességéről, az érintések költészetéről” szól, Bábelt idézve. Varázsos-fanyar képek, jelenetek egymás mellé, egymás után szerkesztett füzérével tapogat le, állít hasonlatot, következtet apróságból a kozmikusra. Teszi ezt kreatív játékossággal, sajáttá téve, felfogva és átadva a biblikus mítoszt (v.ö. a társulat Káin kalapja, vagy Noé-trilógia című előadása).
A táncmű színlapján egy földrajzilag is Bábelhez, vagyis Babilonhoz köthető, emberek milliárdjai által ismert, lidérces kép parafrázisát látjuk, mely a színpadon is feltűnik. Modern idők: a Google Earth-höz nyúlok sejtésem igazolandó: Babilon romjai – kivált ilyen messzeségből – kőhajításnyira, de legalábbis nem túl hosszú autóútnyira vannak a helytől, ahol e fertelmes látvány „eredetijét” megörökítették beteg lelkek. Az Abu Ghraib-i börtön vallatott, megalázott, megkínzott foglyairól készült, hátborzongató fotók közt a leghírhedtebb talán az eleven, csupasz testekből épült halom, a bábeli embertorony. Az ókori Babiloni Birodalom legbelső területeihez tartozott a vidék (Bagdad elővárosa), ahol e modernkori börtön áll.
Az eredetileg mérnöknek készülő Goda Gábor darabjaiban kitüntetett szerepe van az építésnek, a nyíltszíni, valós idejű konstrukciónak, munkáiban lelket lehelnek téglába-lécbe, vagy épp könnyűszerrel alakul az emberi test is építőkockává. A játék hátterében, a rendezői bal oldal magasában félmeztelen alak (Téri Gáspár) épít deszkaszálakból és fémcsapolásból absztrakt lajtorját – fentről lefelé. Csakhogy ezen – Jákobétól eltérően – nem angyalok járnak-kelnek, hanem egyetlen ember, a magányos megszállott, az örök építő függeszkedik. Újból és újból visszakapaszkodik a hajmeresztő konstrukción, hogy a magasból újabb darabokat hurcoljon le és illesszen be a szerkezetbe, mellyel a föld felé igyekszik.
A térben élőben zenél és énekel Philip György, akinek pompás és gazdag (a tánc világában járatosak számára ismert) zenei világa kiválóan illeszkedik látványhoz-mozgáshoz. Pultja két oldalán fiatal hárfások (Goda Sára és Szombathy Anna) játszanak, hárfától hihetetlen hangzásokat is produkálva.
A darab (alkotó-)előadói a játék elején bemennek a közönség közé: mobiltelefonjuk diktafon-funkcióját alkalmazva, szavakat gyűjtenek a közönségtől, melyeket összeillesztve aztán a torony történetét elbeszélő, bibliai szöveggé (Mózes I. II, 1-9.) állnak össze, s azt a játék alatt be is játsszák. Itt eszünkbe juthat Kardos Sándor nagyszerű kísérleti rövidfilmje (Hymnus) 1988-ból, melyben snittek, mozgóképek töredékeiből szerkesztette össze kollázs-technikával a Himnuszt, Kornis Mihály ötlete alapján.
Groteszk és/vagy költői képek követik egymást, melyek egy-egy vékony rianásként futnak a mítosz felé. A táncosok felsorakoznak előttünk, kezükben automatikusan felcsévélődő, fém mérőszalag. A sárga bádogcentit apródonként kezdik a magasba tolni – ki ne játszott volna, akár felnőttként ilyet lakásfelújítás közben, hullafáradtan, önmagát szórakoztatva. A szalagok kígyóként merednek a magasba, a táncosok egymással vetélkednek: akié megtörik és zörögve aláhull, kiesik és a padlóra zuhan. Végül az utolsók is a földre omlanak, ahonnan ruganyosan, maszkkal arcukon emelkednek fel. Maga a síkmaszk-motívum az Artus – sajnálatosan kevésszer játszott – Einstein álmok című előadásából lehet ismerős. A remek, pontos, bűvészies kivitel meg a társulat bármely darabjából. Az „arccal” a padlóra fektetett maszkok fonákja fekete, akárcsak az a kis pöcök, amire ráharapva, a táncos az arca előtt tartja azt. A fekete táncpadlón tehát egyáltalán nem látszik, beleolvad a síkba. A hatás pont e váratlanság miatt frenetikus. A maszkok egy család tagjait ábrázolják: mama, papa, vigyori, szemüveges kisfiú, copfos kislány, nagymama (aki kezében a nagypapa arcképét tartja – a nagyapa maszkja később a már majdnem földet érő, légtornász-építő arcára kerül) és egy kölyökkutya áll előttünk. Groteszk táncuk megnevettet. A fotóügynökségi tárból bányászott, jellegtelen magazinarcok egyszerre mókásak és kísértetiesek. A „társadalom legkisebb egysége” aztán körülveszi a kutyát, aki leveszi álarcát. Vass Imre áll előttünk, akinek ruhájába túrnak maszkos társai. Damilszálat, s annak végén valamiféle horgot akasztanak ruhájába, s mikor elindul, a kezekben tartott mérőszalag-dobozkából, illuzionista mutatványként (vegyük itt elő emlékeinket újból a Káin kalapjáról) a sárga centik futnak utána, mint vektorok, vonalzóval húzott csápok.
Egy jelenetben Virág Melindát látjuk, aki egy kéménytest-alakúra összerakott tégla-tornyocska tetején, fekve-ülve táncol. Jelenése a játék egyik legmaradandóbb pillanata. A táncosnő – akrobatikus ügyességgel bontja el maga alól a nehéz tömböket. A téglák a testén nyugszanak. Beépül a konstrukcióba.
Balra egy finoman szerkesztett építmény, mely leginkább az indonéz gamelán-zenekarok monumentális öntöttréz gongjainak állványaira emlékeztet. Keretére – zsinegeken – egy széles pallót akasztottak (nyílván az akusztika kedvéért, mint a gamelán instrumentumok esetében is látni), a deszkán egy sor metronóm, eleinte mozdulatlanul, majd működésbe lendülve. A játék hangsúlyos zárása Nagy Csilla megkapó szólója, aki egy jókora női táskával kezében érkezik. Leül, szinte meghitt közelségben (izgalmas, hogy a Nemzeti Táncszínház terét hogy „gyúrta” meg az Artus, anélkül, hogy kimozdította volna helyükről az ódon falakat) a közönséghez. A táncosnő lassan kipakol a táskájából, s kiderül: odabent minden tocsog a sártól. Összecsukható strandkalapot tesz a fejére, orrára szemüveget illeszt, kabátkába bújik, majd sminkelni kezdi magát – sárral. Könyvet vesz végül az ölébe: szétázott lapjai alig hajthatók.
A játék végén vaksötét és csend: amíg nem csattan fel az első taps, nem is gyújtanak villanyt. Hogy vége, kicsit lassan esik le. Nem véletlenül.
Az Artus legújabb előadása a megszokott elmésséggel, emlékezetes képek, metaforák sorával nyúl tárgyához. Megdolgoztatja a nézői elmét, kalandra hív, de vonzóságában valamiképpen csonka marad. Néznénk még.
Szerző: Halász Tamás
Fotó: Dusa Gábor