A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A cím látszólag kijelentés, melynek pont van bár a végén, mégis mintha csonka, kiegészítendő mondat lenne, a tárgy ugyanis hiányzik. Mit tudjátok ti, amit én tudok, mit tudjátok ti mi az a szerelem, szenvedés, tánc, művészet stb.., mit tudjátok ti, mi volt az a ….ha csak az előadás kontextusánál maradunk, akkor is végtelenül sokféleképpen  bővíthetnénk ezt a mondatot. Talán várjuk is, hogy a verbálisan felvázolt hiányt a koreográfia nonverbálisan töltse ki.

mittudjatokti2_lt

Az előadás azonban a továbbiakban sem nélkülözi a verbalitást, rögtön az első percben ugyanis egy kérdés hangzik el: „Akarsz beszélni róla? „ A kérdésre adott válasz amolyan félverbálisan érkezik meg, amikor a táncosok kis szótáblácskákat tartanak a levegőbe, melyeken ez áll: „Akarok beszélni róla.” Minek ez, minek ez? Pataky Klári túlpozícionálja, túlpreparálja azt a mondanivalót, ami nyilvánvaló, ami önreflexió, hogy a művész most feltár valamit, beszél valamiről, akar valamiről beszélni, de ha nem akarna is beszélne, hiszen feltör, az alkotás útján kikívánkozik belőle. Azért is felesleges ez a  gesztus, mert nem tesz hozzá semmit a címben megjelölt kevés információhoz.  (Ami megjegyzem a címnek előnye, hiszen pont ez által az információhiány által ébreszti fel a kíváncsiságot.) De nem tudjuk meg, hogy miről akar beszélni, ezen kívül ennek a ponyvapszichológiából köznapivá lopott kérdésnek a poénértéke már régen elkopott, nem is beszélve a táblákra írt közlendőkről. Vidéki, amatőr társulatoknál látunk ilyet, „taps”, „nevetés” stb.. feliratokkal. Persze elgondolkodhatunk azon, hogy mindennek Pataky Klári tudtában volt, van, és ezek a gesztusok szándékos közhelyfricskák, akkor viszont még nyilvánvalóbbá kellene tennie az öniróniát.

A jelentés szempontjából a jelmez, a díszlet is jelzésértékű. A táncosnők fekete, könnyű ruhában lengedeznek, a háttérben pedig egy csipkekoporsó látható, melynek anyaga visszaköszön a szoknyákban is. Nagyon szép az a metaforikus egység, amelyet a fekete csipke képzettársításai sugallnak. A Karády dalok felcsendülése mintha a művésznő szomorú életútjának szimbólumává tenné ezt a nőies anyagot. Figyelemreméltó az, ahogyan a Karády életanyag megjelenik Pataky Klárinál: tuljadonképpen áltradíciót hoz létre, ugyanis megidézi a kor hangulatát, de rögtön túl is lép rajta, továbbgondolja, gúnyolja, elidegeníti azt. Zseniálisan illeszkedik ebbe a képbe Gergye Krisztián alakja, aki egy túlcsorduló mókamester, a koporsóból kikelve emlékeztet Drakulára is, jelensége azonban leginkább valamelyik kereskedelmi csatorna meglehetősen túlexponált alakjára hajaz. Gergye ezúttal nem tánctudásáról, hanem színészi tehetségéről győz meg minket. Tökéletesen formálja karakterét. Nagy szerepe van abban, hogy a kezdetben ironikusan negédes érzelmi tükröződések negkeserűvé, fanyarédesből fanyarkeserűvé csapnak át. Gergye mikrofonnal kezében a végtelenségig zaklatja, az „épp előadó” táncosokat. „Csak egy szóban, csak egy szóban…” Különböző egyszavas válaszokat kapunk a szereplőktől, úgy, mint : kiatagadva, pillangó, megszeretve, stb. A nézők még sokáig nem tudják mire adott válaszokat hallanak. (Itt is fontos szervezőeleme a darabnak a kíváncsiság felkeltése.) Csak az utolsó percben derül fény rá, hogy az eredeti kérdés így hangzott: „ Ti mit mondanátok, ha egyetlen szóban kellene összefoglalni az életetek?”. Ez a fajta felfedés a végén, evidens, mégis bravúrosnak ható csattanó, okos dramaturgiai fogás. ( Megjegyzem, az viszont kár, hogy a cím értelmére ezúttal sem világít rá.) Az utolsó szó jogán viszont átértékelődnek a látottak, az alkotó utólag teremt vele középpontot művének. Jó ez a csavar, tudatos, meggondolt rendezőre vall. Jó az az ellentétes irányú fokozás is, amely egyre túlzóbb gesztusokkal fullad bele saját teátralitásába, jó, hogy a táncosok felkészültek, szépek és profik, a koreográfia jól szervezett, a refrénnek szánt ismétlések, ritmikus gondolatismétléseket adnak a darabnak, ezáltal versszerű, dalszerű lesz. Jó, hogy megidéződik a Világháború is. ( A mikrofon ütögetése mint puskaropogás, vagy ahogy egymás után fekszenek a szereplők a koporsóba mint tömegsírba.) Kevesen tudnak ilyen nehéz témáról a megfelelő hangon beszélni. Rossz és nagyon kár viszont, hogy pár szükségtelen elem csorbítja a darab ívét. Céltalan azért alkalmazni még két férfi szereplőt, hogy egyetlen egyszer egy meleg párt alakítva végigkeringőzzenek a színpadon némi derültséget keltve, fölösleges Egyed Bea második szólója végén, a színpadon a körbe-körbe futás ( nagyon nehéz színpadon „jól” futni, mégis, sajnos unalomig sokat látott gesztus), feleslegesek a vetítések is, apró technikai leleményeken kívül ugyanis nem sokat tesznek hozzá a darabhoz. És felesleges az egyik táncosnőt csuromvizesen visszaküldeni a színpadra, hogy ugyanazt eltáncolja, mint előtte, csak ezúttal vizesen! És kár, hogy mindezek hatására az előadás vége felé a figyelmünk már megkopik, „elhamvad”.

mittudjatok_lt

…Úgy érzem, Pataky Klári néha a forma bűvöletébe esik és nem látja a forma fölöttit, ezért a darab helyenként üressé, holt formalitássá, frigid bravúrrá válik. Kár érte, mert egy szigorúbb önkontroll alatt tartott, átszűrt változat ígéretes lehetne, ugyanis ott a kiváló stílusérzék, a valódi mondanivaló, az egyedi világú mozgásanyag. Ha mindez koncentráltabban, nagyvonalúbban, átgondoltabban, kevésbé szétaprózva tudna érvényre jutni, bizonyosan remekműveket láthatnánk!


Szerző: Viola Szandra
Fotó: Lékó Tamás


Képek az előadásból>>