A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Idegennyelvűségüknél fogva többnyire magyarázatot igényelnek a kortárs táncelőadások címei. Frenák március 30-án bemutatott darabjának magyar nyelvű változata szűzhártya lehetne, ami valóban furcsábban cseng, mint az angol szó, a kontextusba helyezéshez azonban nem árt ismerni, sőt érdemes egy kis etymológiai kutatást is végezni, mert így megtudhatjuk azt is, hogy a latin eredő Hymenaiosz, görög istennek a neve, aki azon kívül, hogy a házasság isteneként tartották számon, Dionüszosz fia volt, vagyis helyén való minden olyan utalás, ami a mámor, a nász, a színház, vagy a tragédia születésével hozható összefüggésbe.

Ha mindezt végiggondoljuk, kezdve attól, hogy Nietzsche épp a „dionüszoszi jelleget” nevezi alvilági erőket feszabadítónak, ösztönszerűnek, mértéktelennek, mintegy az emberi létezés éjszakai oldalának, vagyis épp nem a szűziességnek; meg kell állapítanunk, hogy a címadás, s mintegy a témafelvetés izgalmas és jó lehetőség. Nézzük az asszociációk tárházából Frenák miket válogatott!

hymen_dg2

A díszlet ötletes. Mennyasszonyi ruhákból aggatott csillár a színpad mennyezetén. Középen egy sarkainál lekerekített, négyzetalakú gumimedence, ami egyébként emlékeztet egy extrém méretű kotongumira is. S mintegy állandó eleme a díszletnek: Holoda Péter, fogyatékkal élő guringál mindvégig ide-oda és sajátos hangján elidegenítően és monoton megszállottsággal magyaráz. Nem is a menyasszony, hanem ő a központi figura, akiről már rögtön a darab elején sejteni lehet, egész társadalmunk, lelki nyomorékságunk szimbóluma. Ez a metafora jellegű szerepeltetése személyének kissé közhelyes ugyan, mégis ámulatba ejt korlátozott lehetőségeihez mérten is sokféle mozgássorozata, egyre növekvő aktivitása az előadás előrehaladtával. Inkább a többi szereplő mozgáskarakterét nevezném nyomorultul szegényesnek. Változatlanul nem tudom megérteni, hogy ilyen kiváló képzettségű és alkatú táncosokkal készített koreográfia miért merül ki holmi taperolásban, lökdösődésben és némi lábtárogatással egybekötött vakaródzásban! És itt nem a klasszikus formanyelvet hiányolom, dehogyis, az újszerűség éltető ereje a művészetnek, de Frenák már évek óta nem újít, csak ismételgeti egyre szűkülő repertoárját. A „frenáktár” ugyanaz: kétségbeesett és ( kétségbeejtően primitív) mozdulatsorok dübörgő, majd tragedizáló zenei aláfestésre, majd ugyanez bárgyú, ripacskodó mosollyal vidámabb, populárisabb számokra. Jelen esetben Tom Jones és egy lakodalmas, mulatós nóta az említett komikusabb stíl. Persze nyilván az első ilyen jelenet a leány ill. a legénybúcsúra, a második a lagzira utalhat, s ezek az epizódok próbálják a történetmesélés és a dramaturgiai változatosság szerepét betölteni, azonban csupán szánalmas próbálkozások maradnak a figyelem lekötésére. Frenák eszközei a hatást levadászni már egy kereskedelmi csatorna szintjére süllyedtek, úgy mint túlzó, felfokozott érzelmek bemutatása, szex, durvaság, negatív hírértékek előtérbe helyezése, szegényes, vulgáris nyelvezet. (Akik ismerik munkásságát, tudják, hogy mozgásának nyelve a fájdalomé, továbbá elemzői Frenák rendezői világát a kegyetlenség színházával és Artauddal hozzák összefüggésbe. Artaud azonban világos célkitűzéseket jelölt ki a színház számára, ezzel szemben úgy látom, Frenák táncai meddő szenvedések). Szerencsére még felvillan itt-ott, (akár táncosnői keble) valamikori tehetségének maradványa. A két fiú (Feicht Zoltán és Holoda Péter) tolókocsis duettje kiemelkedik a darabból, ötletes és őszinte, jól kihasználja a bevont eszköz nyújtotta lehetőségeket, de nem járatja túl azokat. Ennek a duettnek az előképét is láthattuk már Nelson Reguera mankóval történő szólójában, az alkotó előző, kRush című darabjában, ami szintén egy jól sikerült részletnek nevezhető.

hymen_dg

Frenák ezúttal is alkalmaz a háttérben vetítést. A videón egy fájdalmas tekintetű, összeaszott öregasszonyarc látszik, hogy Kassák szavaival éljek: „egészen citromfeje lett a szegénységtől”. Talán a menyasszony megboldogult anyja, talán saját, vizionált, balsorsot sejtető jövőképe.

Az előadás pozitívumai közé tartozik az a mozgássor, amikor a házasulandó ara élettelenül és bénán csüngő tagokkal omlik a tolókocsis Holoda Péter ölébe, s ő segíti, irányítja, mozgássérült létére a lány mozdulatait. A félelem bénító ereje lenne? De akár Baudelaire Egy dög című versének „isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet” elmúlás-analógiájára is konnotálhat. Vagy a szexuális, szerelmi  értelemben használt „dögleszt, szívdöglesztő” szavunk mozgásbeli metaforájára is gondolhatunk, ha mindenáron átvitt jelentéssel bírónak feltételezzük e jelenetet.

Aztán a már jócskán szűzhártyátlanított előadás vége, némi fokozással ugyan, de teljes téboly. Nelson Reguiera nekiesik a felfújható medencének, akár egy guminőnek és csak b..ssza, b..ssza. Fel-felbukkan, egyébként a darab folyamán többször is Vasas Erika, figyelemre nem éppen méltó táncával, de annyi világosan kivehető, hogy ő a fekete hajú démon, az elátkozott, a gonosz, a csábító szerető kliséjének megformálója. Egy-két beépített nézőt felrángatnak a színpadra üres mennyasszonyi ruhákkaltanáncolásra. Jantner Emese pedig a földre borulva egyszerre sír és nevet. Mindkét erőteljes érzelmet kifejező aktus élethű eljátszása ugyebár a legprofibb színészek számára is nagy kihívást jelent, mondanom sem kell, ezúttal vérfagyasztó ripacskodás lesz belőle. Persze nem csak ebből, ez jellemzi az egész darabot, és persze védelmezhetnénk e „balesetet” azzal, hogy szándékos, tudatos rendezői gesztus, mert ilyen egész társadalmunk, őszintétlenül mímeli csak érzéseit, és hogy a színpad tükröt tart, bla-bla… De ez elcsépeltségénél fogva, már mint gondolat sem érdemes alkotói létjogosultságra, ráadásul az az érzésem, hogy a Frenák Pál Társulat képtelen bármiféle őszinte, de nem közönséges, higgadt, eredeti megnyilvánulásra! Vagy, ha nincs igazam, bizonyítsa be az ellenkezőjét!


Szerző: Viola Szandra
Fotó: Dusa Gábor

Képek az előadásból>>