A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Roppant keresztet cipel, aki távol a hasonlatok képzelt világától, a meztelen anyagiságban keres kifejezést. A vállalkozás amilyen egyszerűnek tűnik, valójában éppoly komplikált, ugyanakkor fölöttébb veszélyes is. Nemes Nagy Ágnes írta egyik esszéjében, hogy a lét lényegi tudomásai a verbalitás labirintusain túl kezdődnek. E tartományt jobbára időtlen tapasztalat és a saját kor gyúrja-formázza, rendezi, míg maga is útvesztővé nem szilárdul – mégsem lehet tézeuszi dörzsöltséggel keresztülsétálni rajta, mert falai minduntalan a bolyongóra omlanak.

 

Hiroaki Umeda minden tekintetben a jelen kor alkotója; egy művész, aki nyers kíváncsiságtól és a megismerési vágytól vezérelve, szánt szándékkal döntögeti az eltévedt lézengő nyakára a súlyos vakolatot. Idén két koreográfiával érkezett Budapestre: a 2. repulsion és a Haptic című előadásokkal. A táncok pimaszsága abban áll, hogy maguk mögött hagynak mindent, ami a közönségnek biztonságot vagy kapaszkodót adna: a jelentést; egymásba oldják ugyanakkor a műfaji konvenciókat. A nyelv, melyen Umeda a színpadra „ír”, velőig hatolva vizuális, friss és egyedi, mely egyetlen pontjában, apró idegvégződésében sem kapcsolódik a beszédhez, sőt, a tánchoz is alig. A forma pedig, melyen prezentál, tulajdonképpen mozgásba lendített logika, koreografált tér, más szavakkal tartam nélküli tudomás.
Umedát nem véletlenül jegyzik elsősorban vizuális művészként a kortárs reflexiókban. Előadásai installált képzőművészeti alkotások, impulzív, élő fotográfiák, melyek elsődleges célja, hogy mind az alkotói, mind a befogadói perspektívát stimulálják. Ezt test, tér, szín, fény és zene manipulatív kohéziójával és szétesettségével, a formák és médiumok erőszakosságával, harmonikus egymásra (nem) találásával éri el az alkotó. Mielőtt azonban az előadások konkrétumairól esne szó, fontos, hogy röpke pillantást vessünk a kontextusra, mely azokat meghatározta.

umeda_leko

Úgy tűnik, manapság a művészet egyik alapvető célja lett, hogy megsemmisítse az ihletet, azaz a gondolkodást, mely a szavak dimenziójából táplálkozik, és véges kifejezésként oda is tér vissza. E struktúrák helyett veszélyes, új utakat igyekeznek feltérképezni, melyek távol állnak a centralizált gondolkodásmódtól, és a sokféleségből nőnek ki. Félretéve a paradoxont, melyet ez eleve önmagában csapdaként rejt (vagyis, hogy a művészetet tápláló tudattalan nyelvi szerkezettel bír), azt lehet mondani, hogy ez a pluralitás csakis oly módon megragadható, ha valamiképp aszubjektív formákat talál. Ezeknek ugyanakkor törvényszerűen nincs gyökere, nincs mélysége, csak felszíne. E szükségszerűség tulajdonképpen a szimuláció egyeduralmának köszönhető, vagyis annak a tendenciának, mely a percepció hagyományos útjainak felbomlásáért, roncsolódásáért felelős. Az információs társadalom elválaszthatatlan jellemzője ugyanis, hogy a hamisság leplével takarózik, és azt emeli a valóság fölé. Virtualitásokban gondolkodunk, olyan terekben, melyek a képzeletből erednek: hiperrealitásokban. 

Bizonyos értelemben e tereket barangolja be Umeda a 2. repulsion koreográfiájában. Alapvetése, melyet a bemutatót követő közönségtalálkozón többször nyomatékosít is, hogy ne keressünk jelentést a szerkezet mögött, hiszen maga a szerkezet a jelentés, a tartammá emelt forma. A tér sokfélesége rajzolódik ki az előadásból, a lehetőségek kollázs-szerű, helyenként összefüggéstelen számtalansága; az előadás a szimuláció(k) stimulálásában áll. Kiindulásul három táncosának teste szolgált, és a képesség feltérképezése, mellyel e testek bírnak. Fizikai színház ez, a szó szoros értelmében véve, sőt, már-már kibernetikus színház. A határokat feszegeti: mennyit bír egy fizikai test, mennyit a zene, mennyit a néző. A zene ugyanis zajzene, mely technokrata zörejekből áll, ez mozgatja a táncosok (Daravirak Bun, Guillaume Yvener, Sofiane Tiet) testét, szaggatott, görcsös frázisokba rándít. A darab élő installációra emlékeztet, melyben minden táncos egyenként egy-egy organikus jelenség, tudat és érzelem nélküli mechanizmus, mely valós dimenzióval nem, csupán virtuális kiterjedéssel rendelkezik. A három férfi megnevezhető kapcsolat és kommunikáció nélkül táncol egymás mellett (egyetlen pillanata van a koreográfiának, mikor múlékony és jelentéktelen szemkontaktus alakul ki). Olyanok ők, akár a CD-lemez jelolvasó lézersugarai, cikáznak, akadoznak. Umeda elmondása szerint a 2. repulsion egy tíz éves kutatóprojekt egyik állomása. A projekt célja, hogy a mozgást mint jelenséget tanulmányozza, és meghatározza a különböző mozdulatnemek jelenségeit: a kortárs táncot, a balettet, jelen projektjében a hip-hop alapú mozgást, később a folklorisztikus táncot.

Ezzel szemben a Haptic koreográfiában Umeda a saját mozgását vizsgálja. Jegyezzük meg, hogy a művész relatíve későn, 20 éves korában kezdett el tánccal foglalkozni. Eleinte rajzolt, majd fotográfiát tanult, a klasszikus, modern és alternatív táncot pedig egy év gyakorlás után elutasította. Célul azt tűzte ki, hogy ráleljen saját mozdulatnyelvére. Talán ennek az irányát jelöli a Haptic is: kevéssé táncelőadás, mint inkább performatív folyamat ez, ami a test szétesettségét, elemeinek összerendeződését és ismételt széthullását mutatja be.

umeda_leko2

A szerkezetében megfigyelhető ív szerint ugyanis először csak a láb, majd a csípő, a felsőtest, a karok, a fej, végül az impulzust magába sűrítve az egész test mozgásba lendül. A folyamat tördelt, a mozdulatok frazeáltak és már-már roncsoltak. Nem cél a tánc művészi kifejezése, ahogyan nem cél az sem, hogy a mozgássorok egy egésszé álljanak össze. Nincs üzenet, a 2. repulsionhoz hasonlóan itt sincs konkrét jelentés, még ha önkéntelenül is felismerni vélhetünk pár jellemző mintázatot, például a rémület, félelem, agresszió megnyilvánulásait. Ami a jelentés helyett áll, az a mozgás és az analízis. Umeda a test és fény, test és szín kapcsolatát a természettudós precíziójával vizsgálja. Kézen fekvő dolognak tűnik, hogy Goethe Színtanából kiindulva vonjunk le következtetéseket a színek használatát illetően, a végkicsengés banalitása miatt azonban ettől mégis eltekinthetünk. Helyette azonban érdemes szemügyre venni az összképet, amit az előadás sugall. Van valami titokzatos, valami mélyen archaikus és elképesztően elektrikus-futurisztikus az előadásban. Kicsit olyan, mintha vett volna egy vásznat (a színpadot), ezt telemaszatolta volna különféle színekkel (fénnyel), majd a festék és a vászon között fakasztott levegőbuborékban ő maga eszeveszett energiákkal mozogni kezdene. Nincs mese, Umeda úgy tűnik, kegyetlen manipulátora az ártatlan nézői percepciónak. Útvesztőbe csal, és ott magára hagy.



Szerző: Komjáthy Zsuzsanna

 

Fotó: Lékó Tamás