A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Földszínű, fűző-motívummal tűzdelt jelmezek, afro-amerikai mozgásvilág, szoláriumként világító téglalapok. Hagyományosan nem ez jutna eszünkbe a reneszánszról, a humanizmusról, Janus Pannóniusról.  Egy antropomorf, ám az előadásnál valószínűleg visszafogottabb, harmónia-kedvelő, latin eredetű kultúrát képzelnénk inkább, ha az irodalomkönyvek tanítása mentén haladna képzeletünk. Bozsik Yvette azonban a Mars kultusz görög eredetét dolgozza fel, ha a nietzschei felosztáshoz ragaszkodunk, mely ez esetben kitűnően alkalmazható, akkor annak is inkább a sötétebb, zabolátlanabb, zsigeribb azaz dionűszoszi oldalát ragadja ki.

preda viola

Amellett, hogy a háborúé, a görög mitológiában Mars a férfierő, a termékenység jelképe is volt, ezért is helyén való, hogy Bozsik színpadára veszi az erotikával, férfi női viszonnyal egyértelműen kapcsolatba hozható táncokat is ,(nagyon kreatív, feszültségképző kép, amikor a nő a férfi lába közül kigyózik elő, mintegy maga is fallosszá válva), valamint, mivel ezek az erőviszonyok sem nélkülözhetik a háborút, a pusztítást, az erőszaknak, véres, agresszív mozgásvilágnak is helye van. A teremtésnek arra a tulajdonságára mutat itt rá, hogy a teremtés sem létezhet áldozat nélkül. Ezt a felfogást valamennyi szakrális gondolkodásban megtaláljuk. Ez a katarzis alapja is a művészetben: ahhoz, hogy a mű által képviselt érték életet nyerjen valakinek vagy valaminek meg kell halnia.  A Prédában is ez az ősi vallási szitáció ismerhető fel, az egyén a közösségnek feszül, mégis a közösségért.

Philippe Heritier zenéje nagyon jó, olykor pattogósan vidám, mindig kifejező, pontos. Olyan pontosság ez, amelynek precizitását akkor is érzékelem, ha nem is tudom egészen mihez mérjem, viszonyítsam, ha nem értem mit akar kifejezni, mégis érzem, nem nyúl mellé, helyénvaló. S bár tűpontosan jelenít meg, mégis némi iróniát hoz a dallamvilágba a kürt és a trombita használata, a hangszín és a ritmus pökhendisége, az iróniára pedig épp a bizonytalanság a jellemző, vagyis hogy folyton inog az igen és a nem között, ez a hangulati libegés pedig már maga is tánc, dinamika.

preda viola2

Ami a vizualitást illeti, maszkszigorúra sminkelt szemöldököket, emberemelvényeket látunk, a tér folyamatos átrendezésen esik át, a világító szolárium-koporsók, hol falak, hol ágyak, hol ajtók, akár egy akciófilmben, mindig történik valami, gyorsan cserélődnek a jelenetek, a szereplők, variációk egész sorát látjuk, kombinatorikából jeles Bozsik Yvettenek. Férfi nővel, nő férfivel, nő nővel stb.. Meg kell közben jegyeznem, hogy Valencia James szólója és színpadi jelenléte a legkiemelkedőbb, mégpedig autentikussága okán, látszik, neki anyanyelve a tánc.  A mű mozgásvilágába azonban úgy, a darab egyharmada után egyre inkább beszüremkedik valami ősidegenség, reflexszerű hirtelenség, majd idővel a görcs már erősebb lesz a táncnál, vadzsigeriség, idegtánc jön létre. Szükségképpen bekövetkezik a dráma, a táncosnő hátraesik, az egymásnak támasztott szolárium-fedelek közül kinyílik egy ajtó. (Egy gyermek a nézők közül, aki nyilvánvalóan jól érzi a drámai feszültséget, ezzel egy időben felsír.) 
Ettől a pillanattól kezdve nem csak ajtók, de lírai mélységek is megnyílnak előttünk, egyenesen száguld a tánc vonalvezetése a halálba, végre vége az érzelmi kétdimenziónak! Kissé ésszerűtlen, -és szándékatalan groteszkségnek érzem azonban-, hogy  miért hal meg egy szeretkezés után a nő, de hát a józan ész sosem drámai, az annak ellentmondó már inkább, úgyhogy belefér, jobb, mint az üres, csiricsáré kombinatorika a darab első felében. A szerelmét elgyászoló férfi szenvedés-koreográfiáját pedig kissé hosszúnak érzem, egyrészt mert a bábként mozgó - bábot mozgató figuraegyüttest már sokszor láthattuk különböző szimbólumrendszerek keretében, másrészt, mert nem voltak annyira kidolgozottak a karakterek, hogy igazán megszerethessük őket. Önmagában a halál megjelenítése a színpadon még nem ébreszt sem szánalmat, sem dühöt, sem együttérzést, csak olyan szereplő elvesztését tudjuk sajnálni, akit már volt időnk korábban megkedvelni, megismerni, akivel azonosulni tudtunk. Ebből a szemszögből nézve borzasztóan vontatott lesz a halál és gyászjelenet, valamint az előadás szövete egyre hézagosodik, nehéz megtalálni a kohéziós erőt az egyes jelenetek között. Valamennyire lehet sejteni az áldozat beteljesedését, a mondakör megelevenedését a mozdulatokban, asszociációs bázisunkból kedvünkre válogathatunk akkor is, amikor a világítós téglatestekből csúszdát építenek, és a nők, mintegy átadva testüket a tehetetlenné tevő érzékiségnek, lecsúsznak a vágy csúszdáján. (Az én asszociációm legalábbis ez volt.)  Majd néhány képszerűen rövid csoportpozitúra után éles vágással szakad el végleg az előadás, mint elkoptatott szövet, hogy ennél a metaforánál maradjak…

Kissé túlságosan is posztmodern kautikának éreztem a szerkesztésmódot, (a pécsi Janus Pannonius Díjátadón, mely csak leheletnyit tért el a budapesti bemutatótól egyébként úgyszintén). Hiába van meg az előadásnak az egyéni, sajátos világa, hiába találunk erős koreográfiákat, valahogy elmarad a csoda, amennyiben a csoda elvárás egy előadástól, márpedig ilyen jelentős alkotó esetében, mint Bozsik Yvette miért ne lehetnének magas elvárásaink. Sajnos valahogy azt érzem, hogy bármennyire jó részleteket is nézhettünk meg, összességében ennél Janus Pannonius több, a görög Mars kultusz is több, és méltó volt a feladat az alkotóhoz is, és valahogy mégse…bár tudnám mi hiányzott még!


Szerző: Viola Szandra
Fotó: Lékó Tamás

 

További képek az előadásból>>