A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Mindig is meglep, milyen meglepően kortárs műfaj a butoh. Döbbenetes, hogy mozgásanyagában és filozófiai hátterében milyen ősire, kiforrott tradíciók láncolatán át ránk hagyományozódott bölcsességre emlékeztet. Pedig a robogó modern kor művészeti találmánya, mint például a performansz és társai, s szintén hozzájuk hasonlóan alig néhány évtizedes, de gazdagon szétburjánzó múltra tekint vissza. És ebből következik a másik döbbenet, hogy egy butoh előadás, mint forma, mennyire igényli (avagy igényelné) a progresszív előadásmódot és befogadást, az új formákkal, határátlépésekkel való kísérletezést, a szoros nézői figyelmet, és lehetne még hosszan sorolni mindazt a kitételt, amit a performanszművészetnél szintén felsorolhatnánk. Mindezt pedig nem azért írom elöljáróban, hogy bármiféle művészetfilozófiai eszmefuttatásba kezdjek, csupán keresem, hogyan is lehetne optimális helyzetet teremteni a butohval való találkozásra.

Mindenekelőtt azonban örvendetes, hogy egyáltalán lehet vele találkozni. Az Érintéspont Művészeti Alapítvány szervezésében, Bata Rita táncos-koreográfus és munkatársai menedzselésében kétévente kerül sor a japán különlegesség seregszemléjére, ahol tényleg igazi ínyenceknek való nagy mesterekkel lehetett találkozni eddig is. Az idei Itt van Japán! 3. Előadóművészeti Fesztivál igyekszik a butoh populárisabb-szélesebb köreiből meríteni, de azért egy hamisítatlan butohlegenda, Ko Murobushi köré építi a rendezvényt. Átfogó kiállítás mutatja be a munkásságát, hiszen a talán hatvan körüli, ám butohban fiatal japán mester a fesztivál információi szerint „jelenleg a legismertebb és legelismertebb butoh művész a világon”. Amúgy a kiállítás címe: „A kísérletező test 1969-2013” – nagyon jó cím, ajánlom mindenki figyelmébe!

murobushi kripta

Az általam látogatott estén Ko Murobushi figyelemre méltó szólója mellett azonban másik előadás is helyett kap a Nemzeti Táncszínház nagyszínpadán. Az Azonnali üzenetben egy fiatalabb butoh táncos, Daiji Meguro lép fel Bata Ritával. Egymásnak feszülő párosuk torz viaskodással üti fel az előadást, majd a sajátos kapcsolat felbomlik két furcsa lény groteszk és töredezett koreográfiájára. Zörejzenére hullámzik szét egymástól a két szétváló, s így önmagára maradó, s ettől láthatóan szenvedő test. Különálló, saját utat járnak be, ám furcsamód a kapcsolatuk megmarad, hiszen maga a két út nem más, mint a másik hiányának felelevenítése és megtapasztalása. Az egymástól eltávolodott két testet két világított sziget is befogadja. A nőé kör, a férfié téglalap alakú, mintha nemi szerepek szerint különülnének el két jellegzetes szimbólumba, miközben a jelmezük egyformán uniszex, ugyanaz a testet szinte gúzsba kötő, szíjakból és csíkokból, nyugtalan geometriai formákból szabott hacuka. De akár nőről és férfiról van szó, akár csak két testről nemi identitás nélkül, magányuk és egymásra találásuk közös élmény.

Amit látunk, az az egyedül vergődés esszenciája: a magukra hagyatott testek egyaránt bizonytalan, fájdalmasan kifacsart, tétova mozgássorokból, ritmikákból építkeznek. Érdekes azonban a két táncos butohjának eltérő közelítésmódja, mennyire sikerül a testüket kilazítani, másféle tudatállapotba repíteni. Daiji Meguro elképesztő hajlékonysággal és eleganciával omlik össze, vagy fordul törzsével a földön fekve hátulról előre, és térdeit szinte kifacsarva vánszorog a társtalanság torz mementójaként. Izmai már-már folynak, hosszú-hosszú percek alatt teljesítve egy mozdulatot, de megszakítás nélkül, folyamatosan, az arca pedig szinte lárvaszerű, kifejezéstelen, érzésnélküli „maszk”mögé rejtőzik. Bata Rita mozgása szaggatottabb, kevésbé egyenletesek az ívek, amiket bejár, ha úgy tetszik, szabadabb, de felületesebb is, időnként elkalandozik a teste, mintha kevésbé lenne ura a gesztusainak. Nem tánctechnikai, inkább kulturális különbség ez: a japán fiúnak a butoh „természetes anyanyelve”, otthonosan mozog a közegben, a kelet-közép európai táncosnőnek viszont egy felfedezett kontinens, amire rátalált és ahová igyekszik minél mélyebben bevenni magát. Talán koncepció is a látható különbség, hiszen a japán táncos néma, szoborszerű merevségével ellentétben, Bata Rita mimikája él, hangoskodik, locsog és fecseg keresés közben.

Végül a két test újra egymásra talál, és vándorlásuk veszi kezdetét a színpadon. A zaklatott háttérzene helyét átveszik a harmonikusabb dallamok, és a mozgások is jóval lágyabbá szelídülnek. És ahogy ugyanaz az iteratív dallamsor variálódik, ugyanúgy egyetlen mozgássor tökéletesítése zajlik előttünk újra és újra. A két táncos háttal áll és jobbra-balra imbolyogva hajlítják felsőtestüket, nyakukat és fejüket, miközben tovább lépnek hátrafelé. Hajuk ide-oda leng, ruganyos hátizmaikon hullámzik a fény, ahogy nem kimérten, nem komótosan, csak egyszerűen lassan, pontosan haladnak egyik fénysávból a másikba. Voltaképpen végigpulzálják a színpadot, és életre keltik háttal álló kettősüket, amely már nem is kettős, inkább egyetlen, egymásra hangolt közös élőlény.

murobushi kripta2

Ko Murobushi a következő produkcióban öltönyös emberként lép elénk, köhög és prüszkül, és minduntalan összeesik, mintha folyvást kicsúszna lába alól a talaj. Az esésekben van valami burleszkszerű. Egyrészt viccesek a helyzetek (mégha ez inkább valamiféle visszafogott önirónikus szellemesség is, nem az arcba vágott torta harsány humora), másrészt minden olyan jól olajozottan történik, mint egy Buster Keaton jelenetben. A táncos elterül, majd felpattan és minden megy tovább. Ráadásul egészen pontosan felismerhető a pillanat, mikor fog Ko Murobushi elterülni. Ahogyan az is, mikor lép ki egy-egy etűd figurájából, és készül fel arra, hogy belelépjen egy másikba. Kicsit szokatlan ez a nyílt színen való ki-be lépdelés a szerepből, de a japán színház mechanizmusában korántsem az: egyfajta stilizációt ad a történéseknek. Mintha nem az lenne a lényeges, hogy mi fog történni, hanem az, ahogyan meg fog történni. Mert egészen virtuóz az elesés, és minden mozgáselem fantasztikusan puhán és pontosan kimérve gördül. Lenyűgözően ez a mozgásban megragadott artisztikus finomság, valami azonban még hiányzik.

Kripta a darab címe, melyben a táncos a „tigrissel kerül szembe”. Ez máris temérdek mindent jelenthet, akárcsak egy performanszban, amely kérdéseket és felvetéseket akar generálni. Ko Murobashi végül elveszíti öltönyét, és csaknem meztelenül, egy szál ágyékkötőben folytatja a küzdelmet. Ismét csak káprázatos, ahogyan négykézláb lépdel egy nagymacska ruganyosságával, ahogyan a csuklóját maga elé helyezi, tényleg szinte látni lehet az emberből kibújó tigrist. Hogy maga a Kripta mi lehet, abba sem bonyolódnék bele, mert tényleg túl sok a lehetőség. Ami igazán érdekes az előadásban az maga a tigris, ahogyan próbál kitörni a táncosból és a színpadról. Előrejön, rázza a rivaldát, egy virágcsokorból szájával a nézőkhöz hajít egy rózsát, talán próbálja áttörni a falat, majd rizsszemeket dobál felfelé, mintha arra lenne a szabadulás útja, de minden csak visszahullik rá. A tigris azonban nem tud kitörni a színpadi térből.

Pontosabban a mesterséges, kreált térből. Valahogy az élmény megtapasztalása túl távolra kerül, nem sikerül átadni. Ha már kiindulásként performansz jegyekkel ruháztam fel a butoht, akkor most válik számomra is világossá, mennyire fontos lenne egy jobban megválasztott környezet, ahol talán intenzívebb kapcsolatra lenne lehetőség (, végülis egy performansz ritkán szokott nagyszínpadon, steril színházi térben létrejönni, ámbár nincs is kizárva a lehetőség). Lehet, ha közelebb kerülnék a XIII. sorból az eseményekhez, az álomszerű képek nem oltanák ki egymást, nem illannának olyan könnyen a semmibe.Vagy nem tudom. Mindenesetre van egy fotó, amelyen Ko Murobushi a tengerpart hullámverésében meztelenül gázol négykézláb. Ugyanaz a momentum, ahogy az előadásban négykézláb, acélos ruganyossággal, mégis puhán lépdel a tigris. Talán, ha mindezt a tengerpart nedves homokját ingerlő hullámtaréjok között látom, talán a tigris is ki tudna törni hozzám.


Szerző: Sz. Deme László
Fotó: Dusa Gábor

Képek az előadásból>>