A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Számtalanszor elképzeltem már olyan táncot, ahol nem csak látáson mintegy érzékcsere által lehet tudomást szerezni az érintésről, hanem maga a bőrfelület, a tapintás aktusán át is részei lehetnek a nézők a befogadásnak. A Japán hét keretében vendégszereplő BATIK társulat darabjának címe is Shoku, vagyis érintés. Az érintés pedig leginkább a kapcsolatfelvételről szól, értsük azt fizikálisan vagy metaforikusan, egymás, önmagam és a határok megtapasztalását is jelenti egyúttal. Vagy legalábbis nagyjából ilyen előfeltevéseink lehetnek a cím alapján.

Tényleges, valódi érintést mi több érintettséget, egymásra hatást ehhez képest úgy gondolom keveset látunk a produkcióban. Egy folyton fúvó, orkán erejű düh az, ahogy a koreográfia végigsűvíti az egy órás játékidőt. Az okok nem teljesen tisztázottak. Tudjuk, hogy a butohban a lélek elszakadása a testtől végcél, valamint, hogy a műfaj szuggesztív stílusának kialakulásában nagy szerepe volt a Világháború utáni sokknak, mindazonáltal erősen felvetődik bennem a dilemma, hogy kell-e tudnom a megjelenítendő érzés konkrét kiváltó okát, vagy csupán színszerű, hangulatszerű megjelenítése is elég az „egész” érzéséhez?

batik vsz1

Szinte minden mozdulatra jellemző a megszállottság. Már a kezdés is nagyon intenzív, hangos zene, cipődobogás, teljes sötétség, majd piros, lenge ruhában pörgő nők, sikítás. Az audovizualitás mindvégig tipikus, a mozgást gyakran erősítik ritmikus sóhajok, nyögések, zajok. A kinetikus jelek mellett a gesztusnyelv is nagyon erős, ám meglehetősen torz, erőltetett fintorok formájában. A keletibb emberek mimikája genetikailag és kulturálisan is más, ez a furcsaság azonban nem magyarázható csupán antropológiailag, az egész előadáson ül valami eszelős, démonikus hangulat, vérfagyasztó szenvedést, bárgyú örömöt és undorító jókedvet láthatunk a táncosnők arcán.
Az előzetes leírásban a rendezőnő (Ikuyo Kuroda) a feszültség okaként a külvilág és a saját belső én közti különbséget jelöli meg. Valami testi érthetetlenség jellemzi szereplőinket, akinek környezetének, akár társadalmának kiszolgáltatva, kaotikus testélmények tömegével kell megküzdenie. Sajátos módon, mintha újra és újra kénytelenek lennének végigélni emberi tudatunk sajátságaként a belső testi érzékelés és a test külső képeinek szétválását, a pszichogenezis folyamatát realizálni. Olyan, mintha testem külön tudattal rendelkezne az agyamtól. Ez a differenciálódás különösen a gyermek fejlődése során valóban feszültséget okozhat, felnőtt emberek esetében azonban nem valószínű.  Hiszen egy felnőtt gondolkodó számára nyilvánvaló, hogy a testem nem létezhetne a világ nélkül, képtelen lennék önmagam megismerésére, ha nem létezne valamiféle önmagamtól független közeg, amelyben, s amely által magamat mérhetem. Mivel a japán kortárs filozófiában nem vagyok jártas, ezért Merleau-Ponty gondolataival élve ezt úgy fejezném ki, hogy testem és a világ húsa átjárják egymást, elemi tükröződéseket alkotnak. Pontosan ezért nehéz megértenem a darab előzetesen is megjelölt tematikáját, azt, hogy az önmagam és a világ közti különbség elsősorban különbség, mi több feszültségteremtő különbség, s nem egység.

De közelítsük meg máshogy az előadást, próbáljuk a mozdulatkódokból olvasni, interszubjektív jeleket keresni, az érzéki összetevőkből kinyerni a mondandót. Visszatérő aktus a fekete női cipők bugyiba dugdosása, majd ugyanennek a gesztusnak a megismétlése zseblámpával is, a nemi szervet érintő mozdulatok, valamint a harakirire asszociáló görcsös összecsuklás. Jogosan lehet olyan érzésünk, hogy ezek a nők a nőiségükkel állnak harcban, a tipikusan feminin szimbólum: a magas sarkú cipő groteszk helyzetekbe kerül, leginkább fallikus eszközként jelenik meg. Egy alkalommal pedig a mozdulatokkal megfelelően előkészített asszociációs terepen habos köpésekből a vörös szoknyán lassan alá csurgó lé rajzol ki minimalista festményt és kelt erotomán képzeteket. A darab egészére jellemző egyfajta késő –avantgard provokativitás, amely azonban úgy érzem sokkal inkább visszatetszést vált ki, mint érdeklődést. Erőltetett ma már a nemiség túlzott hangsúlyozása és közönséges módon való ábrázolása, ez a dinamizmus nélküli ordítás, ez a bájolgó diliház, olyan, mintha a Bernarda Alba japán verzióját látnánk, az 5 lányt pedig félkegyelműek közül válogatták volna ki. De felfoghatjuk menstruációs táncnak, premenstruációs szindrómában őrjöngő, hisztiző nőkollégiumnak is. A nőiségnek nem igazán sikerült a vonzó oldalát láttatniuk, valódiságát sem, ami pedig a mozgáskultúrát illeti egysíkúnak, butának, gnómnak érzékeltem. Hiába szólt mulatós zene, hegedűszó vagy rock, lényegüket tekintve ugyanazokat az elemeket láthattuk.

batikvsz2

Elfog a félelem, hogy a valódi mélységet nem érzékeltem és mégis van valami olyan indok ami e felszínesnek látszó lufidurrogtatást megmagyarázza, érthetővé teszi és felemeli művészi értékét. De én mindenesetre hiába kutattam az előadásban, az előzetes ajánlóban, melyet szintén segítségül hívtam az elemzéshez, hiába a butoh kultúrában is, (amelyet nehezen tudtam összeegyeztetni az előadással), sajnos azonban mindezek ellenére nem leltem, úgy érzem dramaturgiailag rosszul volt felépítve az előadás, a nézőnek nem adta oda a kulcsot a megértéshez, rendkívül ripacs produkciónak értékelem, a címben megjelölt lehetőségeket sem aknázta ki, nem is értem, miért pont ezt az előadást hívták meg a Butoh Fesztiválra.

 

Szerző: Viola Szandra

Fotó: Lékó Tamás

 

Képek az előadásból>>