A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Kovács Gerzson Péter városa fölött a fellegek egyre csak gyülekeznek. Nevezetesen DiverZity fölött a jubileumi produkcióban. A 25 éves TranzDanz ezúttal azt a tánchelységet térképezi fel, amely egyszerre a sokféleség zűrzavaros és a sokféleséget gyilkoló riasztó egyféleség városa. Ez bizony az összecsapás terepe, korántsem a béke, a megnyugvás vagy a harmónia jellemző rá. Ráadásul a megidézett zity „nem is annyira képzeletbeli”, írja a színlap, és ahogy a négy táncos mai, utcai ruhákban vidáman beugrándozik a nyitó képbe, ugyanonnan érkezve, ahonnan mi, nézők is jöttünk, kétség sem marad afelől, hogy nagyon jól ismerjük a várost és lakóit. Erőteljes a felütés, ahogyan a vakító rivaldafényben ide-oda vonul a magyarkodó mozgásmotívumokat és harsogó jókedvet erőltető bohóccsapat.

diverzity1

A legvidámabb barakk gulyáscsárdásozó regimentje ugrabugrál ki a színről és be a színre. A rákövetkező etapokban már szellősebbé válik az anyag, elszakad a konkrét utalásoktól és jóval metafizikálisabb régiókba merészkedik: a darabon végigvonuló feszültség és vergődés hisztériája korántsem csak és kizárólag a mi társadalmunk privilégiuma. Hogy ez megnyugtató-e, vagy sem, azt már a befogadó maga döntheti el.

Az indításnál arcul csapó dinamika lankadatlanul kitart a darab végéig. Remek társaságot verbuvált össze a koreográfus KGP. Blaskó Borbála, Fehér Laura, Bora Gábor és Tókos Attila táncosi lényében nemcsak a kiforrott szakmai teljesítmény értékelhető, hanem az abszurdhoz való vonzódás is. Nagy kedvvel és apadatlan energiával vetik magukat a zömében szabdalt, groteszk és expresszív, ám rendkívül sok játékos lehetőséget is felkínáló mozgássorokba, így hitelesítve DiverZity eksztatikus (túl)fortyogását. Ráadásul nemcsak a testükkel képesek túlozni, hanem az arcjátékukkal is. Mert az arc most legalább olyan fontos, mint a karok és a lábak rángó ívei, hiszen DiverZityben láthatóan mindenki maszkot visel: álarc mögött szenved és gyűlölködik. A táncosok arca ezért fehér színt kap, szemük körül vastag, fekete kihúzás teszi még hangsúlyosabbá a túláradó érzelmeket. Főleg a két fiú clown játszik sokat a mimikájával: Bora Gábor és Tókos Attila élvezettel lubickol a röhejes arcjátékokkal illusztrált figurák felvillantásában, sokszor meg is kacagtatva a publikumot egy-egy sikerültebb nézéssel. A lány bohócok visszafogottabbak, de kifejező erőben azért nem maradnak el, például a szemük olyan meghatóan repdes a néptáncos betéteknél, hogy szó szerint szemvillanás alatt leplezik le, hogyan válik itt a folklór újrahasznosított giccsparádévá. De a szándékosan túlzó mozdulatoktól, gesztusoktól folyamatosan lelepleződik az uniformizált jókedv is, főként, mikor a táncosok több ízben is előre vonulnak, hogy szinte az arcunkba tolják túlhabzó érzéseiket, amelyek éppen ettől a túlzástól lesznek hamisak, visszataszítóak. Kitűnően és erőteljesen „mocskos” pillanatok követik egymást, ráadásul akármelyik táncost lehet követni, mert nem csak együttesként, de egyénileg is visznek, repítenek, nem hagynak unatkozni.

Be is szippant az örvénylés. Agresszív és extázisban remegő vagy zombiként menetelő figurákat látunk, akik egyre csak hajszolnak valamit. Széttartó és töredékes mozzanatok uralják a koreográfiát, még a közös kompozíciók is többnyire kifacsart pózokból építkeznek. Mérhetetlen a nyugtalanság, minden mozdulat vibrál és acsarkodik valami vagy valaki ellen. Kedvenc képem, ahogy a félhomályban holdfény tör át a háttérre vetített, romantikusan szabdalt éjjeli lombok közül, míg a táncosok a színpadra szórva, egymástól elszigetelve, magányosan tekeregnek, mintha élőhalottak léptek volna elő a kriptákból, miközben az éjjeli, szendergő zajokba fülsértő zörejek és távoli sziréna harsog. Nyomasztó végállapot, de kompozícióként mégis van benne valami sajátosan szép, vonzó. Másik emlékezetes momentum, amikor DiverZity „manökenjei” a Kraftwerk zajokkal és giccsbetétekkel szanaszét szabdalt, fő motívumait azonban pontosan exponáló örökzöldjére masíroznak. Mintha a táncosok egy elképesztően bizarr, gigantomániás megfontolásból szerkesztett óramű robotikus bábuiként iparkodnának betölteni a teret. Sürögnek és forognak konok, belső erőtől hajtva, újra és újra saját mozgásfragmentumjaikat variálva, s közben ismerős helyzetek villanak fel, akár egy-egy szelet a mindennapjainkból az utcáról: egy találkozás, egy szóváltás, lökdösődés, visszautasítás stb. S bár nincs racionális megfejtés a jelenetre, magával ragad a formák sodrása, a vibrálás, a széttartó erőknek ez a biztos kézzel való egységbe komponálása.

diverzity2

Expresszionista kavargás, talán így lehetne leginkább megragadni DiverZityt. És mérhetetlen szabadság, amely nem kötelezi el magát egyetlen stílus irányába sem, hanem olvasztótégelyként szintetizálja magába mindazt, amire szüksége van. Ahogy DJ Wondawulf zenei háttere is felhasznál számos elemet a népzenétől a népieskedő műzenén és nótakultúrán át az agitprop híradók betéteit idéző futamokon, világzenén, ethno jazzen, utcai törmelékek iteratív ritmikáján át a beszűrődő szirénáig és ki tudja még meddig, úgy ölel magába temérdek műfajtöredéket a koreográfia. KGP sem teszi le a voksát egyetlen formanyelv mellett, úgy hoz létre egyedit, hogy tovább kotyvaszt mindent a boszorkánykonyhában, pulzáló és lüktető mozdulatáradást állítva elő. Frisset és élőt, éppen mint a háttérvetítés videóbejátszásain gazdagon és fenyegetően burjánzó felhők, amelyek egymásból előbondorodva egyre nagyobb gomolyagokká állnak össze, újra és újra kezdve a bodorodást, hol a teljes égbolton, hol csak lyukakon át, leszűkítve, beszűkítve, vagy éles geometriai formákba kényszerítve. Egyszerre szép és nyugtalanító ez a különböző optikákon és szűrőkön át mutatott felhősödés. Vajon mikor tör ki végre a vihar és söpör el mindent?

Tulajdonképpen némileg zavarban is vagyok. Mert mintha egész DiverZity elrettenteni szeretne valamiféle kaotikus és eksztatikus áradástól, miközben szív és taszít a lüktetése. És olyan arányosan, érdekesen van felhelyezve, hogy az ember szívesen merül bele DiverZity mélységes bugyraiba, ha izgatja a zűrzavar természetrajza. Talán nem fogja egészen megérteni, de legalább belekukkantott.


Szerző: Sz.Deme László

Fotók: Lékó Tamás

 

Képek az előadásból>>