A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Salamon Eszter a lehetetlent bűvöli: víziója cipollai, éhes korcs, ami a nézői kogníciót vette célba. Embertelen, lápos vidékre csalja, majd módszeresen levadássza: apró, mély és éles harapásokkal lassan berágja magát a közönség agyába. Hipnotizálja, leigázza és uralja, rendelkezik a nézővel. - A Mesék a testtelenségről áltudományos fikció, egy időtlen, képtelen, sokkoló világ kollázsa. Régóta várt és remélt előadás, mely kétségkívül új fejezetet nyit a táncművészet diskurzusában.

Salamon Eszter a határok és határjelenségek idomára, aki sohasem a széles, sokak járta utat választja. Előadásaiban valódi kockázatot vállal, olyan problémákat vet fel vagy olyan kérdéseket feszeget, melyek már puszta létezésük okán zavarbaejtőek. Nem szokás róluk beszélni. Nem szokás róluk tudomást venni. De leginkább: nem szokás rajtuk taposni. Salamon pedig olybá tűnik, a valóságérzékelés alapját, az egyéni identitás szilárdnak hitt fundamentumát dönti tervszerűen romba, a testi meghatározottságtól annak könyörtelen relativizálásáig jut. Előadásainak célkeresztjében gyakorta a negyedik dimenzió, az idő áll (jelen esetben a hang formájában), jellemzően pedig azt vizsgálja, hogy az miképpen olvad térré, ha tetszik, miképpen válik testté, majd fordítva és így tovább. Tér-idő egymásba harapódzása ugyanis a mozgás igazi természetére és a szubjektum lehetetlenségére világít rá, egy erőszakos hierarchiára, ami túl régóta tartja markában az embereket.
Ennek a kísérletnek egyik állomását láthattuk 2009-ben a Dance #1/Driftworks koreográfiájában, aminek tétje éppen az volt, „hogy a mozgást ne térben, két pont között lássuk, hanem egy időben, egy időtartamon át.”  Az And Then 2011-ben bemutatott előadása szintén a temporalitással játszik, az időt virtualizálja és szubjektív tapasztalatát semlegesíti, megfosztja egyéni ízétől. A Tales of Bodiless ennek a gondolatmenetnek egy radikális végpontja, hiszen a folyamatot végső soron a nézői érzékelésbe sűríti. A saját időt másik idővé transzmutálja, majd ebből az eltulajdonított (megfújt) pozícióból úgy uniformizálja a közönséget, hogy közben agresszíven rátenyerel az egyéni fantáziára, individuumra is. Ahogy Rényi András esztéta a budapesti bemutatót követő közönségtalálkozón rámutatott: Salamon dekonstruálja a koreográfia hagyományos kereteit. Megannyi pályatársához hasonlóan ő is eljut a testinek-való-lét határáig, ám nem torpan meg külvárosában, túllép azon: a nézői percepcióba férkőzik, egyúttal megfosztja azt a középpont, a fókuszpont kényelmétől (hiába meredünk előre, ott csak mellékesen történnek a dolgok). Ezzel tulajdonképpen minden bizonyosságot kétellyé, pontosabban játékká formál, és egyedi megoldásaival vértezve ellenszegül a színház legősibb attribútumával, a jelenléttel. A négy, egymást követő meselánc pedig a szó szoros értelmében színészek nélkül folyik, hangok ritmizálják és strukturálják az elképzelt színteret. Ezek a hangok („Leib”-ok) önmagukban is eleven testek. Salamon lemond ugyanakkor arról az teleologikus feladatról is, hogy konklúziót vonjon le számunkra. „Az emberi élet ideje olyan, mint amikor egy gyerek játszik” – halljuk az előadás végén. Nem csoda tehát, hogy a közönség csak bizonytalan, félénk tapssal köszöni meg a látottakat.

salamon tales kzs


„Minden egy pontosan nem meghatározható időpontban - valamikor nagyon régen, talán úgy ötezer évvel ezelőtt, de lehet, hogy éppen holnap - kezdődik egy láp mélyén” - olvassuk az előadás elején. A szöveg sosemvolt, futurista világot ígér, egy poszt-humanoid közeget, ami túl van már minden kataklizmán. Várakozásainkkal ellentétben azonban nem történik úgymond semmi: nem tűnnek fel a színen abszurd mutánsok, nincsenek csápszerű nyúlványokkal felszerelt gépek, sehol a megszokott, apokaliptikus képek. Sötét van, feketedő sötét (a nézőtérre világító vörös/zöld fények lassan eltompulnak), Cédric Dambrain és Terre Thaemlitz meditatív zenéjére pedig mélyül, tovább mélyül, a sötét homály egyre kúszik felénk. Nagy levegőt veszünk, mint aki alámerül, és már benne is vagyunk a mocsárban, ki-ki a saját fejében (ha hagyja magát elragadtatni). Johan Leysen narrációja most már személyesen csak nekünk szól, a pszichénkbe hatol, megtöri ellenállásunk, ellazít és hipnotikus állapotba dönt: végképp bekebelez. Bentről súgnak szavai. Az embernek az az érzése támad, hogy amit hall, azt érzi is. Leyson néptelen lápról beszél, melyben testek oszlanak. Embertelen táj - és mégis, nézőként soha nem érzékelte talán senki ennyire a saját és a mellette lélegző-szuszogó szomszédok testét, mint most. Salamon Eszter velünk/bennünk pótolja hiányzó testeit. Okos, szinte matematikai pontossággal kiszámított dramaturgiával Echoként mormol a fülünkbe, veszélyes dimenziókba csábít, és mi vakon követjük.
Követjük a Kutyák földjére, ahol statikus bábuként mered ki a jövőből két, látszólag mozdulatlan embermarionette. Kutyák ők: Nedves Orr és Miska. Céltalan, abszurd beszélgetést folytatnak múltról, jelenről, szaglásról, szerelemről. És ki tudja, miről: szavaikat folyton megelőzi a morajló suttogás, talán valaki szájukba adja a mondatokat, kiköpött gondolataikat pedig obszcenitás fertőzi. Ferde, skizoid nyelvhasználatuk minden bizonnyal túltenyésztettségüknek és túlklónozottságuknak köszönhető, mindenesetre a húsuk mélyéből fel-feltörő párbeszéd – ami egyébként is „megfújt”, hiszen felvételről halljuk – a test és a szellem dichotómiájára irányítja a figyelmet. Az álomszerű, kiborgkutya-látomást az előadás egyik legagresszívebb jelenete, Salamon Eszter monológja követi: szuperközeliben egy szájat látunk, kutyaként kezel minket, csahol és nyáladzik: „Kutyák, álljatok meg végre és nyissátok ki a szemeteket!”
A harmadik mozaik a testetlen és testes közötti szexualitásról mesél, érzéki aktus szemtanúi, pontosabban protézisei lehetünk: egy ún. szubsztitúcióé. Amorf füstfelhő gomolyog, időnként fiatal lányt, kutyát vagy ragadozót formál, a Pótlék (vagyis a testetlen prostituált) hangja súgva-búgva nekünk édeleg, audio-közösül. Kevés erotikusabb jelenet állt még a színpadon, mint a mostani: cenzúrázatlanul, vágatlanul tanúi vagyunk, hogyan robban a hús milliárdnyi buboréka milliárdnyi mikroorgazmussá. Az utolsó mese (Pontok) az osztódó szaporulat vészjósló, életidegen képét festi, az emberek végképp bakteriális organizmussá töpörödnek, „csupán apró részecskék, kiterjedés nélküli pontok maradnak belőlük”. És közben minket, nézőket is beleng, ellep a füsttakaró, mint öt évezreddel ezelőtt (de lehet, hogy éppen holnap) a láp. A közönség pedig, aki maga is a pszichikai-fizikai kísérlet részese, sőt alanya volt, kábultan ébredezik székében.

 

Szerző: Komjáthy Zsuzsanna  / A Nemzeti Kulturális Alap Fülöp Viktor ösztöndíjasa