A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Nem kérdés, Gergye Krisztián évekkel ezelőtt eldöntötte: ha kell, csók helyett erőszakkal, de itt az ideje, hogy a tespedt-hájas, tunya és mogorva strucc, aki csüggeteg fejét a sarki óvoda homokozójába lógatva talán a kis szemcséket számlálja magában - "tizenegy, tizenkettő, tizen... ajjaj... egy, kettő" -, kábult szendergéséből felébredjék. Itt az ideje, hogy lusta tekintetéből a csipkerózsika-csipákat kivakarja, és a körülötte zajló világra pislogjon.

Régóta vitatéma: egy alkotó mennyire engedheti meg magának, hogy művészete kritikai legyen? Vagy mennyire engedheti, hogy ne az legyen? Mennyire ildomos (értsd: ajánlott) hallgatni? Az érvek persze durroghatnak balról jobbra - jobbról balra, össze-vissza, fel-le, vagy lapulhatnak a felszín alatti, érdes csöndben; Gergye  sapere aude!, aktuális  színházat csinál. Olyan agitpop, összművészeti és totális valamit, ami az emberekre mért társadalmi kiskorúságból igyekszik kilábalni. "Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék" - írta Immanuel Kant mintegy 240 évvel ezelőtt. És úgy tűnik, Gergye éppen ezt a századok óta szégyellt, takargatott lágyékot célozza előadásaiban, jól irányzott, erőteljes és nyílegyenes mozdulattal az érzékeny pontra rúg: Adaptáció Trikolor, Trilógia-maraton, Honvágy, Opera Amorale...  [Autsch! - ordít a struccmadár, dagadó hátsója vörösen lüktet a lemenő nap sütésében.]

gergye raped

Míg korábbi munkáiban a személyes, a nemzeti identitás és az aktuálpolitikai gáncsok, gáncsoskodások álltak a középpontban, úgy tűnik, mostani, Raped Europeans című előadásában a globálisabb, nemzetközi identitás konfliktusai kerültek előtérbe. Alkotótársnak öt (plusz egy pici) koreográfust kért fel, majd "több dudás egy csárdában", az úniós kollektivizmus devianciáiról mesél törtmagyarban, pontosabban mutat fityiszt neki. A cím, ahogy Gergye egyik interjújában is fogalmaz, a megkérdőjelezhető, elrabolt európaiságra utal, arra a jelenségre, melyet mindnyájan jól ismerünk: "fecseg a felszín, hallgat a mély." -Előadása azokat az általánosan elfogadott eszméket, alapértékeket állítja pellengérre, melyek erodálódott szabályként határozzák meg az EU-Agora létét, és melyekben kételkedni önmagában is gyanús. De mit találunk a rozsda alatt? - A Raped Europeans különböző szemszögekből tárgyalja a kényes kérdést. Nem állít, nem mond ki semmit, és főleg nem kelt illúziókat. Brechtiánus közönnyel analizál, bemutat, vagy inkább lerohan, hagyja, hogy a konzekvenciákat a közönség vonja le: dialektikus gondolkodásra sarkall.
Lakomára vagyunk hivatalosak, bográcsnyi gulyásra, borra, pálinkára, miegymásra. Gergye Krisztián már szítja a tüzet, mikor a térbe lépünk, Hoffmann Ardienn rögeszmés félkegyelműként a tányérokat gyűri-mossa, Laura Vogel pocakját (7.) simogatva, bájologva fogad minket, hogy aztán hungarikumrészeg urát (Fejes Ádámot) szégyenkezve vakarhassa le magáról. Jack Gallagher kattanásig feszülve, mániákusan üdvözöl minket, a háttérben Marcella Moret mennyasszonyi ruháját igazgatva gajdolászik. Groteszk szimpózium, Platon-i jelenet, mely tudjuk, nekünk és velünk harsog, és melyből hamarosan éles társadalomkritika születik. Az előadás módszere a historizálás: fiktív, de lehetséges időbe és térbe helyezkedik, és az elképzelhető narratívák végleteit, szélsőséges széljegyzeteit és mentális állapotait mutatja be különböző epizódokon keresztül. Szereplői egytől-egyig társadalmi fullánkok; nincsenek valódi figurák vagy leválasztható jelentések, gesztikus játékmodorukkal egy-egy attitűd megtestesítői ők. Ha meg is szólalnak, szinte feleslegesen teszik, hiszen szavaik a fizikális megnyilatkozásaikkal ellentétes értelműek. Játékukban elidegenedik cselekedet és szó, akárcsak a politikai színtéren, vagy az antik példatörténetben.
Ami a szcenikát illeti, maga is üzenettel terhes. Középen narancsnyi platópódium, körülötte növényekkel benőtt szögesdrót, körtér. Igazi poszt-szovjet lágerpriccs, aminek nézőként kicsit mi is részesei vagyunk. Az előadás tulajdonképpen az első pár perc, a felütés további magyarázata. Jellemfejlődés nincs (hogy is lehetne), ahogyan maga a darab sem tart A pontból B-be, legfeljebb csak egyre kaotikusabb lesz. Valami bűzös, elrettentő mintha-világban lebeg, miközben mégis úgy érezzük, szilárdan áll a valóság talaján. Gergye csakhamar elindítja az egyik szálat: a valláskritikát (a bográcsot papi gyakorlattal lóbálja, mintha szentelne), ami az egész előadást kíséri, és talán megbotránkoztató is lehet(ne), ha éppen arra érzékenyek volnánk. Egyik csúcspontként például Fejes az ismert krisztusi pozícióban hónalját szaglássza, majd dezodor helyett borotvahabbal kezeli. Fontos témaként kerül elő a közösségi, egymásért való lét, tágabb értelemben az egyenlőség és testvériség kérdésköre is, ami leginkább a sárga csillagok hullásában, vagy Varga Miklós: Európa dalának együgyű bikicsunáj-kántálásában (és az ezért való őrült rajongásban) talál visszhangra. A színpadon megvalósulni látszik a közös teherviselés igazi formája is, az a fajta, aminek létezését mindenki tudja, de tagadja, az a fajta, amit pár évvel korábban azonos módszerrel szemléltetett egyik legendás előadásában Schilling Árpád is. A kicsi a rakás elvű, egy személy vállára zúdított felelősségvállalás már-már kristófi, és jellemzően európai persze. Ami pedig nem maradhat ki a lajstromból, a szexualitás nyers valósága, durva perverzitása, melyet Hoffmann Ardienn képvisel egyszemélyben, bátran, bevállalósan. Szögesdróttal és kék, sárga csillagos pólóval maszturbálni akkor sem lehet könnyű feladat, ha egyedül ücsörög a szobájában, pláne, ha fürkész tekintetek lesik minden mozdulatát.
A felvetett súlyos kérdéseket mindenesetre ügyesen simítja abba a formanyelvbe Gergye, amit korábban megszokhattunk tőle, a szatirikus, keserű és néha faragatlan humoros elemeket sem nélkülöző kifejezésmódba. Talán ez lehet a kulcs, amivel a tömegeket azonnal bevonja; minden szociális, társadalmi és életkori réteg számára igyekszik megfelelő motívumokat találni, hogy megnyerje magának. Félő azonban, hogy a Raped Europeans, legyen bármily aktuális és izgalmas is, elveszíti közönségét azon a ponton, mikor hagyja magát a dramaturgiai káoszba süppedni. A jól megtalált jelenetek néha sután versengnek egymással, az előadás összességében legalább két csúcsponttal rendelkezik, majd egy vontatottabb, lassú haláltáncba torkollik.  Nincs ív, melyet követhetnénk, melyre fölfeküdve a visszacsatolás a saját magunkra vonatkoztatás reflexiójával gazdagodna. Az előadás így ahelyett, hogy forradalmivá válna, megmarad gondolatébresztő helyzetjelentésnek. A strucc pedig fogja magát, szélfújta, dús haját végigsimítja, majd visszadugja fejét a homokba.

 

Szerző: Komjáthy Zsuzsanna / A Nemzeti Kulturális Alap Fülöp Viktor ösztöndíjasa