A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

A múltból, vagy a fantáziából előlépő férfi, az emlékező, vagy fantáziáló nő és egy éneklő angyal – személyiségrész, szellem, közvetítő – a Psix Project 11 című előadásának, fabula fatalisának főszereplője. Az előadás koreográfiáját a két táncos, Jantner Emese és Feicht Zoltán készítette, a látványt és rendezést az önálló alkotóként debütáló Molnár Péter jegyzi.

Fabula fatalis – végzetes mese: alcím, műfajmegjelölés ez ennek az összművészeti kísérletnek a címlapján, mely puritán térben, bő anyagkészlettel ábrázol egy rejtélyes magánéleti konstellációt. Molnár Péter első rendezése ritmusát tekintve sok kívánnivalót hagy maga után, erőssége viszont atmoszférája, a tánc, mozgókép, zene és ének intenzív közösségével való kísérletezés, ezek együttállása – már amikor az arányok eltaláltatnak. Annak, amit látunk annyi a megfejtése, ahány néző ül szemben színpadával. Hangsúlyos pontokat összekötögetve, ki-ki a magáét dekódolhatja az egy óra terjedelmű játék során.

psix ht2

A színpadot mélységében megtört fal zárja, előtte egy magas, fényes anyaggal borított, idővel többfunkcióssá váló matrac hever, a bal szélen, diszkrét pultban Demeter Zoltán élőben adja a zenét – aki Szalai Anesszel, az előadás énekes szereplőjével a kétszemélyes ANEZ zenekart alkotja. A falfelületre szinte megszakítás nélkül Tzafetaas, azaz Tzafetás Roland önmagában is erős, a történetet finom eszközökkel árnyaló animációja vetül. A három szereplő megannyi megvilágítási szögben, vibrálva felderengő arcát, az arcrészek kiadta, változékony fantomkép-montázst, kopár, kietlen terekben felvett közeliket, azonosítható, vagy a távolságban feloldódó, megolvadó alakokat láthatunk „kockáin”.
A játék elején a feketébe öltözött nő (Jantner Emese) hever az ágyon, öntudatát vesztetten, vagy élettelenül. Hogy egy történet végét, vagy egy (fantázia)történet kiindulópontját, áldozatot, vagy álmod(oz)ót látjuk-e, nem egyértelmű – még úgy sem, hogy e kép az előadásnak egyben a zárásával is visszaköszön. Hogy e vad, olykor brutálisan nyomasztó, máskor komikus, groteszk elemeket-jeleneteket is felvonultató történet a halál, az elmúlás oka, következménye, vagy egy eszméletét vesztett elme belső játéka – nyitott kérdés marad, s ez magában nem is jelentene gondot.

A magányos nőalak dimenziót vált, a történetbe süpped s partnerére lel: Feicht Zoltán érzéki társaként jelenik meg, a kettős finom játékba kezd, melyet nyugtalanító momentumok, mint a téboly előjelei pettyeznek. Önfeledtséget látunk, intim pillanatokat, amelyekre valami meg nem ragadható, meg nem határozható árnyék vetül, szinte szakadatlan. Látunk kanapén ücsörgés közbeni incselkedést, papírízű visszarévedést a gyerekkor felszabadultan játékos világába. A helyzet aztán elvadul és elfajul: Jantner Emese mimikája némafilmesen túlzóvá válik. A tekintetével – akárcsak korábbi, kiváló szerepei sokaságában – nézőt perzselő táncosnő karikírozón fokozott arcjátékát és Feicht Zoltán visszafogott, hűvös eltartással, és szűkre szabottabb eszköztárral megformált alakját szemlélve, meglehetősen egyértelművé válik: a nő mesél. Ez az ő története, míg a másik az éteri, a megidézett, a megelevenített, a magára szabadított.

psix ht1

A játékba egy átlós fénysáv színpadmélyi végpontján lép be Szalai Anesz, akinek hatalmas hangja váratlanul szinte megremegteti a színház falait. A kopasz, tógaszerű szoknyát viselő énekesnő androgün alakjában titok, játékosság, olykor gyermeki értetlenség és tisztaság. Titka „harmadikságán” alapul. A játék sodrában hol fedezékből feszülten figyelő őrangyal, hol riadt tanú, hol egyfajta rejtelmes hatalom, hol játszótárs válik belőle. Hangzás, kép és mozgás őrületben kulminál: az ágyból magas, kürtőszerűen ölelő, hármas osztású fal lesz, mely fülkeként zárja körbe foglyát. Az effektusok egyre erősebbek, már-már embert próbálók, de nem érnek, nem állnak össze: vibrálás, éles hangok és dübörgés közepette keresendő a kapaszkodó, a nyugtalanítóban a jelentés, a miért. A 11 játékosai szinte egy elektromos kisülés pontjáig viszik történetüket, melyet átjár a fájdalom, a vágy és a kétségbeesés. Sebes tempóban vezetnek be valaminek a sűrűjébe, oda, ahol a szigorú nyesegetés, egy vasakaratú dramaturg jelentős tetteket vihetne véghez. Ritmus és terjedelem mágikus tudományaiban való jártasságával vértezetten. A játék végén ismét a magányos nőalakot láthatjuk: a történet visszatért kiindulópontjára. Társai elillantak, teste újra ernyedten hever az ágyon. Az érzelmi viharnak, történetnek és mesélőjének vége van. Elmondatott és bevégeztetett.

Szerző: Halász Tamás
Fotó: Lékó Tamás

Képek az előadásból>>