A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Káprázatos meglepetéssel szolgált az új izraeli tánc egyik legjelentősebb alkotója, Sharon Eyal mindazok számára, akik ellátogattak társulata, a L-E-V 2011-ben készült, House című előadására, a Trafóba. Kicsit felhánytorgatva a közelmúltat azonban kiderül, Eyal már bizonyította Budapesten, hogy minden mozdulatára figyelni kell.

A táncos-koreográfus nem kevesebb, mint tizennyolc évig volt táncosa, majd koreográfusa, végül művészeti vezetője a Magyarországon többször vendégszerepelt, világhírű „zsenikeltetőnek”, az Ohad Naharin által huszonhárom éve vezetett a Batsheva Dance Companynek. Az 1971-ben született Eyal és az 1952-es évjáratú Naharin egyszerre indult a megújult társulatban. Néhány héttel ezelőtt, Bécsben csodálkozhattam rá a Batsheva Naharin alkotta Sadeh21 című remekének színlapjára, melyben a táncosok rövid életrajzaiból kiderült, hogy a kiemelkedő tudású előadógárda közel fele alig múlt húsz éves. A kiváló szemű Naharin bátran, meggyőződéssel szúrja ki a legfiatalabb táncosi generáció soraiban is az érdemeseket, akik az évtizedek óta nemzetközi hírű formáció előadásaiban bizonyíthatnak a világ minden táján. Sharon Eyal a Batsheva első, hazai vendégjátékán (1989) még pont nem tartozott a társulathoz, de második, 2004-es előadásuk, a Mamootot színlapján már Naharin neve alatt olvasható: „művészeti vezető: Sharon Eyal”.

eyal ht1

2006-ban jött Magyarországra ismét Naharin együttese: a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában két tételes estet mutattak be. Az első részben a Batshevának már 2001-óta koreografáló Eyal ötödik munkája, a Love (2005) került színre – a másodikban a társulatvezető műveiből készült montázs volt látható. A Love előadói közt ott volt a pompás alkatú, hipnotikus mozgású koreográfus is. A hét évvel ezelőtti vendégjáték előadói névsorából pedig nem csupán Eyal, de a nagyszerű Rachel Osborne lehet ismerős a House közönsége számára. Ugyancsak ismerősként fedezzük fel a produkciók pazar, meghatározó fényeit tervező, a Batshevával hosszú évek óta együttműködő Avi Yona Bueno nevét is mindkét színlapon.
Eyal nyolc éve dolgozik együtt társalkotóként Gai Beharral, aki nagyszabású rendezvények ötletgazdája, kreatív producere, zeneszerzője, szerkesztője. Revelatív találkozásukból remekművek sora született, mint a Makarova Kabisa, a Bill, vagy épp írásunk tárgya (a két alkotó azonban csak tavaly hozta létre önálló együttesét). Az Eyal-Behar kettős különleges vállalkozása volt a 2011-es Petrushka, a Stravinsky-műre készített táncdarab, melyet a világhírű karnaggyal, Zubin Mehtával és az Izraeli Filharmonikusokkal (IPO) együttműködésben hoztak létre: tágas színpadát táncosok és zenészek osztották meg egymás között.
Nagyvárosi lüktetés, hűvös elegancia és sistergő szenvedély egyszerre árad a House-ból, az Eyal-Behar kettős közelmúltban bemutatott művéből. Az Ori Lichtik sokrétűségében tökéletes zenei anyagára épített előadásban egy partyból bomlik ki a világ: nyolc előadó és a varázsos tekintetű Sharon királynő közössége profán szertartást produkál a színpadon. Ma’ayan Goldman szkafanderszerű jelmezei két szettet alkotnak: az első krémszínű kezeslábas, mely szorosan feszül a testre. Minden egyes táncoson egy lakkosan csillogó kiegészítő a matt anyagú öltözéken: egy gallér, egy fűző, egy öv. A játék második félidejében e dresszeket fekete latex, minden egyes porcikát zavarba ejtően kiemelő, még feszesebb, szinte fétisruha váltja fel.
Elképesztő egység, szinkron és fegyelem a mozgásban és ugyancsak elképesztő differenciáltság alkatban, formában, arcvonásokban – a produkció castingja tökéletesen sikerült. Eyal színpadán az élet maga, a hűvös csillogás, a sóvár vágyak, a tökéletes felszín alatti esendőség, a sokféleség. A hibátlan, tornádó erejével magába szívó koreográfiát sokféle testi műveltséggel előadó táncosokat egyenként figyelve is káprázik a szem: a tablóba rendezett, szerepsúlyában egyenrangú gárda pedig egyenesen megbabonáz. A szimultán zajló események a követhetőség határán, de biztos egyensúlyban: a House-t mint izgalmas rangadót követi az ember, amelyben csupa klasszis csillogtatja tudását, de egyazon csapatban.

eyal ht2

Miközben pedig Rachael Osborne, Olivia Ancona, Leo Lerus, Gon Biran, Keren Lurie Pardes, Douglas Letheren, Rebecca Hytting és Sanit Dominic táncát lesi az ember, az agya szakadatlanul mozit vetít a pazar látvány mellé-köré. A sóvár trendkövetésről, magakelletésről, mindenféle kultuszokról, tünékeny, de az adott pillanatban mindent uraló divatokról, reklámszilánkokból, sorstöredékekből tevődik össze a privát film. Eyal álomdiszkója, ahol dübörög a zene, a modern világ s az örök emberi finom vonalvezetésű karikatúrája-torzképe, a transzban egyesülő, harcait vívó emberi közösségé. A mozit apró jelek, gesztusok terelgetik tovább és tovább: a táncosok egyszerre beszívják a szájukat, az orcájukon horpadt vonal rajzolja ki a fogsoruk vonalát, ajkuk groteszken csücsörít – pillanatra haláltánccá alakul a hiúság vására, az elmúlás csontpofája vigyorog ránk a színről.
Az alkotópáros apró, mesterien eltalált jegyekkel hoz be színpadára kozmikus fogalmakat. A múlandóságtól, tökéletlenségtől való iszonyt, a beteljesülés, a dominancia iránti sóvárgást, a ki- és feltűnni vágyást, a nemi szerepek bonyolult világát, apró és hatalmas titkokat. Az extatikus zenére (persze, nem csupán house-ra) táncoló alakokat szemlélve könnyedén ugrik be a közelmúltban, ugyanezen színpadon látott remek, Maguy Marin May B című klasszikusa, a vad, karneváli zenére transzban táncolók bűvös, mind félelmetesebb sokaságával.
A táncosok virtuóz tudása jóllakatja a szemet: a tizedmásodperces pontossággal egyszerre mozduló testek, a tagokat átjáró, bűvös erő, a lendület, a parázsként izzó szenvedély és az eleganciában ott rejtőző, csipetnyi groteszk pompás elegyet alkot. A House sokrétű, népszerű darab, mely képes könnyen befogadható arcával fordulni a széles, kevésbé járatos közönség felé. Finom nüanszaival pedig a tánc avatottabb közönségét, egyáltalán, a művet érzékenyebb figyelemmel letapogató nézőt is el képes varázsolni. Elemi erejének ellenállni lehetetlen.
Avi Yona Bueno, a már emlegetett fénytervező igazi bravúrral emeli a játék erejét. A teljesen üres teret nem csupán berendezi, de váltakozó képeit szédítő magasságba emeli. A finom füstben emelkedő fénysátor, a színpad mélyén derengő, titokzatos párák, finom és kifejező színek, élesség és tompítás optikai játékai önmagukban is bravúrosak. Bueno fényeivel pillanatok alatt képes megteremteni, vagy éppen lerombolni az intimitás, a pompa, a fenyegetettség vagy bűvös, steril fenség atmoszféráját.
A neten hozzáférhető műrészletekből markáns, izgalmas, sajátos alkotói világ, remek oeuvre képe rajzolódik ki előttünk. Erősen remélem, hogy Eyal és Behar ízig-vérig modern, szikár, progresszív világának gyöngyszemeiből újabbakat is megismerhetünk itthon – ennek a vendégjátéknak az emléke, a társulati bemutatkozás tomboló sikere garancia rá, hogy érdemes belevágni.

Szerző: Halász Tamás