A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

1999 októberében, a Budapesti Őszi Fesztivál táncprogramjának keretében hökkent ámulattal csodálhattuk meg a hazánkban addig ismeretlen, montreali Compagnie Marie Chouinard estjeit a Trafó-Kortárs Művészetek Házában és a Thália Színházban. Előbbi helyszínen az alkotó frissen csokorba, azaz terjedelmes est programjába kötött, húsz évet átívelő szóló-kollekciója került színre, míg a Tháliában egy ugyancsak legendás műve, a Tavaszi áldozat volt látható.
Marie Chouinard és magyar közönsége az évek során szoros kapcsolatra lépett egymással: a nemzetközi táncművészet abszolút élvonalába tartozó nagyságok közül kevesekről mondhatjuk el, hogy legfontosabb műveik túlnyomó részét hazai színpadokon megismerhettük. Chouinard tizenegy szólót felvonultató estjén kívül további kilenc darabját mutatta be Budapesten, ennek következtében magyar nyelvű szakirodalma több mint számottevő – jelen sorok írója is terjedelmes írások sorában foglalkozott munkásságával. Mindezt csak a magam mentségére kívántam felhozni, amennyiben a jól felmérhető Chouinard-univerzumot nem szándékozom most bővebben ismertetni.
Hiába a szoros viszony: a gyakori vendégjátékokkal (1999, 2002, 2004, 2006, 2010, 2013) történt elkényeztetés – melyek közé, a legutóbbi alkalommal, még egy pécsi vendégjáték is befért –, illetve a hazai közönség rajongó ragaszkodása, újabb és újabb teltházak: Marie Chouinard személyes megjelenésére, első magyarországi látogatására mostanáig várnunk kellett.
A világutazó nem szívesen tart társulatával: bár az elmúlt évtizedekben körbeutazta-körbelakta a bolygót, turnén járó együttesét ritkán követi. Mostani útjának oka prózai módon az volt, hogy a Trafóba elhozott két darabja közüli frissebb még annyira új, hogy dolgozni kívánt rajta. Ezért repült ide néhány napra Montrealból.

chouinard michaux
GYMNOPÉDIES - Photo : Sylvie-Ann Paré

Az 1978-as bemutatkozó mű, a Crystallization után tizenkét évig csak maga előadta szólóiról ismert Chouinard 1990-ben együttest hozott létre, s ezt követően, két évtizedre lelépett a színpadról. Szólóit megbízható, nagyszerű táncosainak (elsősorban Carol Prieurnek és Lucie Mongrainnek) tanította be, s 1993-tól sorra kezdte létrehozni nagyszabású, sokszereplős alkotásait jól ismert, klasszikus zeneművekre. Ezek sorában a Tavaszi áldozat volt az első (bár félig-meddig ide sorolható az ezt hat évvel megelőző, 1993-as, ám Debussy-mentesített Egy faun délutánja-szólómű), s e korszak mindmáig tart, bár ezt kijelenteni természetesen elnagyolt és leegyszerűsítő.
Az elmúlt másfél évtizedben a Chopin-etűdöket, vagy Bach Goldberg-variációit megtáncoltató Chouinard mostani, budapesti vendégjátékára 2011-es Henry Michaux: Mouvments, illetve idén júniusban bemutatott Gymnopédies című, egyaránt alig félórás művét hozta el. Előbbi szikárul pontos, extatikusan érzéki világa ismerős lehetett törzsközönsége számára, utóbbi fanyar játékossága, olykor már-már infantilizmusba átforduló hangulata, széttartósága azonban egyáltalán nem.
Henri Michaux, a belga költő, író, festő és filozófus hatalmas terjedelmű munkásságának sejtelmes fényben ragyogó részét képezi rajzainak, festményeinek tömege. A Mouvements (Mozgások) című Michaux-kötet 64 oldalnyi tusrajzot, a melléjük rendelt, tizenöt oldalas verset és utószót tartalmaz. Michaux és Chouinard élettörténete számos ponton van átfedésben: mindkettejük számára fontos kifejezési forma a rajz, a grafika. A táncművészettel kapcsolatos nézeteik, képzeteik igen hasonló alapokon állnak. Életük azonos szakaszát töltötték hosszú és távoli vidékekre tett utazásokkal, s számos (azonos) helyen le is telepedtek egy időre. A távol-keleti filozófia, művészet a maga megrendítő gazdagságában mindkettejük munkásságát meghatározta. Az időbeli különbség igen jelentős: 35-40 év. De azon a tájon az idő múlása, mint tudjuk, relatív dolog, gyakran és könnyen kikapcsolható.
Az Henry Michaux: Mouvements pompás hommáge, melynek hatalmas, vetített díszlete maga a kinyíló könyv, a tulajdonos autográf bejegyzésével a nyitólapon. (Korosztályi és infantilitás-függő apróság: az embernek könnyen beugorhat a darab elejéről, a látványról, a vetített könyvből kilépő, gyerekkori hősnő, a Versmondó lány.) Michaux grafikai lapjain pompás jelek, egy sosem volt kultúra antropomorf írásjegyei sorakoznak, látszólagosan esetleges csoportokban. Méretük, sűrűségük, számuk váltakozik. Egy lendületes jel olykor egy egész oldalt elfoglal, máskor apró kis karakterek sűrű felvonulása sistereg a szemünk előtt.
E varázslatos kis bogok, a rajzból írásjellé átminősülő, egyszerűsödő, tömörödő, ősrégi ábécék (az ókínai, a húsvét-szigeti, vagy épp a krétai-phaisztoszi) karaktereit idéző kalligráfiák bravúros, olykor néhány másodperces képekben válnak a szemünk láttára hús-vér-izom kivetüléssé.
Chouinard koromfeketébe öltözött táncosai hófehér térben veszik fel e különös, rejtélyes formákat, válnak maguk is jellé. Michaux figurái olykor magányosak, olykor párokat vélünk felfedezni köztük, egymásba gabalyodó, csomósodó, egymásba növő, tépő társakat. Van jel, amelyikbe lehetetlen belelátni az emberit mindaddig, míg Chouinard (táncosai testével) dekódolja, villanásnyi idő alatt testté, valós mozdulattá, mozdulatsorrá alakítja a „holt” tusnyomot. Van jel, amely szögesdrót szúrós, gyilkos csomóját, másik madárfészket, fagöcsörtöt, rianást formáz – nyilván mindenki a maga kozmoszából keres hasonlatokat a világ különböző, többé avagy kevésbé szerencsés pontjain.
Michaux jelei egyfajta Rorschach-teszként is működnek-élednek a színen, a darab nyilvános önelemzés, s a sebes tempóban játszhatunk azzal is – ha fel tudjuk venni ehhez a tempót – hogy mennyire hasonlóan asszociálunk Chouinard és magunk.
A parádés produkció drámai csúcspontján Carol Prieur, Chouinard – a maga jogán is világszerte ismert – ikonikus táncosa, kezében egy mikrofonnal feltépi a táncpadlót, s mint egy zsebbe, vagy apró sátorba, a gumi alá csusszan, hogy elordítsa-kántálja Michaux szövegét: „e lény sokalakú formája a feketében csaholó vágy”. Táncpadlóval ilyet tenni az amerikai John Jasperse-től láttam először, s azóta se sokat.
Az est második felében az idén júniusban, Lisszabonban bemutatott Chouinard-primőr, az azonos című, hármas Satie-zongoraműre – némi Wagnerrel megtoldva – készült Gymnopédies került színre. A játék terében egy puha anyagba bugyolált zongora a hozzá tartozó székkel jobbra, míg balra ugyanilyen anyagból képzett, hegyes sátornak látszó, meztelen táncosi testeket rejtő „mini-tájkép”. A háttérfüggöny baloldali kétharmadát ugyanezen anyag teszi ki.

chouinard michaux2
HENRI MICHAUX: MOUVEMENTS - Photo : Marie Chouinard

A táncmű bevezetőjében szolid utcazajból (motorberregés és gyerekzsivaj – Jesse Leveille hangkulisszája) bontakozik ki egy rövid szakaszig a Trisztán és Izoda nyitánya, majd élőben, egymást váltó táncosok előadásában csendül fel a Satie-muzsika, hogy meg-megbicsakoljék, elenyésszen.
Chouinard munkája két részre oszlik, a két tételt egy kamu (a nézőkkel „megetetett”) tapsrend vágja ketté. Az elsőt a pátosz uralja, a koreográfus a nyolcvanas (nemzetközi szinten inkább a korai hatvanas) éveket idéző, heroikus, érzelmes, olykor csepegős szálon viszi a művet, melyet a második rész pajzán, olykor fárasztó dekonstrukciós vonulata tesz igazi, vaskos idézőjelbe.
A darabra olykor azzal az értetlenséggel bámulunk, mint arra a teljesen funkciótlan (egy alkalommal azért kellemetlen akadályként „játszó”) drótkötélre, mely a zongora fedeléből a rendezői bal mélyéig feszül. A hátsó függöny résén valamiféle teremtésmítosz hőseiként eltűnő (fél)meztelen párok vonulása, a huzatokból-héjakból kibontakozó alakok, drámai kettősök látványa után komoly meglepetésbe fordul a játék menete. Talán több keménységet várunk Chouinardtól? Talán meglep az eddig, nálunk látott munkáiból teljességgel hiányzó geg, élc, az olykor vaskos humor? Vagy beverjük a fejünket az egymásra záruló idézőjelek erdejébe? Megdöbbentő a táncosok arcán vöröslő bohócorr? Satie-t keresgéljük rögeszmésen ott, ahol nagyon, szinte reménytelenül el van bújtatva, pedig halljuk?
Hogy az elmúlt évtizedek alkotásaiban jártas, vagy a Chouinard-galaxisra most először rácsodálkozó néző mit kezdhet ezzel a meglepő konstrukcióval? A pajzán humort látja, a bohócokat, a táskamagnóval flangáló szereplőket, a vad grimaszolást? Vagy a vad, de groteszkbe panírozott erotikát, a padlón piknikezve flörtölő, pezsgőző táncosnőkkel, vagy a zongorán vadul ivarzó táncosokkal? A Gymnopédies valami egészen új, de meglehetősen alulteljesítő produkció, amelynek bizarrságát Chouinard a két művet követő pódiumbeszélgetés során tetőzi be, azt mintegy az est harmadik produkciójává alakítva, némi öncélú abszurditással. A decensen üldögélő, a társalgás lehetőségét bizarr reakciókkal az első percekben romba döntő (majd, legyünk tényszerűek: visszaépítő) koreográfus alakításától meghökkenten a társulat egyik kedves, nem művész tagja felé fordultam, érdeklődő tekintettel. „Igen, szokott ilyet csinálni” – mondja félmosollyal, meg sem várva a kérdésem.
A két évtizedes kihagyás után, négy éve ismét táncoló Marie Chouinard-ral beszélgetve szót ejtettünk róla, hogy még sok mindent nem láttunk munkái közül, amit ő maga fontosnak tart. Most, bónuszként egy sajátos improvizációval zárta le hatodik magyarországi vendégjátékát. Jó szokása szerint zavarba ejtett, ám most személyesen is. Legközelebb talán a színpadról is próbát tesz velünk.


Szerző: Halász Tamás