A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.
Öt kurtább és egy nagyobb lélegzetű darabot fűzött emlékcsokorba a José Limón nevét viselő társulat vendégjátékuk második estjén. Esztétikus, de nem elementáris szereplésük kétséget ébreszt: klasszikussá érett kortárs darabok közönség elé vezethetők-e tökéletes hűséggel a több évtizeddel ezelőtti formához és gondolathoz. A múzeumban is elkél olykor a szellőztetés.

Evening Songs
Fotó: Beatriz Schiller

A Limón Táncegyüttes felléptének legifjabb darabjai harminc és húsz esztendősek. Az Átváltozás és az Esti dalok című koreográfiák esetében nyer a hagyománytiszteletnél meggyőzőbb indokot a társulat léte. Az említett produkciók nem az alapító, hanem követőinek sajátjai, így továbbgondolásai és nem rekonstrukciói a limóni szellemnek. Az előbbi a német Susanne Linke, utóbbi a cseh Jiří Kylián munkája. Az Esti dalok színpadán hét főnyi embertenger hullámzik. A karok és a testek a vízhez hasonlóan áramlanak, előredőlnek, majd visszahúzódnak, szélfútta búzamezőként hajlik a tiszta fehéret (ruhát és inget) öltött nők és férfiak kara. Lorcai ballada az ifjúi lét felnőttbe fordulásáról, az emberközti taszításról és vonzásról, egymásban lelt teljességről és elmúlásról. Karfonatok alkotta körökben egyesülnek a táncosok; a motívum feltűnik az est további darabjaiban is: a kör ölelőn befogad, vagy visszavonhatatlanul kirekeszt. A kívülmaradás szintén visszatérő jelensége az esten bemutatott produkcióknak. Az Átváltozás című szóló koreográfiájának nőalakja eleinte fénycsíkban fekve kúszik, majd kibontja szirmait, végül elvirágzik. A halál és a lányka című Schubert-vonósnégyesre álmodott darabban a gubóból rövid létét átrepdeső aranyló pillangó születik. A két említett fiatalabb (jelenünktől így is több évtizednyi távolságban lévő) koreográfia kellőképpen levegős és technikailag korba transzponált ahhoz, hogy a ma nézőjének fejében is gondolatot ébresszen.

Az este Limón alkotta darabjait múzeumi artisztikum jellemzi: három megrázóan szép kiállítási tárgyat vezetnek fel a tisztelettel adózó közönség elé. A zseni szükségképpen korának embere, és a világ hatvan évvel ezelőtti rezdüléseire adott válaszai ma nem lehetnek feltétel nélkül érvényesek. A mozdulatok szépsége és a táncnyelven mesélt történetek drámaisága azonban eleven, bár utóbbi a korszerűtlenség fátyla alatt csak mágikus pillanatokban dereng. Ezekből a Chaconne és a Zsoltár című koreográfiákban (1942-ből és 1967-ből) adatik néhány. A Bach zenéjéből kibomló Chaconne férfiszólója ( Raphael Boumaila érzékeny előadásában) a forma fegyelmébe zárt, újra és újra kitörni zúduló szenvedélyről és énről dalol.

Psalm
Fotó: Douglas Cody

Irodalom inspirálta a félestényi, gondolatilag és emberanyagában is monumentális Zsoltár című tizenegy táncosra komponált darabot. André Schwarz-Bart zsidó hagyományt újragondoló regényében az igazságot kiválasztottak hordozzák, José Limón kiemeli (és kitaszítja) a közösségből az egyetlen igazat. Nem mellékes, hogy Carla Maxwell művészeti vezető újra- és talán átrendezte a produkciót. A darab különössége, hogy a felzendülő zenét Jon Magnussen a 2001-es és 2002-es évek fordulóján komponálta, tehát majdnem negyven évvel a koreográfia születése után. Az igaz embert alakító fekete Kurt Douglas (aki A mór pavane-ja Othello parafrázisában is szerepel) a befogadott, mégis meghurcolt igazságot táncolja. A talpig szürkébe burkolt táncosok nyújtott karjukat fejük fölött összefonva mintegy dárdaként fenyegetnek: határolnak és bekerítenek. A színpadon végigsöprő, kisebb és nagyobb embertömegekben testet öltő lendület a korábbi darabok összeadott energiájával hat. Az üldözött ember győzelme magányos dicsőség marad: a közösségen kívül ereszkedik rá a sötét. A hömpölygően és tompán tragikus felhangú darab a Holokauszt arctalan emberáldozatait is megidézi.

A mára mosolyogtatóan klasszicizálódott, 1949-ben nyilván provokatívan újszerű A mór pavane-ja a sorba illeszkedik: Limón Shakespeare másságról szóló tragédiájából bontja ki a reneszánszkori táncokból és Henry Purcell zenéjéből szőtt koreográfiát. A négyszögön belül vándorol a hűség zálogául adott fehér selyemkendő. Alkotói lelemény, hogy a kötött táncformában burjánzó kilengések jelenléte a látszólag rendben folyó világot rothasztó árulás metaforájává növekszik. A formában okozott törések jelzik az árulásfoszlányokat, amelyek végül elvezetnek a mindent elemésztő tragédiához. A sokszor parodizált klasszikus balettnek tűnő, avíttan modern darab különc megoldása, hogy Othellót fehér, Jágót fekete táncos alakítja. A szereposztási csavar némiképp alátámasztja Limón vízióját a látható látszólagosságáról.

Szemlére véve a vendégül látott darabokat, továbbra is kérdés marad, hogy az alkotói energiát érdemes-e emberi bőrbe kötött tánctörténeti képeskönyv kiadásába fektetni, vagy José Limón szelleme élőbb volna, ha nem hűen szolgálnák, hanem továbbgondolnák életművét. A megmutatott tehetség hosszú út megtételére volna elegendő.

Szerző: Halász Glória

Fotók: Beatriz Schiller , Douglas Cody