A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Az Ego trip mint cím, kissé olyan, mintha Karinthy Utazás a koponyám körüljének angol parafrázisa lenne. Tulajdonképpen, ha az előadás humorát, játékosságát és szarkazmusát vesszük figyelembe, nem is áll olyan távol egymástól a két mű világa. Ami azonban a tematikát illeti, amit Réti Anna és Ido Batash választ, nem mondható könnyen feldolgozhatónak. Ha érdemben szeretnénk az egóról szólni a pszichoanalízis nagy atyján, Freudon kívül Descartesra, Sartre-ra és Husserlre lehet hivatkoznunk.

egotrip lt

Érdemes megfigyelnünk, hogy Descartes idejében többek között a vallásháborúk, politikai csatározások és az ipari forradalom miatt a kor embere a teljes bizonytalanságot élte meg, az értékek fellazultak, a tudomány sorra döntötte meg a korábbi hiedelemrendszereket. Mindennek hatása Descartes filozófiájában is megfigyelhető, minthogy mindent felszámol maga körül, egyedül az egót, a gondolkodó ént „tartja meg” mint biztos pontot.  Bár az én problematikája azóta is többször előkerült a filozófiában, a pszichológiában, ezen tudományok gyümölcse pedig a művészetekben ért tovább, napjainkban ismét aktuális.  A relativitáselmélet, a kvantumfizika és a világban látható sokféleség, olykor zűrzavar hasonlóvá tette korunkat Descarteséhoz, azzal a különbséggel, hogy hogy ma már talán saját egónk határaiban sem lehetünk biztosak. Erről a határtapasztalatról szól Réti Anna és Ido Batash koreográfiája. Mivel az előadás nem monologizáló, sokkal inkább egymásra ható cselekmények sorából épül föl, az ego fogalom jelen esetben inkább mint egyfajta metanoia-féle átalakulás,  és mint egyfajta világhoz való viszony, egymáshoz való viszony definiálódik. Tehát nem elszigetelt egyének sorát látjuk, vagyis az ego fogalom ezen előadás keretein belül nem tévesztendő össze az egoizmussal. Sokkal inkább a sartre-i definíció alkalmazhatósága a valószínű: „a tudat a világból meríti létezését, valamint világ és tudat kölcsönös függésben vannak egymással.”

Az Ego Tripben kifejezetten erős a karakterizáltság, erőteljesen épít a jellemkomikumra, figuráira jellemző az elnagyoltság, a túlzás, a karikatorikus ábrázolás. Láthatunk manökent, érzelmes kisfiút, „menőcsávót”, cicababát és vicces, gyámoltalan külföldit. Szerkezetileg is ezen egyéniségek bemutatásából építkezik a darab, semmittevések és poénok tárháza a tulajdonképpeni szüzsé. A nyitóképen egy félmeztelen férfi arcát könyvvel takarva botladozik, jár-kel, esik kel. Mindeközben „háj-hastáncot” jár, mindez inkább erotikusan undorítónak mint művészinek mondható, s csak ezután a hosszadalmas felvezetés után fedi fel arcát. A könyvmotívum a nyitójelenetben arra engedett következtetni, hogy az olvasásnak valamiképpen szerepe lesz a mű során. Nem lett. Csupán még egyszer, az előadás legvégén fogta kézbe a szakállas úr, a könyvet csupán eszközként és nem szimbólumként  keretként használva, körülbelül azzal a gesztussal egyenértékűen, mint amikor asztalláb vagy szekrény alátámasztására használunk lexikont. A könyv címe pedig Az angol cokker spániel volt, talán egyedül az angolság az, ami továbbélt, az egész előadást átszőtte. Az egyik szereplő egy meglehetősen buta játékba próbálja „beleinteraktivizálni” a közönséget, miszerint olyan tárgyakat vagy fogalmakat kell mondaniuk, amelyek beleférnek, s amelyek nem férnek bele a dobozba, mindezt túlartikulált angolsággal és magyarsággal. Maga az idiotizmus esztétikájának megtestesülése, Lars von Trier Idióták című filmjének szereplői juthatnak eszünkbe. Azonban míg Trier aranykort, idillt épít a gyengeelméjűségből, addig jelen előadás estében csupán önmagában való, teljesen azonos marad önmagával. Az őrültségre pedig szintén hajaz az a motívum is, amikor a manökenként lépkedő fiatal hölgy egy bundakabátot fordítva, önként vállalt kényszerzubbonyként ölt magára.

egotrip2 lt

A hangzás ugyanilyen túlzó, az őrület határait súroló: az előadás közben, élőben komponálódik a lihegésből, nyögésekből, zörejekből építkező „zene”. Mivel az Ego Trip célkitűzései között szerepelt a határátlépés is, ezért jónak tartom a végsőkig való torzítását mind hangnak, mint mozdulatnak, mind jellemnek. Maga a darab is inkább performansz jellegű, nem nevezhető klasszikus koreográfiának, táncelőadásnak, annál sokkal jobban érvényesül benne az esetlegesség, a spontaneitás. Persze e kijelentésem egy logikai paradoxont hordoz magában: hiszen tud-e spontán lenni egy előre megtervezett improvizáló jelleg, egy esetlegesség álarcát magára ölteni akaró előadásmód?  Nagy buktatója ennek a stílusnak, hogy amíg például egy kiállítás megnyitón 10 percben megállja a helyét, addig 60-70 perces előadásidőt már nem tud kitölteni, a poénok ismétlődnek, a jellemkomikum unalmassá válik, ráadásul a technikailag igen alacsony színvonalú mozgás hosszú távon még jobban kiütközik.
Az egész darabra az eklektikusság, a fanatikus „viccesnek lenni akarás” (amely a színpadon pont olyan nyakatekerten ellenszenves, mint ennek iménti verbális megfogalmazása) a jellemző. Valószínűleg nem lehet csak poénosnak lenni, mert a viccelődés mellett szükséges a magas szaktudás és a humor mögött meghúzódó mélyebb tartalom is, amelyből itt kevés mutatkozott meg, s aminek hiányában felszínes, híg maradt az alkotás.

Szerző: Viola Szandra
Fotó: Lékó Tamás