A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Duda Éva nemcsak a táncosait, de – szokás szerint – a nézőket is jól megizzasztotta. A Budapest Táncfesztiválra készített, Nemzeti Táncszínház közreműködésével létrehozott Flashback – Egy kiállítás képei című előadásában jóllehet ezúttal sem kívánja, hogy a kényelmes, vörös fotelból feltápászkodjanak, vagy éppen feszengve pár csacsi mondatot elmorzsoljanak; viszont számít a közönség aktív, minden porcikáját, minden izmát és idegszálát megfeszítő figyelmére. Számít a közreműködésre.

flashback kzs lt3


Duda Éva előadásainak egyik közös jellemzője, hogy befurakszanak a közönség képzeletébe. A koreográfus rendszerint nem kínál adekvát történeteket, sőt mankókat is csak alig ad a suta kézbe: egyszerűen lefordítható mozgáskombinációkat, világosan megfogalmazható/átérezhető téziseket és érzéseket. Koreográfiái a logika határára érve a nézői tudat mélyére hatolnak, onnan képeket cibálnak elő, majd azokat mintegy a színpadi jelenetek mellé pakolva– nincs jobb szó – egy gyönyört keltő találkozásba integrálják. Előadásai többnyire komplex, izgága képzőművészeti kollázsok, amiknek egy része a nézői fantázia eredménye. Ezért fontos, hogy előadásait előregörnyedve, de legalábbis jól koncentráltan kövessük. Hiszen Duda színpadán például a ciklikusság, a paradox mozdulatok egymásutánisága vagy az ismétlődő motívumok használata (mint a játéktéren való keresztülkúszás és átsétálás) fontos előadás-szervező erők, melyek egyfelől meg- és áttörik az ábrázolást, másrészről viszont összefogják, sűrítik a koherenciát, tehát bizonyos szempontból akadályozzák, más tekintetben segítik a megértés folyamatát. Nemcsak a Flashback, de a Lunatika, az After is ezzel a módszerrel készült, aminek köszönhetően az ember akarva-akaratlanul úgy távozik a színházból, hogy meglelt, majd otthagyott magából valamit.

flashback kzs lt2

Duda Éva ugyanis nem magyaráz. Nem illusztrál és nem ábrázol. Koreográfiái felvillantanak, egyúttal mélyen el is rejtenek valamit. Akár azt is mondhatnánk, előadásaival tulajdonképpen a pszichoterápiák űzte „elveszett dolgot” csalogatja felszínre, egy furmányos asszociatív technika segítségével lényegi összefüggésekre emlékezet (flashback!). Hogy ez mennyire borzongató tud lenni, mindenki ismeri, aki valaha jegyet váltott egy-egy fontosabb Duda-produkcióra.

Az eljárás azonban – félreértés ne essék –, nem a „mondanivaló” gazdagságán, sokkal inkább a koreográfiák formai és stiláris tulajdonságain áll, (ritkábban) bukik. Duda egyik módszere ugyanis az, hogy kijelöl egy témát (érzést vagy jelenséget), jelen esetben a hatalom és a kiszolgáltatottság témáját, és ezt nemcsak tartalmilag, de szerkezetileg is az előadásba építi. Ezért lehetséges, hogy a Flashback-ben az agresszió az „üzeneten” túl a mozgás minőségében is megmutatkozik. Nincs olyan gesztus, tekintet vagy mozdulat, ami ne ebből az ősi, mégis kortárs attribútumból fakadna. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Duda stílusa manipulálja a közönséget, ellenkezőleg: stimulálja és hatványozza a gondolkodását. A mozgássorok és jelenetek ugyanakkor a nézői figyelmen túl egymást is generálják, míg végül dinamikus panoptikummá tömörülnek.

Egy furcsa, groteszk panoptikummá, melynek csarnokában apró cellák helyett egy-egy izgő-mozgó stáció vagy zenei tétel áll. A Flashback ugyanis tematikai szempontból Muszorgszkij: Egy kiállítás képei című zongoraversenyéhez kapcsolódik, ha emlékezetem nem csal (amire persze nincs garancia), annak körülbelül tíz tételét hasznosítja; a Dinnyés Dániel zongoráján megszólaltatott klasszikus dallamok Kunert Péter elektronikus hangzású zenei betéteivel keverednek. Ez az izgalmas eklektika azonban – és ez minden bizonnyal óriási erénye az előadásnak – nem válik darabossá. Noha időben távol esik egymástól a kétféle hangzás, itt és most mégis szépen összesimul. Valószínűleg csak a mindenáron megfelelésekre és jelentésekre szomjas néző hibája, hogy ebből rögvest arra következtet: hiába a Muszorgszkij óta eltelt majd’ 150 év, az ember alapvetően statikus lény. Bár folyamatosan változik, mindig mozgásban és táncban van, a csarnok, amibe bezárva az életét tölti, Ódon várkastély, mindig változatlan.

flashback kzs lt

Ehelyütt jegyezzük meg, hogy a Flashback mindazonáltal nemcsak metaforikus, de metonimikus kapcsolatba is kerül Muszorgszkij zongoraművével, pontosabban Viktor Hartmann képeivel, melynek apropóján maga a zongoraciklus is született. Bajos volna elősorolni, hogy képileg miképpen köszönnek vissza azok főbb motívumai, elégedjük meg a ténnyel, hogy megteszik. Hiszen nem A gnóm című festmény világát idézik-e például a szimbolikussá növekvő jelmezek: a fekete kabátok és fekete cipők, spicc cipők, a hömpölygő füst; vagy az azokkal való ötletes játék többek között Lázár Eszter, Stetina Szonja és partnereik kettősében? Nem a Csibék tánca a tojásban képi megjelenését utánozza-e ugyancsak Stetina Szonja az egyik jelenetben? Nem Baba-Jaga, azaz A tyúklábakon forgó kunyhó látható-e viszont Rusu Andor szólójában? És felfedezhetjük-e a Holtakkal a holtak nyelvén alakjait a vörös keltető lámpa alá, a színpadra felfeküdt táncosok sorai között? – Ezt ki-ki fedezze fel, és döntse el maga. A dolgot azonban tovább bolondítja, hogy ezeket a Hartmanntól kölcsönzött szimbolikától terhes képsorokat Duda Éva a mai hétköznapok valóságába, kortárs problematikák metszetébe olvasztja. Egyed Beáta és Csuzi Márton rendkívül erotikus, szerelmi duettje (pontosabban szexuális dominanciajelenete), Bora Gábor és Simkó Beatrix politikai despotizmussal és demagógiával kapcsolatos etűdje avagy a feminista és posztkoloniális kánonok permanens, halk zümmögése minden bizonnyal már a jelenkori tapasztalat szülötte. – E tekintetben pedig a Flashback a kisebbségekkel szembeni empátia és a sokféleség utópiájának szószólója, mely a nézőtéren legalább egy ember fülében azt a kérdést visszhangozza: vajon annak dacára, hogy leigázzák, az én újraépíthető? Vagy mindez csak fikció, csacska promenád az ódon várkastély egyik cicomás kertjében?


Szerző: Komjáthy Zsuzsanna
Fotó: Lékó Tamás

 

Képek az előadásból>>