A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.


Az elmúlt négy évtized egyik legnagyobb hatású táncalkotója az 1947-ben, Prágában született, s a Holland Táncszínház, az NDT élén, művészeti vezetőként közel negyed századot (1975-1999) eltöltött Jiří Kylián. A koreográfus tizenöt éve vált meg posztjától, s 2009-ben hozta létre utolsó, a holland társulatnak – búcsúzásul – szánt alkotását (Mémories d’Oubliettes). A Budapest Táncfesztivál programjában vadonatúj, mindössze hét hónapja bemutatott alkotását láthatta a hazai közönség.

Az East Shadow premierét 2013-ban, a másodjára megrendezett Aicsi Triennále keretében tartották Japánban, Nagoya városában, Aicsi tartomány székhelyén. Az első és a második triennále között, 2011-ben bekövetkezett a modernkori Japán történetének egyik legnagyobb katasztrófája, a mindössze hat perc alatt közel húszezer embert elpusztító tohokui földrengés és cunami. A tragédia Aicsi tartományt – akárcsak a japán szigetek majd minden körzetét – érintette. A 2013-as triennále s programjában Kylián alkotása a cunami áldozatai emléke előtt tisztelgett.

Kylián mindössze huszonhat éves volt, amikor első koreográfiáját (Viewers) elkészítette az NDT számára: alkotói kiteljesedésének Hága lett helyszíne. Koreográfusként mindössze öt évet működött az NDT-hez csatlakozása előtt (a John Cranko vezette Stuttgarti Balett fiatal művészeként debütált 1970-ben Paradox című alkotásával, s itt, rövid ideig egy társulatban dolgozott a mi Imre Zoltánunkkal), onnan történt (koreográfusi minőségében is) végleges távozása óta máig mindössze négy év telt el. Ami a két időpont közt történt, az a modern balett, az egyetemes táncművészet egyik legkiemelkedőbb életművének felépülte volt. Kylián az első, az NDT-nek készült alkotását követően, mindössze öt év leforgása alatt egy tucat művet készített a holland társulatnak. Nem, vagy alig volt még harminc éves, amikor már olyan remekműveket jegyzett, melyek a mai napig a világ vezető táncegyüttesei repetroárjának ékei (Az elsüllyedt katedrális, Zsoltárszimfónia stb.). Az NDT-nek 1973 és 2009 között 74 művet alkotott.

Kylián hatvanas éveiben, egy rendkívüli pályaszakaszt, korszakot lezárva (s egy újat nyitva), maga döntött a távozás mellett, „átadva a művészi irányítást a fiatal generációnak”.

Az emberi életkor kérdéseivel intenzíven foglalkozó alkotó az NDT-n belül két csapatot hozott létre: az NDT II az ifjúsági tagozat, 1987 óta egyfajta inkubátorként funkcionál, míg az 1991-ben útjára indított NDT III az érett korba lépett művészek együttese lett. Előbbi létrehozatala innovációról, a jövő tudatos tervezéséről, a (ki)nevelésről szóló, bátor döntés. Az utóbbi szinte spirituális magaslatokba visz. Az NDT III működését 2006-ban a társulat tanácsa megszüntette. E két tagegyüttes létrehozása híven tanúskodik Kylián szellemiségéről.

kylian east2

Az East Shadow alapos meglepetést hozhatott a koreográfus életművét jól ismerőknek. A minimalista, sötét és groteszk elemekben gazdag táncszínházi mű látványvilágában leginkább Nagy József színházát idézi. Felbukkanak benne Buster Keaton, vagy Charlie Chaplin, s a korai némafilm megannyi más komédiás zsenijének mesterjegyei. Az épített tér s a mozgófilm szokatlanul erős szerepet kap. A színpadon két senior művész, a hatvanhárom éves Sabine Kupferberg és a hatvannégy éves Gary Chryst. Két legendás karakter.

Kupferberg négy évtizede Kylián munkásságának és életének társa: pályájukat együtt kezdték Stuttgartban, majd 1975-ben együtt érkeztek Hágába is: a táncosnő több mint három évtizedig volt az NDT, majd az NDT III tagja, az elmúlt években, a korszakváltás után született Kylián-művek (Anonymus, Car-men, Zugvögel) vezető szerepeit táncolja-játssza. Chryst 1967 és 1980 közt a Joffrey Ballet tagja volt, dolgozott az Arpino és a Feld Balettel, s számos alkalommal közeli barátjával, Rudolf Nurejevvel. 1979-ben Bob Fosse hívta meg Dancin’ című Broadway-showjába, amelyben a táncos a műfaj és a Fosse-világ királynőjének, Ann Reinkingnek lett partnere. Chryst aztán másfél évtizedig a musical világában tevékenykedett. Egy interjúban (melyet Jennifer Dunning készített vele 1993-ban) idézte fel, hogyan került az NDT 3 társulatába. „A társulat tagjai 40 és a halál közti táncosok. Te melyikhez állsz közelebb?” – kérdezte tőle fanyar humorral Kylián, amikor telefonon az együttesbe invitálta.

Az East Shadow mindössze negyvenöt percét Samuel Beckett (színi) világa ihlette: az előadásban elhangzó szöveg az Egyik sem (Neither) is őtőle való, s Kylián, illetve Olivier Kruithof hangján szólal meg (megjegyzendő: a 2010-es Aicsi Triennále gazdag programjában külön blokkot szentelt Beckett művészetének). A rövid szöveget Beckett Morton Feldman amerikai zeneszerző egyetlen operájához írta. Feldman, aki az amerikai absztrakt expresszionizmus olyan óriásaival dolgozott együtt, mint Mark Rothko, vagy Jackson Pollock, 1977-ben komponálta meg egyetlen énekhangra operáját (pontosabban: anti-operáját), Beckett eredeti szövegkönyvére.

„Élem az életem és haldoklom – egyszerre és állandóan – a kezdet kezdetétől az új kezdet kezdetéig” – olvashatjuk a produkció színlapján Kyliántól.

„ A művész legnagyobb feladata, hogy kifejezze a létet, de a lét formátlan, kaotikus, enigmatikus és rejtélyes, értelmetlen események sorozata, az ember pedig egy mindenre alkalmatlan, szenvedő, rendetlen lény.” (…) ha igazán a mélyére nézel egy katasztrófának, a legkisebb ékesszólás is elviselhetetlenné válik”– idézi Beckett gondolatait Lawrence Harvey kéziratos jegyzeteiben (in: John Haynes-James Knowlson: Beckett képei).

„(…) minden felismerések legcsodálatosabbika: minden , amit csinálunk, teljesen értelmetlen. Ez az egyszerű tény azonban hatalmas erőt ad, hogy ezt az »értelmetlenséget« dühös elszántsággal szemléltessük. Mindez összességében tragikomikus élményt nyújt.” – ezek pedig Kylián szavai, ugyancsak a színlapról.

A japán cunami-katasztrófa, melynek során, néhány perc alatt egy egyedülállóan és kifinomultan fejlett társadalom tagjainak tízezrei vesztették életüket, vagy mindenüket az puszta életükön kívül, pőrén kiszolgáltatva a természet soha le nem győzhető erőinek, maga a felfoghatatlanság. Az East Shadow bizarr, groteszk világa nem kínál feloldozást, magyarázatot, megnyugvást, gyógyírt. Az otthon, a törékenység, az instabilitás, a veszendőség és a mindent és mindenkit elérő alkony és elmúlás képeit sorolja.

kylian east1a

A színpadot magas fal uralja: érkezésünkkor, az előadás kezdete előtt úgy látjuk, hogy két, azonos – ám eltérő fényviszonyok uralta – szelvényt látunk, akárcsak egy panelház monoton homlokzatán – ám ez a fel előttünk rusztikusabb, inkább parasztházat idéz. Szürke fal a térben, balra apró ablakkal, melynek táblája kinyitva, s egy alacsony ajtóval a jobb oldalon, melynek szárnya befelé van feltárva, majd melle, még egyszer, ugyanez. A játék első perceiben válik érzékelhetővé, hogy a fal jobb oldala teljesen üres. Minden, amit, akit ott látunk, csúcsminőségben, roppant élethűen vetített kép csupán, mely rendre megcsalja érzékeinket. Nem szimmetria, hanem egymásmellettiség látható a színpadon. A szín „eleven”, bal fele huzamosabb ideig sötétben úszik, néptelen. A két szereplőt filmen pillantjuk meg először, a két hús-vér táncos eközben a szín bal szélén várakozik. Mozdulatlan sziluettjük halványan dereng a zongora előtt, melynél Tomoko Mukaiyama foglal helyet - a japán zongoraművész és zeneszerző élőben és nagyszerűen játssza Schubert D959-es zongoraszonátáját és saját műveit (Beginning és East Shadow).

Jason Akira Somma filmje a játék teljes tartamában fut: a „biankó” falfelület az eleven játékkal kommunikál, kiegészítve, hatványozva, erősítve vagy épp tompítva azt. Balra a valódi ablak és a valódi ajtó előtt a két valódi táncos igazi tárgyak között. Egyszerű asztal és két hokedli terük összes berendezése. Mozdulataik egyszerűek, minimalisták és groteszkek – a Kylián „klasszikus”, emblematikus, bevett mozgásanyagához szokott szem hökkenten figyeli Kupferberg és Chryst játékát. Jobbra abszurd, olykor kifejezetten komikus, tempóval, térrel, síkokkal kreatívan bánó játék zajlik. A vetített nő és férfi ki-be jár a vetített ajtón, kikukkant a vetített ablakon. Hófehér mélytányér gurul a színbe – a tűéles film gyakran egészen össze képes zavarni érzékeinket. A vadul tajtékzó tenger képe újra és újra megjelenik. A „beckettien” öltözött, kalapos figurák megkétszerezett játékában ott az idő múlása, az együtt öregedés számos apró, finom jegye, s az egészet felülírja a készülő tragédia előérzete. Az ablakban – japán tusrajzokat idézőn – tornyosuló fellegek, a sistergő habok, a mind erősebb morajlás, a rideg és maszatos felületek, a hamarosan kártyavárként omló beton szürkéje és a groteszk tempójú mozgás különös kettősséget ad. A két figura otthon van a kopár térben, mégis, mintha ugrásra, menekülésre készen. Utcára öltözötten, fejfedőben, azt sejtetve, hogy egy eljövendő, hirtelen induláskor már a kalap vételére sincs idő. Az East Shadow elkerüli a szentimentalizmust, bár olykor közelről kerülgeti azt, ám Kylián az abszurd jegyeinek adagolásával megtartja a kényes egyensúlyt. A vetített képbe fröccsenve csapódó tintapaca, egy zakatolva emelkedő ipari lift homályos rácsozata, s újra meg újra a higanyszerű tenger tajtékának képei – az utolsó pillanatok a megsemmisülés előtt. A játék végén az asztalon marad a két, gazdátlan kalap, s a zongorajáték utolsó billentyűkoppanására is hiába várunk. A film elszakad.


Szerző: Halász Tamás
Fotók: Jason Akira Somma